"Aki mindig meg akar felelni mások elvárásainak, az lemondott arról a lehetőségről, hogy önmagáért szeressék."
Darnel Christian
Mikor Imi még odabent volt - a gyerekek kérésére- minden terápiás foglalkozás egy részén pocakon át kommunikált a csoportommal. Kicsit misztikusan hangzik, de én vagyok a tanú arra, hogy valóban működött. A baba egy bizonyos kor után érzi, hallja a külvilágot és hiszek benne, hogy a felé áramló energiákat is. Nem véletlenül kérdezik meg minden felmérésnél az anyát, hogy várt terhesség volt-e, milyen hangulatban telt a várandósság…és így tovább. Imi a gyerekektől rengeteg szeretetet kapott már akkor, amikor még nem is látta őket. Egyik alkalommal Erika hosszan nézett maga elé és amikor megkérdeztem, hogy min gondolkozik, akkor azt felelte, hogy azon, vajon Imi elfogadja-e őket olyannak, amilyenek.
Nehéz kérdés, hogy milyenek is vagyunk. Kinek mi az erőssége és a gyengesége. Milyenek is ők? Nehezen tanulnak, akadályozott az értelmük. Viszont az érzelmeik mindig őszinték és nyitottságuk többszöröse a miénknek. Ők feltétel nélkül szeretnek. Nem azért, mert hoztál csokit, mert szépeket mondasz, vagy mert sok a pénzed. Önmagadért, ami vagy. Jó tükrök.
A kutyás terápia fő eleme pont ez a feltétel nélküli elfogadás és szeretet. Hiszen a kutya nem válogat, azt szereti, akitől szeretet kap. Képzeljétek csak el, hogy milyen érdekes megtapasztalni, amikor ez oda-vissza megy!
Egy alkalommal kutyás táborban voltunk és reggeliztünk. Az egyik nagyfiú, vagyis inkább fiatalember felénk fordult és ezt mondta: Köszönöm, hogy gondoskodtok rólam és ilyen finom ételeket kapok! Ezután váratlanul sírva fakadt. Bodza a következő pillanatban már az ölében ült, pedig nem hívta senki. Úgy érezte, ott a helye. Árpi neki suttogta a fülébe a gondjait. Ő otthon nem ehhez szokott, gyakori a kiabálás, nem ülnek le együtt az asztalhoz és nem beszéli meg vele senki az aznapi történéseket. Miután elpanaszolta bánatát Bodzának, megköszönte neki, hogy meghallgatta, letörölte a könnyeit és folytatta a napját, mintha mi sem történt volna.
Egy másik emlékezetes eset már akkor történt, amikor erősen látszott rajtam, hogy 2 in 1 vagyok. A lakóotthonos lányokkal utaztunk együtt a villamoson. Körbevettek, csacsogtak, mosolyogtak, mint ahogy azt a tizenéves lányok szokták. A körülöttünk lévő emberek közül többen félrehúzódtak tőlünk, sajnos ez nem ritka. Egy megállóval előbb szálltak le, mint én. Búcsúzáskor kaptam két puszit mindenkitől az arcomra és Imi egyet a hasamra. Teljes természetességgel. Az utolsó megálló megtétele alatt új szomszédaim lettek a villamoson. Egy pár tini, kb. egyidősek az „én lányaimmal”. Fogták magukat és rágyújtottak. Senki nem szólt rájuk, a döbbenettől én sem. Azért sokáig motoszkált az agyamban, hogy melyik társaságnak nagyobb a fogyatéka és milyen téren.
Imi eddig még csak két alkalommal találkozott a gyerekekkel. Először a keresztelőjén. Nagyon érdekes volt, mert a rengeteg vendég között mindig őket kereste a tekintetével. Mosolygott rájuk, integetett nekik.
Ezután a nyaraláson találkoztak Zamárdiban. Amikor bementünk a lakhelyükre, hirtelen megijedt, mert körülbelül húsz gyerek csüngött a nyakamban két perc leforgása alatt. Aztán a délutáni –a mi nyaralónk kertjében való- találkozásukkor már ismét kinyílt a mosolyalbum. Évi levette a lábáról az Egyszer egy hétpettyes katicabogárka című dallal, Erika pedig abban a kegyben részesült, hogy meg is uzsonnáztathatta. Igen, pont Erika. Így legalább már egy szemernyi kételye sem maradt.
Azért vettem elő ezt a témát, mert rendszeresen érdeklődtök a kutyás terápiáról és a Kutyával az Emberért Alapítványról. Mindig örülök ezeknek az e-maileknek, mert ez az a téma, amiről bármikor bármennyit képes vagyok beszélni/írni.
A másik oka annak, hogy ebben a számban a terápiás munkáról is írtam az, hogy végre elég nagy ahhoz Imi, hogy hetente kétszer két órára Bodzával és Jaffával eljárjunk a többi gyerekemhez. Akik persze nem vérszerinti gyerekeim, de mégis úgy érzem, hogy összetartozunk. Ezek az alkalmak hihetetlenül feltöltenek mindhármunkat. Abban is biztos vagyok, hogy ha én feltöltődöm, abból Imi (és Zoli) is csak nyernek.
Olyan, mintha átcsöppennénk egy másik világba, ahol egészen mások az értékek. Jó lenne, ha ez a nem egy, vagy két világ lenne, hanem sikerülne végre összehozni a csapatokat és nem támasztanánk olyan elvárásokat egymással szemben, aminek nem lehet és nem is kell megfelelni. Volna mit tanulnunk egymástól!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése