A köztudatban az él a gyógypedagógusokról, hogy szelídek, élnek-halnak a gyerekekért és úgy általában mindenkivel jól kijönnek. Ezt most hadd cáfoljam meg. Sok gyógypedagógust ismerek, akad köztük ilyen is, de a legtöbb, magamat is beleértve, nem ennyire szent életű. Mindenkinek vannak erősebb és gyengébb területei. Nekem egyértelműen az értelmileg akadályozott kamasz és fiatal emberek az erősségeim. A gyengéim pedig? A legkisebbek és a legidősebbek. Valahogy egyik korosztállyal sem tudok mit kezdeni. Nem azért, mert nem kedvelem őket. Ilyet már csak azért sem írnék, mert se pro, se kontra nem szerencsés általánosítani. Azt sem írhatom, hogy minden kamaszt szeretek, mert ez nem lenne igaz. Csak azt, hogy a legtöbbjükkel megtalálom a közös hangot. A picikkel és az idős emberekkel is inkább az a problémám, hogy nem tudom hogy viselkedjek, mi lenne a legjobb.
Igaz, dolgoztam másfél évig csecsemőotthonban, de mindig visszavágytam a régi csoportomba. A vége az lett, hogy gyorsan vissza is mentem és megfogadtam, többet nem jövök el. Évekkel később ugye beköltözött Imi. Érdekes, mert így visszagondolva az egész terhesség alatt nem is fogtam fel, hogy milyen lesz együtt élni egy kisbabával. Pedig tervezett, várt gyerekként érkezett. Azóta sok minden változott. Imi kapcsán sok-sok hasonló korú gyerekkel találkozom és valahogy belerázódtam, kezd természetessé válni akár nyolc-tíz fős baba banda jelenléte is.
A másik korosztály már keményebb dió volt számomra. Tavaly a nagymamám testvérénél Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. Ősszel már olyan állapotban volt, hogy nem lehetett egyedül hagyni, egész nap volt vele valaki. Apukám kitalálta, hogy péntek délelőttönként átmehetnénk hozzá. Addig csűrtük-csavartuk a dolgot, hogy újabb ötlet született: mi lenne, ha bevetnénk a kutyás terápiát Sárinál? Neki is volt kutyája, egy ír szetter, emlékeztem is rá gyerekkoromból, nagyon jó természetű kutyus volt, sokat játszottunk vele. Tehát a kutyaszeretet adott. Akkor vessük be Jaffát! Már az első alkalommal látszott, hogy nem csalt a megérzésünk, ez bizony használni fog. Sári végig aktívan beszélgetett, játszott Jaffával és persze boldog volt. Egy konkurense akadt csak a négylábúnak, mégpedig Imi. Már nem is tudom, hogy péntekenként kutya, vagy gyerek terápiát tartottunk Sárinak. Mikor a kisebbik lányáék hazajöttek Franciaországból, Sári csak a fiúkról beszélt három napon át. Sajnos pont Szilveszter napján Sári eltávozott közülünk. Furcsa módon egy-két héttel később, januárban keresett meg a Gödöllőről, az idősek otthonából egy szociális munkás, hogy volna-e kedvünk kutyás terápiát tartani nálunk. Abban maradtunk, hogy havonta egyszer le tudunk menni. A kellemest a hasznossal elvén ilyenkor nagypapás napot tartunk –apukám gödöllői- és amíg mi dolgozunk, Nagyapó Imizik. Februárban volt az első alkalom, bevallom, kicsit tartottam tőle. Mit fogok csinálni, hogyan fog menni, mi lesz, ha nem tudom kitölteni az időt? Százszor is megterveztem magamban előre a foglalkozást. Bodzát választottam társamul, talán azért is, hogy engem is erősítsen. Mikor bementünk, Bodza terápiás üzemmódba kapcsolt. Hogy honnan tudta, hogy oda dolgozni megyünk, amikor még életében nem járt idősek otthonában, azt nem tudom. A tornateremben már vártak a nénik és a bácsik. Bodza azonnal kitalálta, hogy kihez hogy közeledjen. Volt, aki elé leült, volt, akinek pacsizott és olyan is volt, akinek az ölébe pattant. Tízből tízszer jól döntött. Hiába a több éves rutin, itt bizony a kutya vezetett engem az első negyed órában. Aztán belejöttem én is és banálisan hangzik, de elröpült az egy óra. Márciusban már magabiztosan érkeztünk mindketten. Arra azonban nem számítottunk, hogy teli lesz a tornaterem. Nagyon sokan voltak a résztvevők, amitől megint megijedtem egy pillanatra. De most már tényleg csak egy pillanat volt és belecsaptunk a munkába. Van olyan néni, aki soha nem megy be a szobáján kívül más terembe és nem veszi le a napszemüvegét. Gondolom, nem mondok újdonságot, hogy ő volt az első, aki ölbe kapta Bodzát. Természetesen napszemüveg nélkül, hogy jobban lássa. Egy másik néni az első alkalommal meg sem szólalt, most ő kérte, hogy hadd csinálja a feladatot a kutyával. Egy bácsi pedig életében nem simogatott még kutyát, mert egyszer egy kuvasz megharapta. Most megtette és annyiszor elismételte, hogy sikerült, hogy a végére maga is elhitte: Bodza nem harap. Gondolom nyilvánvaló, hogy alig várom az áprilisi foglalkozást.
Zoli közben csavargott a városban, Imi nagyapózott, szóval mindenki valami ünnepi dolgot csinált. Apukám sokszor mondja az Imivel töltött időre, hogy neki az terápiás hatású. Akkor összefoglalva: Imi terápiázza Nagyapót, a csavargás felüdíti Zolit, Bodza és én terápiás munkát végzünk az idősekkel és nekem meg elmúlt a tartózkodásom ettől a korosztálytól is. Ilyen egyszerű lenne? Azért jóval szövevényesebb ám, hogy most akkor ki is segít kinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése