Ha végre itt a nyár... - 12.

De hol is? Ezúton nyilvánosan és azonnali hatállyal felszólítom, kedves Nyár, hogy érkezzen már meg végre! Mi itt nagyon várjuk. Köszönöm a sok e-mailt -15. van és máris tizenegyet kaptam- a kutyás-sétálós helyekről! Ha ilyen sok jön a hónap második felében, akkor talán megérne még egy fejezetet a téma. Igyekszem megkezdeni a blogot is és oda mindenképpen felkerülnek az ötletek.

Mi továbbra is pörgős hétvégéket rendezünk, jövünk-megyünk, kutyázunk-gyerekezünk. Ma például Székesfehérváron jártunk terápiás konferencián. Imit ki kellett vezetni a teremből. Na, nem azért, mert szemtelenkedett, vagy helytelenül viselkedett. Éppen csak úgy gondolta, hogy ha én beszélek, akkor neki is kell. A leghátsó sorból az elsőbe kurjongatott. Aztán talált nálam még sokkal-sokkal izgalmasabb elfoglaltságot, mégpedig a hozzá legközelebb eső terápiás kutyák személyében. Itthon csak a két kis spániel van meg persze Herold, de ő már öreg és lassú egy kilenc hónapos izgágaság számára, úgyhogy üdítőleg hatottak rá a göndör szőrű airedelek. Ennek a nagy örömnek aztán a tőle megszokott vehemenciával hangot is adott. Zoli úgy gondolta, hogy nem veszi el tőlem azt a kis időt, amikor kedvenc témámról (értelmileg akadályozottak vs kutyás terápia) fecseghetek, inkább kivitte a teremből Ficánka uraságot. A konferencia kapcsán megint csak sokat gondolkoztam arról a megfoghatatlan kötelékről, ami kutya és ember között van.

Jövő héten Balatonlellére megyünk, természetesen a Szörpökkel együtt. Ott lakik Zoli nagybátyja, szintén zenész, akarom mondani kutyás. Pityu felesége sajnos néhány évvel ezelőtt meghalt és ő egyedül maradt. Nemsokára kopogtatott a szomszédja, hogy született náluk egy alomnyi tacskó, nem kér-e egyet. Kerek-perec nemet mondott, mert addig csak nagyobb kutyájuk volt, el sem tudta képzelni, hogy egy kicsit is kutyául lehet szeretni. Hogy-hogy nem, aznap este már tacskótulajjá vált. Azóta kettesben élnek, Pityu és Szuki, akit családi és baráti körben csak úgy emleget, hogy az Élettársam. Mindenki jól járt így és már elképzelhetetlen, hogy másképp legyen.

Eszembe jutott az a régi utcánkban lakó bácsi, aki mindig az idős kutyájával sétálgatott békésen. Nem sokat beszéltünk, mert az ő kutyusának túl sok volt az enyémek spánielsége, de mindig szerettem őket nézni, ahogy ballagnak fel a hegyre, ahol aztán a miénknél jobb társaságban tudtak kikapcsolódni. A bácsi a gazdikkal beszélgetett, a kutyus a hasonló habitusú ebtársakkal szaglászott a réten. Aztán egyszer nem láttam egyiküket sem. Sejtettem, hogy mi az oka ennek. Nem telt bele azonban két hét és a bácsi egy, a régihez nagyon hasonló, de fiatal ebbel ment felfelé nagy boldogan. Akkor már nem tudtam megállni és megkérdeztem, hogy mi újság velük. Mesélte, hogy meghalt a régi kutyája, de a szentendrei menhelyről örökbefogadott egy másikat, ezt itt, ni. Rámutatott a fekete, nagytestű, állatvédők körében tök esélytelennek mondott kutyára, aki kicsit félénken, de nagyon elégedetten feszített a póráz végén. Nem is tudom, hogy melyikük volt büszkébb a másikra.

Egy befogadott kutya duplán hoz örömet. Erről kérdeztem két barátomat, mindketten Krisztik és mindketten örökbe fogadtak egy kidobott kutyát.

Vas Krisztiéknél két kutya van, befogadott kutyusok Lotti, a labrador. A két kutya mellé tavaly augusztusban érkezett egy baba is, Lívia, akiről már írtam a decemberi számban.

