Tömegesen közlekedünk - 27.

Éveken keresztül halogattam, hogy megszerezzem a jogosítványomat. Ahogyan a mondás tartja, amit meg szeretnénk csinálni, arra lehetőséget keresünk, amit nem, arra kifogást. Abból pedig volt elég. Nem mondom, hogy mind légből kapott volt, hiszen valóban nem volt autóm, se kilátásom arra, hogy legyen egy a közeljövőben. Szóval mindig újabb és újabb határidőket szabtam magamnak. Ha jól emlékszem, először 2000-ben fordult meg a fejemben, hogy de jó lenne, ha vezetnék. Hamar le is beszéltem magam, azzal, hogy inkább albérletet fizetek meg hát egymagamnak luxus lenne autót fenntartani. 2005-ben azt mondtam, hogy egy kutyával könnyű BKV-N utazni, majd, ha kettő lesz. 2006-ban úgy gondoltam, két rendes kutyával meg sem kottyan a buszozás. 2007-ben is ráfogtam, hogy mindhárom szépen utazik, most akkor minek puffognánk egy autóban. 2009 első felében úgy voltam vele, hogy nagy pocakkal úgyis le tudok ülni, a két kutya jól elfér a lábam alatt, hétvégén meg fuvaroz Zoli. 2009 második felétől azért már kezdett derengeni, hogy nem is olyan rossz az, ha az ember be tud pattanni az autóba egy gyerekkel és az ebekkel akkor is, ha nincs kéznél a férjura. 2010 nyarán belefogtam hát a tanfolyamba és október elején meg is kaptam az addig elérhetetlennek tűnő jogosítványt. Azóta is ritkán merek volán mögé ülni, de szent elhatározásom, hogy mire a hugica kibújik, még ha nem is profi, de gyakorlott sofőr leszek. Mert azért két gyerek –egy kicsi és egy pici- és két kutya tömegközlekedésen való részvétele egy szülő/gazda kíséretében tényleg kezd hasonlítani egy kalandtúrához.

Addig is azért kiélvezem az utolsó pillanatokig a budapesti hálózatokat. Joggal kérdezhetnék az olvasók, hogy minek utazgatok annyit. Én erre azt mondanám, hogy kérdezzék inkább a fiamat. Többnyire a reggeli észheztérés után, ami nálunk szerencsére viszonylag sokáig elhúzódik, legalábbis más, hasonló korú gyerekekhez képest, megkérdezem őt, mihez lenne kedve délelőtt. Erre általában háromféle válasz létezik: sihuhu, bu, iaos (vonat, busz, villamos). Tehát kerekedjünk fel. Busz, villamos adott, öt-tíz perc sétával célhoz érünk és utána már csak át kell szállni egyikről a másikra. Ez egyébként nem is rossz móka, mert mindig beiktatok köztes célpontokat, piacozunk, postára megyünk, parkban sétálunk, miegymás. A vonat már más kérdés. Van, hogy elmegyünk valamelyik pályaudvarra és csak nézzük, csodáljuk őket. Meg vannak a kamuvonatok. Remélem, nem veti később a szememre, hogy becsaptam őt azzal, hogy a föld alatt is vonat megy, amivel el tudunk menni Zoliapa munkahelyére, vagy azzal, hogy a fogas a kis piros vonat, ami felvisz viszont a gyermekvasúthoz. Egyelőre azért még boldogan mondja mindegyiken, hogy sihuhu. Sajnos amióta nem tudom hordozni Imit (tegnap volt négy teljes hónapja, hogy a babakocsi része lett az életünknek), azóta kutya nélkül közlekedünk, ha fel kell szállnunk valamelyik járatra.

Előtte azonban voltak vidám perceim. El tudják képzelni az emberek arcát, amint egy baba kikandikál a hordozós kabát hátából és az anyuka kezében tart két darab tarka spánielt? Vagy amikor a végállomáson leültem a hátamon alvó Imivel, ülés alatt két kutyával, majd a leszállásnál a szerencsétlen szomszéd –később felszálló- utas egyszer csak észleli, hogy nem púpos a hátam, hanem ott egy gyerek szuszog és az ülés alól kipattan két lógófülű? Hozzá kell tenni azért, hogy szerénytelenség nélkül mondhatom, a Szörpök kitűnően viselkednek a tömegben. Volt idejük megszokni, a régi szép időkben minden nap mentünk valamerre és hétvégén az Óbuda-Top Mancs oda-vissza majd három órás busz utakat is együtt tettük meg. Így aztán náluk az utazás egyet jelent az alvással, mindegy, hogy én állok, vagy ülök, a lábamhoz heverednek és benyomják a szunyát. Azért ennek ellenére is könyvet tudnék írni az utastársak pozitív és negatív beszólásaiból, no meg az elmaradhatatlan kutyás történetekből, amiket meghallgattam útjaink során.

Nem is fér kétség ahhoz, hogy a kutya- és gyerekneveléshez mindenki ért, még az is, akinek egyik sincs. Az ért a legjobban. Ha az ember nem akar bosszankodni egy héten legalább három alkalommal, akkor jobban teszi, ha poénra veszi, így legalább a nevetés garantált. Lehet, hogy mégis inkább maradnom kéne a jól begyakorolt tömegközlekedés mellett, mintsem csak egymáson nevetgéljünk ötösben-hatosban az autóban?