Izgalmasan alakult tágabb családunk számára az október második fele. - 8.

Már korábban írtam, hogy a házunkban, ahol szerencsére majdnem kizárólag családtagok laknak, négy kutya él. Ebből kettő a miénk, egy az unokatesómé és egy közös. Közös, „mindenkikutyája" Herold, a fekete labrador, aki október 20-án ünnepelte a tizenkettedik életévét. Úgy lett Herold a ház kutyája, hogy kedvenc unokatesóm tíz évvel ezelőtt Clevelandbe költözött és nem akarta kitenni a hosszú repülőútnak őt, így itthon hagyta. Igazából az ő anyukája és a húga a hivatalos gazdái, de leginkább az idős nagynénémnél szeret tanyázni és a végtelenül kedves természete miatt mindenki szereti őt, így sokszor jut neki potya séta, vagy plusz vacsora a sok simogatásról nem is beszélve. Nem egy igazi házőrző típus, de a postást azért megugatja, szegény védőnőnket és doktor néninket rettegésben tartja, aminek az oka csakis abban rejlik, hogy ő egy kutya, soha mással nem ijesztgette őket. Amikor ők jönnek babalátogatóba, akkor Heroldunkat egy időre a kennelbe zárjuk legnagyobb bánatára, de ezen kívül mindig a kertben jár-kel. Túl sok feladata nincsen: üdvözli a hazaérkezőket, általában mindenkivel labdázik egy kicsit, elkergeti a betérő cicákat és szeretgetik egymást Zsuzsi nagynénémmel. Szeret játszani a mi kutyáinkkal is, sőt, ha felállítjuk a házi műanyag agility pályánkat, akkor ő is megy a maga komótos tempójában egy kört Kristóf unokaöcsivel, hogy ne essen folt a becsületén. Hiszen egy labrador tizenkét évesen is játékos és vidám, nem az az egész nap heverős fajta.

Életének hosszú évei alatt csakis kísérettel hagyta el a kertet. Nem is gondoltuk volna, hogy ez másképpen is történhet. Október 14-én szerdán este hétkor értünk haza a Nagymamától. Nagyon csúnya idő volt, hideg és esős. Herold örömmel szaladt a kocsihoz, ahogy mindig. Pár órával később viszont már nem jött a vacsorához, amikor Laura főgazdi hívta. Még ekkor sem gyanított semmit a család, biztosak voltak benne, hogy az eső miatt a jó meleg házikójában húzta meg magát. Másnap reggel viszont Zsuzsinak már feltűnt, hogy a reggeli langyos tejecskére nem jött senki. Nekünk este szóltak, hogy nincs meg az öreg barátunk. Zuhogó esőben hárman kerestük a viszonylag nagy és bokros kertben elemlámpával és kutyákkal, mintha mentőkutyások lennénk. Megmondom őszintén, hogy arra gondoltam, elbújt valahova meghalni. Nem találtuk sehol. Elkezdtük a plakátolást is, amit egyik nap feltettünk, következő reggelre leszedték a közteresek.

Spánielmentős múltamból jó ismeretséget őrzök egy max nicknevű (saját kérésére írom csak az internetes nevét) állatvédővel, aki arról híres, hogy ha csak egyszer is lát egy kutyát képen hosszú hónapokig megjegyzi és hihetetlen párosításai voltak a talált és elveszett hirdetések között. Rengeteg kutya és gazda köszönheti neki, hogy újra egymásra találtak. Nem mellékesen pedig az Illatos úti gyepmesteri telepre jár fotózni minden héten. Ez azért is fontos, mert gyakran kerülnek be oda befogott csellengő, esetleg balesetes kutyák és sajnos közutakon talált kutyatetemek is. Nem csalódtam benne most sem. Tudja, hogy pici babám van, így nincs túl sok időm a netet böngészni, ezért magára vállalta Herold menedzselését, pedig mindig ezernyi teendője van, az állatmentést a munka és a család mellett végzi. Hamarosan jött is az első telefon, hogy Ürömön találtak egy labrador kan kutyát. Laura és az Apukája kimentek megnézni, de nem ő volt az. A megtaláló tudta tartani a kutyust, Lauráék meg lefotózták. Én elküldtem a fotót maxnak, aki másnapra kikereste a kép alapján a gazdáját és mehetett haza a kis kóborló.

Pár nap múlva megint kaptunk egy bejelentést, hogy Hűvösvölgyben láttak egy idősebb labit. Anna (Jackgazdi), Zoli (Férj), Imi (tiszteletbeli kutyamentő) és én rögtön autóba ültünk és irány Hűvösvölgy. Rögtön meg is láttuk a kutyust. Fekete volt, idős és labrador, de szuka. Már alig tudott menni a kimerültségtől. Gyors telefon maxnak és Tenner Annának, a Lelenc Kutyamentő Egyesület elnökének, akik a Retriever Rescue-val együtt bevállalták a kutyust. Szépen be is szállt az autóba és a legnagyobb dugóban elvittük őt egy állatorvosi klinikára. Megint csak boldog vége lett a történetnek, másnap a kutya már otthon is aludt. Iminek pedig külön dicséret jár, mert csak az utolsó öt percben kezdett el elégedetlenkedni. Nagyon rendesen aludt az autóban, igaz, hogy előtte kielégítettem minden igényét (kaja, pia, tiszta pelus) és az utazást is az alvóidejére időzítettük, de azért mégis csak...Az autóban többször elmondtuk neki, hogy jó ügyet szolgál és megbeszéltük, hogy ha majd nagy lesz és kutyatulajdonossá válik, mert úgy tűnik, hogy ez elkerülhetetlen, akkor így kell cselekednie egy felelős állattartónak. Nem hiszem, hogy ebből túl sokat megértett, főleg, mert szunyált, de állítólag az alfa állapotban hallott mondatok belevésődnek az agyunkba. Ha meg ennek semmi jelentősége nem lesz a későbbiekben, arra legalább jó volt, hogy a kutyakeresés okozta izgalmamat verbálisan levezessem.

Mondtam is Zolinak, hogy ha mi foglalkozunk a talált kutyákkal, akkor valaki biztosan befogadta Heroldot is. Már több mint két hét eltelt, amikor egy kolléganőm szólt, hogy látott egy plakátot egy talált fekete labradorról. Valahogy éreztem, hogy ő lesz az. A képről fel is ismertük, de nem mertük beleélni magunkat. Felhívtuk a megtalálókat és mivel senki nem volt otthon a mi családunkból, Imi, Zoli és én már indultunk is kutyanézőbe. Legnagyobb örömünkre a lakásból egy szépen fürdetett, jókedvű  kutya szaladt felénk, a mi Heroldunk. Semmi sem volt igaz a rémálmaimból, amikben ázottan és vacogva fekszik egy bokor aljában, vagy az út szélén hever élettelenül. Már aznap este befogadta őt egy nagyon kedves család, akik éppen a saját kutyájukat sétáltatták, mikor a cudar időben hozzájuk csapódott az öregúr. Imi ezt a már jóval rövidebb kutyakeresős autózást is lelkesen végig aludta, még arra sem kelt fel, amikor hazatértünkkor a már megérkezett rokonok hada fogadta ujjongva a vén csavargót. Ha még pár hetet eltöltött volna Herold a megtalálóinál -ahol egyébként arany élete volt-, Imiből biztosan akkora gyakorlattal rendelkező kutyakereső lett volna, ami egy átlagos felnőttnek is becsületére válna. Valahogy nem bánom viszont, hogy nem szerzett nagyobb tapasztalatot e téren, azért sem, mert úgy tovább kellett volna nélkülözni Heroldot és azért sem, mert jobban szeretem, ha más formában veszi ki a részét a kutyázásból egy három hónapos kisfiú. Maradjunk csak egyelőre a húdeérdekesenjátszanakakutyákeztmegkellnéznemamamaöléből szokásos, mindennapi tevékenységünknél.

Nagyon nagy köszönet jár a befogadó családnak, valamint maxnak és a Lelencnek!

Mi is a tanulság? Legyen minden kutyákban chip, legyen minden kutya nyakában biléta /ha lehet, ne patronos, hanem fém/, mert nem tudhatjuk, mikor jut eszükbe lelépni, azt még úgyse, hogy egy zárt kertből hogyan is történhet meg. A Szörpöknek kicsi koruk óta megvan mindkettő, de most már Heroldnak is. Nagy segítség az is, ha van egy nem túl régi képünk a kutyánkról, hogy minél könnyebben fel lehessen ismerni a plakátokon, vagy a netes hirdetésekben. Ennyire egyszerű lenne vigyázni arra, aki fontos nekünk. Arra is, aki soha, egyetlen egyszer sem hagyta el a családját. Lehet, hogy öregkorára megy el az esze és indul bele az esős éjszakába. A mi felelősségünk, hogy ne történjen meg ilyesmi. Mindhárom fekete labrador hazatalált, de mindegyik segítséggel. Egyedül nem tudtak volna.

Érdemes felírni, vagy a kedvencek közé elmenteni a http://www.elvesztem.hu/ weboldal címét, ahol nagy eséllyel megtalálhatjuk elcsatangolt kedvencünket, vagy hirdethetjük a talált/látott kóborló kutyákat.