Elmesélem Nektek, hogy milyen dolgok történtek velem a hétvégén.

Vasárnap csúnya, esős idő volt, gondoltam is, hogy sok jóra nem számíthatok, a Gazdim ugyanis nem szeret esőben órákat sétálni velem sajnos. Lehet, hogy azt hiszi, cukorból van és elolvad? Elég gyerekes gondolkodás. Na, de mindegy, majd megpróbálom elmagyarázni neki, hogy ez butaság. Szóval, már éppen beletörődtem abba, hogy otthonülős napunk lesz és akkor egyszer csak elkezdtünk készülődni és elindultunk. Csodálkoztam is, hogy mégis rászánta magát a szétázásra, de aztán kiderült, hogy Zsuzsival és Pistivel fogunk autókázni. Én nagyon bírom az autózást, kár, hogy a Gazdimnak nincsen. Mondanom sem kell, hogy jó kutya voltam és alukáltam a Gazdim ölében, pedig majdnem négy órán át utaztunk. Amikor kiszálltunk, akkor jött a meglepetés: Kovácshidán voltunk, ott ahol születtem. Laci jött ajtót nyitni, én rögtön megismertem és szaladtam befelé, hogy Anikónak is köszönhessek. Hála Istennek, ők sem felejtettek el engem és megfelelően fogadtak. Ez azt jelenti, hogy kaptam finom falatokat, ajándékot, ahogy illik. Falatozás után gyorsan felmásztam Anikóék ágyára, hogy lássák milyen szépen tudok ugrani és feküdni. Aztán behoztak egy csomó picuri kutyust. Na, ennek én nem annyira örültem, mert a Gazdim azt mondta, hogy "Az az én kedvencem!", erre én rögtön oda is szaladtam és akkor azt kellett látnom, hogy ezt nem rám értette, hanem az egyik apróságra. Ha engedték volna, szívesen megmutattam volna annak a kis vakarcsnak, hogy ki a Gazdim kedvence. Aztán meg a Zsuzsi nézegetett egy kislányt, Lilit, aki majd az övé lesz, ha megnő. Hát, nem mondom szép volt meg aranyos is, de főleg az tetszett benne, hogy a Zsuzsié lesz és nem a miénk. Végre kivitték a kicsiket és megint én kerültem a középpontba. Ezt már szeretem! Anikó ölébe ültem hálából és a Lacival is kimentem, pedig sosem merem ott hagyni a Gazdim. Erre az emberek elkezdtek lelkendezni, hogy biztos megismertem a pótszüleimet és a helyet, én meg csodálkoztam, hogy miért kell ezen csodálkozni, hiszen ott töltöttem életem első hét hetét. Hogy lehetne ezt elfelejteni? Vagy az emberek elfelejtik, hogy kik gondoskodtak róluk pici korukban? Azért hagytam, hadd lelkendezzenek és úgy csináltam, mintha egy különlegesen értelmes kutya lennék, aki még erre is emlékszik. Nemcsak a pótmamiékkal találkoztam, hanem a szüleimmel is: Dorkával és Zozóval. Mit ne mondjak, szerintem csodaszépek! Kértem is a Gazdimat, hogy fotózza le őket, úgyhogy megnézhetitek a képtáramban! Egy baj volt csak ezzel a vasárnapi kirándulással: az, hogy keveset voltunk a régi otthonomban, pedig én nagyon szeretem a pótszüleimet és az igaziakat is!