Pénteken egyetemen voltam a Gazdival.

Biztosan úgy gondolja, hogy ideje megismerkednem az elméleti alapokkal is, mert nem minden a gyakorlat, hiába foglalkozom már két éve sérült gyerekekkel. Gyógypedagógiai szociológián voltam, de én ahelyett, hogy szorgalmasan jegyzeteltem volna, mint a Gazdi;) és az a sok néne, akik mind ott ültek a padokban, inkább elszenderedtem. Voltak, akik késtek az előadásról, rájuk is vakkantottam, mert én tudom, hogy nem illik elkésni sehonnan. Jó dolog egyébként az egyetem, nagyon kedvelik ott  a magamfajta kutyákat, a tanulmányi osztályos nénik pedig igazi kutyabolondok, körém sereglettek és csodáltak, simogattak, no meg kaptam pár falatkát is. Gazdi is megéhezett, bement a büfébe, engem meg kint lefektetett az ajtó előtt. Gondoltam, megviccelem egy kicsikét és elkezdtem fájdalmasan sírdogálni, erre mindenki körém gyűlt. Gazdi kijött és csóválta a fejét, de leszidni nem tudott, mert ott maradtam, ahová fektetett, arról én nem tehetek, hogy mások nem olyan kőszívűek, mint ő és megsajnálják a szegény kiskutyát, akit kint felejtenek.