Már a legelső Bodza és a babában említettem, hogy ha az ember babát vár, megjelennek a mindig valamivel ijesztgetős ismerősök. Nem akarok hímsoviniszta lenni, de többnyire hölgyek személyében. Mi már csak varjú néniknek hívjuk őket. A varjú nénik biztos halálara rémülnének azon, hogy a pici lányka egy ismeretlen előéletű és egy ismert, de „veszedelmes" fajtájú kutyával fog együtt élni.

Megkérdeztem hát Krisztit, hogy milyen Livi kapcsolata a kutyákkal:

Lotti 2005-november 30.-án került hozzám a várpalotai gyepmesteri telepről. Kicsit zárkózott, de nagyon kedves kutya, Livit hazahozva bemutattuk mindkét kutyának, és rögtön elfogadták, próbálták (volna) nyalogatni. Vince angol staffordshire bulterrier, ő tenyésztőtől van. Nagyon szeretik egymást (baba és kutyák) van kutyagyűrős program minden nap, ilyenkor szabad a nyalakodása kutyáknak, Livinek pedig a "simogatás" ami egy ekkora babánál ugye csapkodás és marás, de nagyon jól viselik, csak azzal foglalkoznak ilyenkor, hogy minél többet nyalhassák. Livi minden este a kanapén felállva nézi, ahogy a kutyák vacsoráznak, imádja ezt és közben nagyokat sikkantgat.

Ma például Vince Livi mellett állt, Livi gondolt egyet, hogy ő most feláll, de ez még csak valamibe kapaszkodva megy, így hát a kutya hátába kapaszkodva húzta fel magát. Vince pedig meg se moccant, míg le nem csücsent újra Livi. Édesek voltak.

Ács Krisztiékhez pedig Speedy, a kis keverék kutyus került néhány évvel ezelőtt.

Első kutyánkat, Szuszit, az airedale terriert nagylányunk kérésére vettük 1993-ban. Így lettünk terrier klubtagok. Három évvel később fajta társat kerestünk hozzá, Cinkát."Két gyerek - két kutya". Szuszi a szuka kiskutyát gyermekeként fogadta el. Cinka sajnos tíz évesen daganatos betegségben elment az örök vadász mezőkre. Szuszi depresszióba esett, alig evett, sétálni is kedvetlenül jött.

Néhány hónap múlva zöldövezetben lakó ismerőseink jelezték, hogy találtak egy fehér, terrier típusú kiskutyát. Találkozásunkkor félelmében morgott, a kennel zugába bújt. Hazahoztuk, ám az első fürdetés után hasán fekete pöttyök maradtak, tömegével. Rohanás az állatorvoshoz, aki megállapította, hogy nem kosz, nem bolha, hanem megszámlálhatatlan kullancs. Oltás, csipeszes eltávolítás, és egy hét izgalom, hogy az élősködőket túléli-e. Ez alatt Szuszi felélénkült, az újabb kiskutyát „nevelgette", akinek élénksége miatt Speedy lett a beceneve. Speedy felpezsdítette a család mindennapjait. Az idősödő kutyánkat kizökkentette a depresszióból, valamint három évvel meghosszabbította életét.

Hónapokon keresztül szoktattuk félénksége miatt a családi, és emberi simogatáshoz, de az idegenektől mai napig is fél. Kutyatársaival jól szocializált, a szabad és sok -sok sétának köszönhetően.

Miért mondjuk azt, hogy Speedy befogadása kutya terápia oda - vissza?

Munkahelyem fogyatékkal élő gyermekeket nevelő intézmény, ahol néhány éve kutyás terápiát is alkalmazunk. Egy véletlen folytán nyáron találkozott egyik óvodás növendékünk Speedyvel. Azt kell mondanom, hogy néhány perc ismerkedés után a gyermek közeledett a kutyához, Speedy pedig elfogadta a testközelséget, a simogatást, amit csak a családtagoktól viselt el ez ideig. Az ember befogadó szeretete, simogatása számunkra a kutyaterápia oda, és a kutya elfogadó testközelsége, simogatást tűrése a fogyatékkal élő gyermek felé a vissza.

Azt hiszem, egyik történetet sem kell tovább ragoznom.

Most búcsúzom is és várom nagy szeretettel a nyarat, mellette pedig a további kutyasétáltatós és bármilyen más témájú e-maileket is!