Képzeljétek, ma volt az első munkanapom.

Nem tudom, hogy tudjátok-e, de én a Gazdimmal fogok dolgozni a munkahelyén értelmileg akadályozott gyerekekkel, mert terápiás kutya szeretnék lenni. Szóval, ma mentem először melózni. Egy tantestületi értekezleten is jelen voltam, bár nem sokat szóltam bele a dolgokba, inkább szundiztam a Gazdim lábánál.

Utána lementünk az osztályba és megismerkedtem a gyerekekkel. Nyolcan vannak, két lány és hat fiú. Hetedik osztályosok. Nagyon kedvesen fogadtak engem, bemutatkoztam mindenkinek külön-külön, adtam nekik pacsit is, mert tudom, hogy mi az illem. Jól esett nekem, hogy már oda volt készítve számomra egy kényelmes fekhely, hogy ha elfáradnék, akkor le tudjak pihenni és még a piros kirándulós itatótálam is ott volt, csurig friss vízzel. Szóval, a gyerkőcök tényleg vártak engem. Aztán egy csomót játszottunk és kimentünk sétálni is. Én meg folyton csak vártam, hogy mikor kezdődik a munka. De a Gazdim azt mondta nekem, hogy nagyon ügyesen bánok a gyerekekkel és hogy született terápiás kutya vagyok, ekkor kiderült, hogy már egész délután dolgoztam. Hát, jó kis meló: játszanak velem, simogatnak, dédelgetnek és még séta is van. Sőt, ennek tetejében még kaptam egy csomó jutalomfalatot, ha megtettem dolgokat, amiket a gyerekek kértek tőlem. De nem kértek bonyolult dolgokat. Az volt még tök szupi, hogy a Gazdim kollégái (illetve mostmár írhatom úgy is, hogy a kollégáim) össze-vissza dícsértek, hogy nem is láttak még ilyen engedelmes, nyugodt, jó, de főleg szépséges kutyát, mint én. Ennek nagyon örültem. Legfőképpen viszont attól lettem boldog, hogy láttam a Gazdim arcán, hogy nagyon büszke rám!