…de egyáltalán nem rossz értelemben. Inkább csak azért, mert minden hétvégére jutott valamilyen kutyás program. Méghozzá nem is csak a házunk táján, utaztunk is messzire. Na jó, azért, nem olyan nagyon távoli tájakra, csak Debrecenig. Egy tizenöt hónaposnak azért még ez is komoly utazásnak számít.
Egy hétvégét töltöttünk Debrecenben, a Segít a Négylábúak Szeretete, röviden SANSZ Alapítványnál. Nevezhetnénk őket úgy is, hogy a fekete kutyásoknál, ugyanis kutyáik igen nagy része groenendael, azaz a belga juhászok fekete színű változata. Ahogy már a régebbi, terápiás cikkemben írtam, egy új törvényrendelet szerint minden terápiás párosnak újra le kell tennie a most már egységes szabályzaton alapuló terápiás vizsgát, függetlenül attól, hogy korábban vizsgázott-e, vagy sem. A SANSZ Alapítványnál két nap alatt le is vizsgáztak mindkét körös vizsgán az ebek és gazdáik. Hiába, ha valaki felkészült, akkor megy minden, mint a karikacsapás.
Szálláshelyünk az alapítvány egyik munkatársánál, Ibolyáéknál volt. Hamar kiderült, hogy Imi-paradicsomba érkeztünk. A legfontosabb tényező számára ugyanis az, hogy legyen elég kutya. Náluk aztán volt választék. Mind csupa gröni: ott volt Alice, Ági kutyája, aki szintén vizsgázni jöttek, ráadásul Ajkáról. Alice egy csuda jámbor kutyus, már az első este kipróbáltuk, vicceltünk is azzal, hogy neki nem kell majd vizsgáznia, ugyanis Imi ráállt, ráült, ráfeküdt, a fülébe sugdosott, az orrát nyomkodta, szőrét fésülte, egyszóval próbára tette Alice gyerek-kompatibilitását. Nem mintha ezzel gondok adódtak volna. Aztán ott volt Ibolya terápiás kutyusa, Málna. Ő egy igazi kecses királylány, vele is volt kutyagolás és simizés. Azonban ahogyan azt már Imitől megszokhattuk, ő nem a higgadt szuka kutyákat részesíti előnyben, hanem az energikus kanokat. Így hát legjobb barátja az ifjú Szeder lett. Szeder kora miatt még nem vizsgázott, de ahogy elnéztük, a vérében van a gyerekimádat. Imivel nyalták-falták egymást, hol a kutya szaladt a gyerek után, hol fordítva. Sajnos egy ilyen pillanatot sem sikerült megörökítenünk, mert mindketten rendkívül kamera érzékenyek és azonnal bociszemekkel meredtek ránk, ahogyan a mellékelt ábra, vagyis fotó mutatja.
Azért ne gondolja senki, hogy az itthoni barátait elfelejtette az úrfi. Ők Gödöllőn tanyáztak addig apukámnál. Vasárnap este mentünk értük, amiből persze az lett, hogy ott ragadtunk éjszakára is. Egyre jobban látszik, amit már többször említettem, hogy Imi szíve Jaffa felé húz. A napunk háromnegyede róla szól. Megy utána, mellette, előtte, vagy csak ülnek, fekszenek egymás mellett és ezt hallom: JA-FA, JA-FA. Jaffa persze áhítattal nézi és benne van minden rosszaságban. Amint kikelünk az ágyból, első dolguk megkeresni egymást. A második pedig az, hogy valami harapnivaló után nézzenek. Imi felvette ugyanis azt a szokást, hogy kér tőlünk enni, majd elslisszol és testvériesen megosztozik a falaton barátjával. Mivel arra nem tudta megtanítani (egyelőre) Jaffát, hogy kézzel/manccsal egyen, ezért ő áll négykézlábra és a földről a szájával szedi fel mondjuk a pogácsadarabot. Azért nem kell megijedni, a főétkezésekkor szigorúan etetőszékben, evőeszközzel, ember módjára eszik a gyerek, nem fog teljesen kutyává válni. Életében először láttuk őt mérgesen nézni. Nem nehéz kitalálni, hogy miért. Jaffa valami turpisságot csinált, arra már nem emlékszem, hogy mit, de Zoli leszidta és beküldte a helyére. Mire Imi az ő halandzsanyelvén hosszan magyarázott az apjának, hozzá úgy összehúzta a szemöldökét és olyan hevesen gesztikulált, hogy mi dőltünk a röhögéstől. Persze ettől még mérgesebb lett, mert ő nem viccelni akart, hanem visszaadni a kölcsön, ha már Jaffa büntiben van, legyen ott Zoli is.
Tegnap pedig a mi csapatunknál, a Kutyával az Emberért Alapítványnál rendeztünk gazdatalálkozót. Ennek az a menete, hogy meghívjuk a várólistán szereplő gazdákat és azokat a kutyákat, akik éppen tanulják a mozgássérült-segítő mesterséget és egész nap ismerkedünk, kutyázunk, beszélgetünk. Nagyon jól sikerült ez az alkalom is, sok páros körvonalazódott a fejünkben, de a döntést nem szoktuk elkapkodni, mert egy kutyaéletre szól. Jó érzés látni, ahogy kutyáink feltérképezik az embereket és fordítva. Jó belegondolni, hogy itt és most találkozik először egy leendő csapat, akik egymást segítve, szeretve töltik majd el az előttük álló sok-sok közös évet. Akiknek egyszer, nem is olyan sokára már hihetetlen lesz, hogy eddig nem is voltak egymás életének a részei. Ugyanakkor fájó érzés is, mert soha nincs annyi képzés alatt álló kutyánk, mint amennyi jelentkezőnk. Így muszáj néhány embernek azt mondani minden egyes találkozó után, hogy várjanak még, most nem találtuk meg a hozzájuk illő kutyát. Ha rajtunk múlna, akkor ilyen nem történne, de ehhez sok minden kellene. Önkéntesek, nevelőszülők, támogatók, mert a mi időnk, energiánk és kapacitásunk is véges. Nem is beszélve arról, hogy nehéz finanszírozni egy-egy kutya kiképzését, etetését, állatorvosi költségeit, játékait, felszerelését, mindent, ami egy kutyával jár. A gazdák természetesen térítésmentesen kapják meg segítőjüket, ezen nem is szeretnénk változtatni. A nehézségeket azonban mindig felülírja az az öröm, amit látunk az eddig átadott kutyáink és gazdáink szemében.
Tényleg kutya egy hónap áll mögöttünk, de megérte!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése