Már nem vagyok szomorú, de haladjunk csak időrendi sorrendben!

Pénteken Gazdimmal bementünk a munkahelyünkre, ezen eléggé csodálkoztam, mert úgy tudtam, hogy tanulmányi szabadságon vagyunk! Felmentünk egy nagy terembe, amit Díszteremnek hívnak és már voltam ott egyszer egy értekezleten. Jött utánunk az osztályunk is, boldog voltam, hogy láttam őket és ők is nagyon örültek nekünk, régen láttuk egymást. Ott volt Zsófi is, neki is örvendeztem, csak annak nem igazán, hogy Tódor nélkül jött. Elkezdtünk játszani, ahogy szoktunk, én észre sem vettem, hogy játék közben bejött egy csomó bácsi mindenféle ketyerével. Gazdim viszont rögtön odament hozzájuk és bemutatott nekik engem is. Akkor derült ki, hogy ezek a kedves emberek a TV-től jöttek és felvesznek engem amikor tanulunk a gyerekekkel. Én is szoktam TV-t nézni otthon, így hát arra gondoltam, milyen jó móka lesz ez, hiszen a TV-ben a kutyusok mindig szaladgálnak, esznek, fogtisztítót kapnak meg ilyesmi. De a Gazdim azt mondta, hogy semmi ehhez hasonló nem lesz, dolgozzak csak szépen, mintha ott sem lennének. Láttam rajta, hogy egy kissé izgulva mondta ezt, úgyhogy összeszedtem magam és minden feladatot első szóra megcsináltam, rá se néztem a bácsikra. Megérte, mert a végén össze-vissza puszilgatott a Gazdim és otthon kaptam egy nagy jutalom csontot is. Még nem tudom pontosan, hogy mikor kerül adásba, de előtte mindenképpen megírom Nektek!

Az igazi öröm viszont tegnap ért engem. Vége lett a téli szünetnek, így hát ismét suliba mentünk a Gazdimmal. Jaj, de jó volt újra látni a kutya és ember barátaimat! Először úgy csináltam, mintha mindent elfelejtettem volna, aztán hirtelen rájöttem, hogy így nem lesz egy jutifali sem, akkor gyorsan összekaptam magam. Mikor vége lett a sulinak, találkoztunk Vikivel, Zsoltival és Tádéval. Ez jó kis meglepi volt, kedvelem őket! Beültünk a kocsiba, gondoltam is, milyen rendesek, hogy kijöttek értünk a suliba, legalább nem kell várnunk a buszra. De nem hazafelé indultunk, hanem ki az autópályára. Mondom magamban, na Bodzi, megyünk nyaralni, de jó lesz! Hát, nem nyaralni mentünk. Amikor kiszálltunk a kocsiból, megláttam Ricsit. Oda akartam volna bújni az ölébe, hogy megvigasztaljam Filip és Basi miatt, de nem tudtam, mert átszálltunk egy nagyobb kocsiba, egy dzsipbe és elindultunk az erdőbe. akkor már tudtam, hogy mi az én feladatom! Meg kell találnom Filipet és Basit! Egész délután szaglásztam és szaglásztam, hátha megérzem a szagukat. Aztán jött egy telefon, hogy Basi megvan. Ettől még izgatottabb lettem és tudtam, hogy Filip is meglesz! Mindenfelé voltunk, erdőben, pusztában, dagonyában, susnyásban, szénában, szeméttelepen és akkor egyszer csak megint megszólalt a telefon, mindenki ujjongott: megtalálták Filipet is! Jaj, de boldog lettem! Azonnal szaladtam volna hozzájuk, de előbb még ki kellett mentenünk egy másik dzsipet, mert beragadt a sárba. Amikor ezt is megoldottuk, már mehettünk is Ricsiékhez. Én nagyon tapintatosan viselkedtem, nem zavartam őket a szokásos ugrálásommal. Az ígéretemet is betartottam, odaadtam a tojáslabdámat Filipnek. Megkértem, hogy ne csináljanak többet ilyen butaságot, ő meg azt mondta nekem, hogy tanuljak az esetéből és soha ne tévesszem szem elől a Gazdimat. Szegény nagyon fáradt volt és még mindig meg volt ijedve, de láttam a szemein, hogy ez volt élete legboldogabb estéje. Nagyapó kijött értünk, hozott két üveg pezsgőt a Ricsinek (persze nekem nem hozott semmit), de rendes volt, mert hazavitt minket kocsival. Ez jól jött, mert én egy gyors vacsi után rögtön bebújtam az ágyba és reggelig meg sem moccantam. Fáradt voltam, de megérte!