Mindenki kötődik valakihez, - 9.

szerencsés esetben egyik legszorosabb kötődésünk egészen korán kezdődik. Több kutatás megerősítette, hogy az erős kutya-gazdi viszony sok mindenben hasonlít a korai anya-gyermek kapcsolathoz.

Olvastam, tanultam erről rengeteget, az idevágó érdekességeket meg is osztom az Olvasókkal, mert elsőre talán túl tudományosnak tűnik, de kifejezetten izgalmas.

A kutya elsősorban az emberhez kötődik és ez az emberi közeghez való alkalmazkodás közben alakult ki. A terápiás folyamatban nagyon fontos szerepet játszik a kötődés. Többféle állatot alkalmazhatunk erre a célra, de úgy tűnik, hogy kötődés szempontjából a kutya a legalkalmasabb erre. Hogy miért is? Erre azok a speciális kötődési formák adnak választ, amelyre az állatvilágban csak a kutyák képesek. Röviden bemutatom ezeket.

Kommunikációs képesség: a kutya nem csak a vezényszavakat tanulja meg, hanem képes a testbeszéd felismerésére is, ezért még azokkal a gyerekekkel is képes kommunikálni, akik nem képesek a beszédprodukcióra.

Emocionális szinkronitás: az ember hajlamos erre egy kutyával kapcsolatban és ez kölcsönös: a kutya is rá tud hangolódni az emberre, aktív szinkronizációs képességgel bír és ez az állatok között egyedüli. Nagy hasznát vesszük ennek a terápiás helyzetben a kutya ráhangolódik a sérült gyermekre, finoman közelít felé.

Agresszivitás: a farkasok törekednek a falkavezérség átvételére, de a kutyák nem, ők akkor érzik biztonságban magukat, ha az ember irányítja őket, éppen ezért normális esetben nem mutatnak agressziót az ember felé.

Viselkedésbeli szinkronitás: az állatok általában próba-szerencse útján tanulnak. A kutya az embertől sokkal hatékonyabban tanul, mint saját magától. Sokkal jobban elfogadja az emberi viselkedést, mint akár a sajátját. Érzékenyen reagál a tanítói attitűdre, érzékeny a szemkontaktusra, a megszólításra, a gesztusokra, a figyelemre. Rendkívüli ráhatást tudunk elérni náluk. (forrás: Dr. Topál József: Miért pont a kutya című előadása)

Ha nem hagyjuk, hogy külső hatások érjenek és az ösztöneinkre hagyatkozunk, akkor egy kiskutya magunkhoz vétele után felébrednek bennünk is az ősi, kötődést elősegítő magatartásformák.

Így jártam én Bodzával, aki egyszer csak a maga hét hetes valójában belecsöppent az életembe. Tudtam, hogy gyakran otthon kell hagyni, hogy szokja meg, hogy egyedül van, azt is, hogy nem lehet állandóan kézben, mert elkapatom. Azt is, hogy ő csak egy kiskutya. Ennek ellenére az első naptól kezdve összenőttünk. Míg nem kapta meg az oltásait, egy kistáskában jött velem és ismerkedett a világgal. Nyári szünetem volt, ráértem. Jött velem buszon, metrón, villamoson, vonaton Nyolc hetesen Balatonon, kilenc hetesen EFOTT-on, tizenkét hetesen Szigeten nyaraltunk. Együtt aludtunk a sátorban a hálózsákba kucorodva, amíg én koncerten táncoltam, ő békésen aludt a kistáskában. Mikor megkapta az oltásait, jött a pórázon, de mivel elég sokat jöttünk-mentünk, a kistáska maradt, ha elfáradt, feljöhetett és alhatott egy nagyot. Természetesen miután felnőtt nem hurcibáltam tovább a sejhaját, önállósodott a kisasszony. Az az igazság, hogy egy idő után már nem is igényelte, mert fontos szaglásznivalói akadtnak folyamatosan.

Mennyiszer hallottam, hogy ez a kutya túl anyás lesz, és nem lehet majd vele élni. Nem így lett. Természetesen nem a majomszeretet, hanem a következetes neveléssel párosuló erős kötődés határozta meg a napjainkat. Ha rosszat tett, tudomására hoztam és ő elfogadta. Sosem rágott meg semmit, nem ugatott, ha egyedül maradt, tudta, hogy úgyis hazajövök. Gyakran ült az ölemben. Még a saját családomtól is megkaptam, hogy elkényeztetett királylány lesz. Mikor megérett rá és kitanulta a mesterségét nagyon fontos dolga lett az, hogy ölben üljön. No, nem az enyémben, hanem másokéban. Azt azért elismerem, hogy némi királylányos beütést fel tudok fedezni benne. Amikor a Kutyával az Emberért Alapítványhoz kerültem, megtudtam, hogy létezik olyan módszer, aminek a neve kézben nevelés.

Mire mindenki megértette, hogy nem ördögtől való, amit teszek és megnyugodtak a kedélyek, jött Imi. Jó előre elmondták, hogy nem szabad elkapatni, egész nap kézben tartani, altatni, hanem a gyereknek rendet kell tanulni, ha sír, hát hadd sírjon, majd elalszik. Szerencsére az unokatestvérem profi szoptatási tanácsadó és nem mellékesen felnevelt négy szuper gyereket, akik közül három már egyetemista. Ő mesélt nekem először a kötődő nevelésről. Imit nem rakjuk le a kezünkből, csak, ha ő szeretné. Ez egyre többször így van, hiszen folyamatosan nyílik ki számára a világ. Ha elfáradt, visszavesszük. Nem sírva alszik el, hanem szopizás közben, ölelő karok között. Mivel elég nehéz és kicsinek sem volt könnyű, beszereztünk ehhez a foglalatossághoz egy hordozókendőt. Nem tudom, mire jutunk vele, azt sem, hogy milyen kamasz lesz belőle, de azt igen, hogy nem tudnám másképpen csinálni, és ha feleannyira sikeres leszek, mint Bodzánál, már nem tettem hiába.

Misztikus dolog, de talán tényleg létezik anyai ösztön.

Az ex hurcibaba valószínűleg már nem emlékszik azokra az időkre, amikor még ő sem a saját lábán gyalogolt, de a legtermészetesebb neki, hogy ha sétálni megyünk, akkor Imi jó magasról néz le rá. Imi pedig nagyon is szereti szemlélni a körülötte ugrándozó, szaglászó, futkosó Szörpöket, de azt még jobban, amikor Herolddal és Jackkel együtt játszanak a kertben. Akár egy órán át is kint lehetünk és nem unja meg. Azt viszont egyre többször a tudomásomra hozza, hogy ő inkább nem rólam szeretné nézni az ebeket, hanem a kisszékéből, mert onnan még érdekesebb. Naná, hogy az, akkor hozzá is lehet érni a jó puha, meleg szőrükhöz és cserébe hideg orrocskákat érezni a bőrünkön.

Természetesen egyáltalán nem azt mondom, hogy ez az egyetlen üdvözítő út, azt sem, hogy ez mindenkinek beválik, de aki magáénak érzi, próbálja ki nyugodtan!