Mire ez a cikk megjelenik, - 3.

nagyon valószínű, hogy a Szörpök és a baba testközelből is megismerik egymást. Ahogy repül az idő, szokásunkká vált utolsókat rendezni. Beütemeztük  a szülés előtti utolsó kutyakozmetikát is, hogy minél később kelljen majd babástul szépítkezni vinni az ebeket és azért is, mert így mindig egy fokkal kevesebb szőrt kell takarítani.

Megvolt az utolsó nyaralásunk is. Itt egy kicsit meg is állnék. Nehéz olyan szállást találni, ahol szeretik és elviselik a kutyákat. Kicsit visszakanyarodok az időben a nászutunkhoz, ami szervesen kapcsolódik ehhez a cikksorozathoz, pedig még ősszel történt. Ha utazunk, akkor egyértelmű, hogy kutyával együtt tesszük. Így a nászút tervezése előtt hosszas keresgélésbe kezdtem, hová is tudunk két kutyával elmenni. A neten (hol máshol? J) találtunk rá a Bárándpusztai Vadászfogadóra. Bevallom, először azt hittem, hogy a vendégkönyvben leírtak reklámcélból vannak fent a honlapon, de azért tetszett a hely. Nem bántuk meg, hogy ott nászutaztunk! Aki jól akarja érezni magát egy csodás helyszínen a kutyájával, annak bátran ajánlom. A vendéglátók igazi kutyafanatikusok és minden földi jóval kényeztetik a náluk nyaraló ebzeteket. Azon viszont senki ne sértődjön meg, hogy első a kutya és utána következik a gazdája! Ottlétünk második reggelén derült ki „hivatalosan", amit addig csak sejtettünk: gyarapszik a családunk. Tibi bá' és Áron, a házigazdák ennek a hírnek annyira örültek, hogy felajánlották, hogy ha megszületik a fiúnk, eltölthetünk náluk egy bónusz éjszakát és attól a reggeltől fogva végig, amíg ott voltunk minden nap két kancsó frissen facsart almalét készítettek ki a pultra. Nem is akartunk eljönni tőlük, Bodza és Jaffa is búskomor volt utána két napig, mi pedig azóta is gyakran emlegetjük, hogy milyen jól éreztük ott magunkat.

Most is legszívesebben a Kutyaparadicsomba - így neveztük el a vadászfogadót, pedig nemcsak nekik volt az - tértünk volna vissza, de az orvosom azt javasolta, hogy ne utazzunk messzire az utolsó hetekben. Két feltételem volt szállásügyileg: kutya és medence. Ezúttal Monorra utaztunk a Nyergeshotelbe, ahol meg sem lepődtek fura kis családunkon. Szerintem kifejezetten vicces lehetett, ahogy beértünk a szállásra elől a családfő, kezében két kutya, mögötte óriási hassal és még egy kutyával a leendő anyuka. Három kutyával nyaraltunk utolsót ugyanis, mert régi neveltem, Müzli nálunk vendégeskedett pár napot. Azon a hétvégén sok embernek szerezhettünk vicces perceket, amikor menekültünk a családját védelmező hattyúpapától, vagy amikor a férjem heves barátkozásba kezdett egy lóval, aminek a végeredménye egy szép kis harapás lett. A ló részéről. A lényeg, hogy itt is elszórakoztattuk magunkat.

Utolsó előkészületeket is megtettük, aminek fontos része a kutyaszitter megbízása. Szinte soha nem bízzuk másra a kutyáinkat, mindenhová jönnek velünk. Ha mégis sor kerül erre, akkor Jolly Joker kutyafelügyelő a barátnőm. Csakhogy ő most Ausztriában nevel farkasokat. Mondom, hogy fura család vagyunk... Végül Nagyapó ajánlkozott, hogy ő majd aztán jól ellátja a kutyákat, amíg mi a szülőszobán vagyunk elfoglalva. Apukám kutyanevelési elveit ismerve jobbnak láttam használati útmutatót írni a távollétünkre. Ezt már néhány hete kiakasztottam az előszobába és néha éjszakánként felkelek, hozzá-hozzá írok, úgyhogy lassan kisregény lesz belőle.

Az utolsó idők izgalma is megjelent mindennapjainkban, vagyis leginkább az én éjszakáimban. Ezek középpontja mi más is lehetne, mint a szülés. Az Alapítványnál van egy másik kismama is, Szöszi, a mozgássérült segítő tanonc uszkár. Nála hamarabb jött el a nagy nap és június 27-én három uszkárbabának adott életet. Kicsit korábban bújtak ki a kiskutyák, mint várható volt, ezért a nevelőpapának nem sikerült átütemeznie a következő napi programjait. Szívesen vállalkoztunk többen is egy kis felügyeletnek álcázott babázásra. Kedden délelőtt én vigyázhattam a kis családra. Eljött velem a keresztlányom is, aki elkötelezett kutyabolond lett mellettem. Sok szerepünk nem volt, őszintén szólva semmi, mert Szöszi háromnapos anyukaként is profin tudott mindent. Igazából csak bámultuk őket mind a ketten. Ha nyöszörögtek a kicsik, a mama rögtön cselekedett, szoptatott,  pucolt, közelebb lökdöste magához a babáit, mikor mire volt szükség. Nem volt semmi fakszni. Ha a picik elaludtak, akkor pár percre kikapcsolódott: hol a keresztlányom ölébe ugrott fel egy kis simiért, hol evett valamit, vagy éppen a labdáját hozta, hogy dobjunk párat. Hihetetlen volt nézni, ahogy mindent teljes nyugalommal végez, úgy, mintha mindig is ezt tette volna. Eszembe jutott a sok írás, ami elolvastam: újságok, könyvek, internet idevágó cikkei és a rengeteg tanács, amit kaptam a kilenc hónap alatt, valamint a sok izgulás a jövő miatt. Kicsit elszégyelltem magam. Mi rákészülünk mindenre, tudományosan és előre tervezetten várjuk a család bővülését és akkor itt ez a kiskutya, aki csak az ösztöneire hagyatkozik és kenterbe ver mindenkit. Nem lenne egyszerűbb nekünk is ezt tenni? Most igazán megtapasztalhattam a kutyák terápiás hatását, engem teljesen megnyugtatott az a kedd délelőtt, amikor láttam, hogy mindez olyan természetes dolog, hogy kár elrontani ésszel, hagyatkozzunk csak magunkra.

A múlt havi cikkben a szükséges változásokról írtam és az új helyzetekről, most úgy érzem, hogy eljutottunk oda, hogy a kutyák és mi is felkészülten várjuk az új családtagot. Hogy ebből a sok előkészületből mi is valósul meg, azt pár héten belül megtudjuk.