Hogy egy hónapig mi történt velünk? Nagyjából ugyanaz: alvás, evés, sírás. Félreértés ne essék, nem csak a babánál, nálunk is. Igaz, nálam a sírás csak nagyon ritkán és csak az első két hétben fordult elő, az is igaz, hogy alvásból és evésből minőségileg és mennyiségileg is jóval kevesebb jutott nekünk, mint neki, de mégis élvezzük a babázást.
Ahogy azt előre sejtettük az első két-három hónapban jóval kevesebb idő jut a kutyákra, mint eddig. Szerencsére nagyon jól viselik a mostoha sorsot. Mindenki a maga temperamentuma szerint. Jaffa, a kis mindenlébenkanál, mindig kel, ha mi kelünk és nagy érdeklődéssel szemléli a két-három óránként szinte teljesen azonos koreográfiát. Neki minden tetszik, aminek semmi köze nincs az alváshoz, vagy a lustálkodáshoz. Bodza inkább elnyúlik a kiságy mellett, vagy őrt áll és jelez. Például, ha a konyhában/fürdőben/előszobában...stb. vagyok éppen akkor, amikor Imi ébred (és sír), azonnal szalad értesíteni, hátha nem hallom. Simán elmenne hallókutyának. Alvásidőben viszont mindketten ugyanazt csinálják, amiért hihetetlen hálás vagyok nekik: mintha benyomnánk rajtuk a kikapcs gombot, lefekszenek aludni. Optimális esetben ilyenkor ötféle szuszogás tölti be a szobát. Ez persze a legritkább, általában háromfélét hallhatunk csak (két kutya, egy baba).
Próbáljuk persze dolgoztatni is őket. Ha Bodza magától felveszi a papucsomat a földről, az azt jelenti, hogy sztahanov üzemmódba kapcsolt és feladatot kíván. Ilyenkor trükközünk, hogy nélkülözhetetlennek érezhessék magukat. Jó munka mondjuk a küldözgetés, igen fontos tárgyakat küldök a Férjemnek, vagy ő nekem, például távkapcsoló, mobil, újság és így tovább. Általában ez beválik és önbecsülésük helyreáll.
Természetesen beindult nálunk a vendégjárás is, jönnek a rokonok és a közeli barátok. Ez is jó móka a kutyáknak, hiszen babázás előtt, közben, után velük is foglalkozik minden betérő. Jaffa váratlanul támad, ha valaki leül a fotelbe, rögtön az ölébe pottyan. Bodza pedig addig kelleti magát, amíg meg nem kapja a neki kijáró simogatás adagot. Voltak már a „régi gyerekeim", azaz a tanítványaim közül is náluk. Mondanom sem kell, nekik örültek a legjobban a Szörpök. Imi pedig már a legelső hetekben megismerheti azokat az embereket, akik jobban tudnak szeretni, mint mi, „épek".
Külön program is adódik nekik, nem is kevés. Bea barátnőm minden itthonlétekor elviszi őket a kutyasulira, hogy egy jó nagyot fussanak a legjobb barátaikkal Oszkárral és Kendrával. Ilyenkor néha arra is jut idő, hogy ugráljanak egy kicsit az agility pályán. Ez az igazi móka számukra. Itthon is vannak műanyag agility akadályaink, unokatestvérem legkisebb fia szinte minden nap felállítja azokat és már jön is az ebekért, akiket két-három óra múlva lógó nyelvvel és nagyon boldogan kapunk vissza. Egy ismerősünk pedig kutyakozmetikusnak tanul és a mi kutyáinkon gyakorol a záróvizsgára, amikor Bodzán mutatja majd be a tudományát. Szóval azért nem unatkoznak, hála a segítőinknek. Van olyan is, hogy együtt megyünk sétálni mind az öten. Az első ilyen séta elég murisra sikeredett. A kutyák lelkesen ügettek végig az utcán, Zoli tolta a babakocsit, én pedig bicegtem utánuk (Imikénk ugyanis kicsit elnyomta a jobb csípőmet és ez lassan jött helyre). Egy-két sarok után az öt lelkes gyaloglóból három maradt. Imi hamar megunta a babakocsit, ezért óbégatni kezdett, én pedig legalább ilyen hamar rájöttem, hogy nem olyan vicces fájó csípővel mifelénk sétálgatni, ahol minden út felfelé vezet, illetve ami lefelé, az még rosszabb, mert azon később kell felfelé jönni. Ez az átka a hegyoldalnak. Három résztvevőnek töretlen maradt a jókedve és hiába voltak ők többen, mégsem ismételtük meg ilyen formában a kirándulást. Inkább taktikát váltottunk: gyorsan helyre gyógytornáztam a csípőmet és beüzemeltük a hordozók széles skáláját (eddig háromféle van és útban a negyedik, csak Zoli meg ne tudja!), amivel 100%-ra növeltük az elégedett gyalogosok számát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése