2010. december 12., vasárnap

Kutya egy hónap áll mögöttünk… - 20.

…de egyáltalán nem rossz értelemben. Inkább csak azért, mert minden hétvégére jutott valamilyen kutyás program. Méghozzá nem is csak a házunk táján, utaztunk is messzire. Na jó, azért, nem olyan nagyon távoli tájakra, csak Debrecenig. Egy tizenöt hónaposnak azért még ez is komoly utazásnak számít.

Egy hétvégét töltöttünk Debrecenben, a Segít a Négylábúak Szeretete, röviden SANSZ Alapítványnál. Nevezhetnénk őket úgy is, hogy a fekete kutyásoknál, ugyanis kutyáik igen nagy része groenendael, azaz a belga juhászok fekete színű változata. Ahogy már a régebbi, terápiás cikkemben írtam, egy új törvényrendelet szerint minden terápiás párosnak újra le kell tennie a most már egységes szabályzaton alapuló terápiás vizsgát, függetlenül attól, hogy korábban vizsgázott-e, vagy sem. A SANSZ Alapítványnál két nap alatt le is vizsgáztak mindkét körös vizsgán az ebek és gazdáik. Hiába, ha valaki felkészült, akkor megy minden, mint a karikacsapás.

Szálláshelyünk az alapítvány egyik munkatársánál, Ibolyáéknál volt. Hamar kiderült, hogy Imi-paradicsomba érkeztünk. A legfontosabb tényező számára ugyanis az, hogy legyen elég kutya. Náluk aztán volt választék. Mind csupa gröni: ott volt Alice, Ági kutyája, aki szintén vizsgázni jöttek, ráadásul Ajkáról. Alice egy csuda jámbor kutyus, már az első este kipróbáltuk, vicceltünk is azzal, hogy neki nem kell majd vizsgáznia, ugyanis Imi ráállt, ráült, ráfeküdt, a fülébe sugdosott, az orrát nyomkodta, szőrét fésülte, egyszóval próbára tette Alice gyerek-kompatibilitását. Nem mintha ezzel gondok adódtak volna. Aztán ott volt Ibolya terápiás kutyusa, Málna. Ő egy igazi kecses királylány, vele is volt kutyagolás és simizés. Azonban ahogyan azt már Imitől megszokhattuk, ő nem a higgadt szuka kutyákat részesíti előnyben, hanem az energikus kanokat. Így hát legjobb barátja az ifjú Szeder lett. Szeder kora miatt még nem vizsgázott, de ahogy elnéztük, a vérében van a gyerekimádat. Imivel nyalták-falták egymást, hol a kutya szaladt a gyerek után, hol fordítva. Sajnos egy ilyen pillanatot sem sikerült megörökítenünk, mert mindketten rendkívül kamera érzékenyek és azonnal bociszemekkel meredtek ránk, ahogyan a mellékelt ábra, vagyis fotó mutatja.
 Azért ne gondolja senki, hogy az itthoni barátait elfelejtette az úrfi. Ők Gödöllőn tanyáztak addig apukámnál. Vasárnap este mentünk értük, amiből persze az lett, hogy ott ragadtunk éjszakára is. Egyre jobban látszik, amit már többször említettem, hogy Imi szíve Jaffa felé húz. A napunk háromnegyede róla szól. Megy utána, mellette, előtte, vagy csak ülnek, fekszenek egymás mellett és ezt hallom: JA-FA, JA-FA. Jaffa persze áhítattal nézi és benne van minden rosszaságban. Amint kikelünk az ágyból, első dolguk megkeresni egymást. A második pedig az, hogy valami harapnivaló után nézzenek. Imi felvette ugyanis azt a szokást, hogy kér tőlünk enni, majd elslisszol és testvériesen megosztozik a falaton barátjával. Mivel arra nem tudta megtanítani (egyelőre) Jaffát, hogy kézzel/manccsal egyen, ezért ő áll négykézlábra és a földről a szájával szedi fel mondjuk a pogácsadarabot. Azért nem kell megijedni, a főétkezésekkor szigorúan etetőszékben, evőeszközzel, ember módjára eszik a gyerek, nem fog teljesen kutyává válni. Életében először láttuk őt mérgesen nézni. Nem nehéz kitalálni, hogy miért. Jaffa valami turpisságot csinált, arra már nem emlékszem, hogy mit, de Zoli leszidta és beküldte a helyére. Mire Imi az ő halandzsanyelvén hosszan magyarázott az apjának, hozzá úgy összehúzta a szemöldökét és olyan hevesen gesztikulált, hogy mi dőltünk a röhögéstől. Persze ettől még mérgesebb lett, mert ő nem viccelni akart, hanem visszaadni a kölcsön, ha már Jaffa büntiben van, legyen ott Zoli is.
Tegnap pedig a mi csapatunknál, a Kutyával az Emberért Alapítványnál rendeztünk gazdatalálkozót. Ennek az a menete, hogy meghívjuk a várólistán szereplő gazdákat és azokat a kutyákat, akik éppen tanulják a mozgássérült-segítő mesterséget és egész nap ismerkedünk, kutyázunk, beszélgetünk. Nagyon jól sikerült ez az alkalom is, sok páros körvonalazódott a fejünkben, de a döntést nem szoktuk elkapkodni, mert egy kutyaéletre szól. Jó érzés látni, ahogy kutyáink feltérképezik az embereket és fordítva. Jó belegondolni, hogy itt és most találkozik először egy leendő csapat, akik egymást segítve, szeretve töltik majd el az előttük álló sok-sok közös évet. Akiknek egyszer, nem is olyan sokára már hihetetlen lesz, hogy eddig nem is voltak egymás életének a részei. Ugyanakkor fájó érzés is, mert soha nincs annyi képzés alatt álló kutyánk, mint amennyi jelentkezőnk. Így muszáj néhány embernek azt mondani minden egyes találkozó után, hogy várjanak még, most nem találtuk meg a hozzájuk illő kutyát. Ha rajtunk múlna, akkor ilyen nem történne, de ehhez sok minden kellene. Önkéntesek, nevelőszülők, támogatók, mert a mi időnk, energiánk és kapacitásunk is véges. Nem is beszélve arról, hogy nehéz finanszírozni egy-egy kutya kiképzését, etetését, állatorvosi költségeit, játékait, felszerelését, mindent, ami egy kutyával jár. A gazdák természetesen térítésmentesen kapják meg segítőjüket, ezen nem is szeretnénk változtatni. A nehézségeket azonban mindig felülírja az az öröm, amit látunk az eddig átadott kutyáink és gazdáink szemében.

Tényleg kutya egy hónap áll mögöttünk, de megérte!

2010. november 1., hétfő

Te kit választanál? - 19.

Kata nevű olvasónk írt egy hosszabb e-mailt, amiben segítséget kér. Van egy ír szetterük, aki velük él a kétszobás lakásukban. Hosszú ideje tervezték a babát és most sikerült, túl vannak már az első trimeszteren. A védőnő „kutyaellenes”, vagy legalábbis nem szereti, ha a kutya a gyerekkel egy légtérben él. A védőnő rosszallásán felbuzdulva Kata fél családja megkezdte a kutyaeltüntető hadműveletet és ostromolják a kismamát, hogy mielőbb keressen új otthont Lizi számára.

A Bodza és a baba első részében írtam erről, akkor megkérdeztem az állatorvosunk, és a nőgyógyászom véleményét. Mindketten úgy vélték, hogy megfelelő higiénés szabályok mellett semmi akadálya a kutyatartásnak sem várandósság alatt, sem a baba születését követően. Igazából nem is értem hogy merül fel az bárkiben, hogy ha megszületik (megfogan) a gyerek, akkor a kutya menjen a háztól, vagy a lakásból. Ha eddig családtag volt, most kiszorítja egy új szereplő?
A higiénés szabályokról most nem írnék hosszan, egyrészt, mert visszakereshető az első cikk (2009. májusi), másrészt, mert szerintem rém egyszerűek. A kutya legyen rendszeresen parazita mentesítve -féreghajtás, kullancs és bolha elleni védekezés-, kapja meg az oltásokat, ha a szőre igényli, akkor három-négyhavonta vigyük el kozmetikushoz. Emellett nyilván mindenki feltakarít a kedvence után és a gyerek nem tapicskol nyakig kutyaszőrben, vagy a sáros talpnyomok között.

Az együttélés szabályairól is írtam már, itt is az élni és élni hagyni alapelvet kövessük: a kutya nem bánthatja a gyereket, de a gyerek sem okozhat fájdalmat a kutyának, vagyis mindkét fél tartsa tiszteletben a másikat. Ha bármilyen viselkedési probléma adódik az együttélés során, érdemes kiképző segítségét kérni, sokszor nem is olyan bonyolult a helyzet, mint amilyennek mi látjuk.

A kutya-ember kapcsolat is volt már terítéken, igaz eddig csak terápiás vonatkozásban. Vajon csak a sérült gyerekeknek segít a kutya jelenléte?
Megfigyelések szerint a kutya-gazda kapcsolat nagyon hasonló a szülő-gyerek viszonyhoz; ugyanolyan aszimmetrikus és függőségen alapuló viszony, s az emberek hajlamosak úgy tekinteni a kutyájukat, mint aki a családban a gyerek szerepét tölti be (Collis, 1995). 
Kísérleti szituációkban végzett megfigyelések szerint a kutya-ember kötődés pszichológiai jellemvonásai nagyon hasonlóak a szülő-gyerek kötődési kapcsolathoz (Topál és mts., 1998). 
Jól ismert, hogy az emberi kapcsolatok prototípusa a gyerek-szülő kötődési viszony, minden egyéb társas viszonyunk ebből eredeztethető, és az emberi kapcsolatok terápiás hatásának is előfeltétele, kulcsmomentuma a kötődés. Több vizsgálat utal arra is, hogy a kutya fontos lehet a gyerekek személyiségfejlődésében. Egyrészt kedvező hatással van a gyerekek szociális és érzelmi fejlődésére: a kutyával rendszeres kapcsolatot tartó gyerekek konfliktuskezelési képessége jobb, mint társaiké, s empatikus készségük is javul (Filiatre és mts., 1986), másrészt úgy tűnik, hogy a kutyával való interakciók elősegítik a helyes társas viselkedés elsajátítását, s így javítják a gyerek közösségbe való beilleszkedési készségét (Millot és mts., 1988). 
Több tanulmány szerint a gyermekek stresszhelyzetben érzelmi támaszként használhatják a kutyát, mely így jelentős stressz-csökkentő tényezővé válhat. A kutyával való rendszeres kapcsolat segíti a gyerek identitásfejlődését és a társas kapcsolatok elsajátítását (Endenburg & Baarda, 1995).

Tudom, hogy ennek az újságnak az olvasói egy percig sem kételkednek abban, hogy mekkora pluszt hoz az életünkbe a kutyánk, de talán azoknak egy kis segítség a fenti kutatás-gyűjtemény, akik gyakran kapnak a fejükre, hogy a kutya továbbra is fontos maradt az életükben a gyerekszülés után is.

Egy ismerősöm ilyenkor csak azt szokta mondani, hogy aki nem tudja felelősséggel eldönteni a kutya családba fogadása előtt, hogy az elkövetkezendő tíz-tizenöt évben belefér-e az életébe a kutya (gyerek, munka, költözés…stb), az vegyen inkább kaktuszt.

2010. október 18., hétfő

Te is más vagy, te sem vagy más - 18.

"Aki mindig meg akar felelni mások elvárásainak, az lemondott arról a lehetőségről, hogy önmagáért szeressék."
 Darnel Christian

Mikor Imi még odabent volt - a gyerekek kérésére- minden terápiás foglalkozás egy részén pocakon át kommunikált a csoportommal. Kicsit misztikusan hangzik, de én vagyok a tanú arra, hogy valóban működött. A baba egy bizonyos kor után érzi, hallja a külvilágot és hiszek benne, hogy a felé áramló energiákat is. Nem véletlenül kérdezik meg minden felmérésnél az anyát, hogy várt terhesség volt-e, milyen hangulatban telt a várandósság…és így tovább. Imi a gyerekektől rengeteg szeretetet kapott már akkor, amikor még nem is látta őket. Egyik alkalommal Erika hosszan nézett maga elé és amikor megkérdeztem, hogy min gondolkozik, akkor azt felelte, hogy azon, vajon Imi elfogadja-e őket olyannak, amilyenek.

Nehéz kérdés, hogy milyenek is vagyunk. Kinek mi az erőssége és a gyengesége. Milyenek is ők? Nehezen tanulnak, akadályozott az értelmük. Viszont az érzelmeik mindig őszinték és nyitottságuk többszöröse a miénknek. Ők feltétel nélkül szeretnek. Nem azért, mert hoztál csokit, mert szépeket mondasz, vagy mert sok a pénzed. Önmagadért, ami vagy. Jó tükrök.

A kutyás terápia fő eleme pont ez a feltétel nélküli elfogadás és szeretet. Hiszen a kutya nem válogat, azt szereti, akitől szeretet kap. Képzeljétek csak el, hogy milyen érdekes megtapasztalni, amikor ez oda-vissza megy!


Egy alkalommal kutyás táborban voltunk és reggeliztünk. Az egyik nagyfiú, vagyis inkább fiatalember felénk fordult és ezt mondta: Köszönöm, hogy gondoskodtok rólam és ilyen finom ételeket kapok! Ezután váratlanul sírva fakadt. Bodza a következő pillanatban már az ölében ült, pedig nem hívta senki. Úgy érezte, ott a helye. Árpi neki suttogta a fülébe a gondjait. Ő otthon nem ehhez szokott, gyakori a kiabálás, nem ülnek le együtt az asztalhoz és nem beszéli meg vele senki az aznapi történéseket. Miután elpanaszolta bánatát Bodzának, megköszönte neki, hogy meghallgatta, letörölte a könnyeit és folytatta a napját, mintha mi sem történt volna.

Egy másik emlékezetes eset már akkor történt, amikor erősen látszott rajtam, hogy 2 in 1 vagyok. A lakóotthonos lányokkal utaztunk együtt a villamoson. Körbevettek, csacsogtak, mosolyogtak, mint ahogy azt a tizenéves lányok szokták. A körülöttünk lévő emberek közül többen félrehúzódtak tőlünk, sajnos ez nem ritka. Egy megállóval előbb szálltak le, mint én. Búcsúzáskor kaptam két puszit mindenkitől az arcomra és Imi egyet a hasamra. Teljes természetességgel. Az utolsó megálló megtétele alatt új szomszédaim lettek a villamoson. Egy pár tini, kb. egyidősek az „én lányaimmal”. Fogták magukat és rágyújtottak. Senki nem szólt rájuk, a döbbenettől én sem. Azért sokáig motoszkált az agyamban, hogy melyik társaságnak nagyobb a fogyatéka és milyen téren.

Imi eddig még csak két alkalommal találkozott a gyerekekkel. Először a keresztelőjén. Nagyon érdekes volt, mert a rengeteg vendég között mindig őket kereste a tekintetével. Mosolygott rájuk, integetett nekik.

Ezután a nyaraláson találkoztak Zamárdiban. Amikor bementünk a lakhelyükre, hirtelen megijedt, mert körülbelül húsz gyerek csüngött a nyakamban két perc leforgása alatt. Aztán a délutáni –a mi nyaralónk kertjében való- találkozásukkor már ismét kinyílt a mosolyalbum. Évi levette a lábáról az Egyszer egy hétpettyes katicabogárka című dallal, Erika pedig abban a kegyben részesült, hogy meg is uzsonnáztathatta. Igen, pont Erika. Így legalább már egy szemernyi kételye sem maradt.
Azért vettem elő ezt a témát, mert rendszeresen érdeklődtök a kutyás terápiáról és a Kutyával az Emberért Alapítványról. Mindig örülök ezeknek az e-maileknek, mert ez az a téma, amiről bármikor bármennyit képes vagyok beszélni/írni.

A másik oka annak, hogy ebben a számban a terápiás munkáról is írtam az, hogy végre elég nagy ahhoz Imi, hogy hetente kétszer két órára Bodzával és Jaffával eljárjunk a többi gyerekemhez. Akik persze nem vérszerinti gyerekeim, de mégis úgy érzem, hogy összetartozunk. Ezek az alkalmak hihetetlenül feltöltenek mindhármunkat. Abban is biztos vagyok, hogy ha én feltöltődöm, abból Imi (és Zoli) is csak nyernek.
Olyan, mintha átcsöppennénk egy másik világba, ahol egészen mások az értékek. Jó lenne, ha ez a nem egy, vagy két világ lenne, hanem sikerülne végre összehozni a csapatokat és nem támasztanánk olyan elvárásokat egymással szemben, aminek nem lehet és nem is kell megfelelni. Volna mit tanulnunk egymástól!

2010. szeptember 12., vasárnap

Pótmamák és pótpapák - 17.

Nálunk alapelv, hogy ha megyünk valahová, akkor mindenki jön. Ezért van kombi autónk. 

De vannak helyek és helyzetek, ahonnan valaki(k)nek néha ki kell maradniuk, mert egész egyszerűen nem lehet megoldani, hogy ott legyenek. Az első ilyen eset az esküvőnk lett volna, de végül sikerült megoldani, hogy a Szörpök is jelen legyenek. Azt nem mondhatom, hogy áhítattal néztek, sőt, Jaffa egyszer közbe is kiáltott, de ott voltak piros és zöld masnisan, frissen kozmetikázva, ahogy illik. Még az ünnepi menüből is falatoztak.

Aztán a szülésre már nem jöhettek be, bár lehet, hogy elkélt volna egy kis terápia nekünk közben. Eredetileg úgy volt, hogy Apu vigyáz rájuk. Ő ugyanis a fő kutyaszitterünk. Imi azonban úgy döntött, hogy gyorsan érkezik, így nem volt ideje feljönni Balatonról a kutyákért. Végül Anyunál kötöttek ki és együtt izgultak a család kórházban lévő tagjaiért.

Ezután eltelt egy év és nem kellett se pótmama, se pótpapa senkihez. Idén nyáron viszont mindenki kivette a részét a gyerek- és kutyavigyázásból. Az történt ugyanis, hogy elhatároztam, hogy lerakom végre a jogosítványt. Ez így nem teljesen igaz, mert már évekkel ezelőtt elhatároztam, de eddig csak gondolat volt részemről. Összeültünk Zolival és kimondtuk a végítéletet: muszáj megtanulnom vezetni, mert egy totyogóval és két kutyával igencsak nehézkes a BKV-n utazás. Azt hiszem, én sokkal jobban tartottam attól, hogy Imi mit csinál majd nélkülem azokon a délelőttökön, amikor a volán mögött ülök. Hogy mit is csinál? Általában sokat nevet, játszik, dumál - néhány érthető szóval, de leginkább a saját nyelvén-, eszik, alszik, motorozik. Szóval mindazt, mint amikor velem van. Könnyes búcsú is csak nagy ritkán fordul elő. Nála az első számú pótmama a Nagymama. Mellette ringbe száll a Keresztmama és a Nagyapó is. Viszont, aki elmaradhatatlan, pótolhatatlan és egyébként is leglegleg, az a Keresztlányom, az unokatesó, imádott Zea. Ha ő ott van, minden rózsaszín és megy a móka folyamatosan. A családban eddig ő az egyhuzamban leadott puszik rekordere. Imi egy szeretetrohama alkalmával tizensok puszival halmozta el bálványát.

A kutyák lényegesen kevesebbszer maradnak másra. Nyilván ez abból adódik, hogy őket egyedül is lehet hagyni. Ebben az évben két ilyen hétvége volt. Mindkétszer Nagyapót vetettük be. Egyik alkalommal mi is Balcsin voltunk és ők is, csak éppen egymással szemben, a túlparton. Sajnos, ahol mi megszálltuk, lakott egy cica, aki mint háztulajdonos, vétójoggal bír a kutyákkal szemben. Így kerültek a Szörpök Ábrahámhegyre Apuékkal. Ott egy nagy ház van, emelettel, sok szobával. Azon a hétvégén éppen jó idő volt, így az összes szoba megtelt. Tizennégy ember nyaralt lent, kettő kivételével mind egyetemista. Meg Bodza és Jaffa. Sőt szombaton jött egy három hónapos basset hound is. El lehet képzelni, mi zajlott a kertben. Apukám nagy lelkesen két-három óránként smsezett, vagy hívott, annyira élvezte az egészet. No meg az ebek is. Jaffára szép napok virradtak, mert a fiatal társaságból mindig volt valaki, aki dobálja neki a teniszlabdát. Bodza és a kiskutya néha kidőltek a sorból, de ő fáradhatatlan volt. Apu mesélte, hogy vasárnap a csapat kimondta az ítéletet: Bodza sokkal jólneveltebb, okosabb és nyugodtabb, de Jaffa az igazi arc. Többen jelentkeztek érte. Azért úgy döntöttünk, ha már élete első négy évét velünk töltötte, maradjon velünk még legalább tizet.
Ezen a hétvégén mi hármasban Zamárdiban voltunk ismét. Egyik alkalommal, amikor a strandról sétáltunk vissza a házba, a hiányzókon elmélkedtünk. Egymást győzködtük, hogy milyen jó most nekünk. Nem kell sietni, hogy a kutyák ne legyenek bezárva, amíg mi lubickolunk. Nem kell naponta kétszer átnézni a kertet zacskóval a kezünkben. Nincs kutyaszőr a nyaralóban. Hiába soroltuk a jobbnál jobb érveket. Abban maradtunk, hogy akár kutya, akár gyerek nélkül megyünk valahová, az biztos, hogy sokkal nyugisabb és lustizósabb, de egyben unalmasabb és csöndesebb is. Márpedig mi szeretjük a pörgést és a hangzavart, még akkor is, ha a hétköznapokban néha-néha morgunk miatta. Az alapelvünk megdöntetlen maradt: ha csak lehet, együtt megyünk, mind az öten, mert ha bárki is máshol van, az már nem a mi bulink.

2010. augusztus 12., csütörtök

Nekem a Balaton a riviéra… - 16.

…folyton ez megy a fejemben, mert nagy társaságunk egyes tagjai vagy százszor elénekelték ezt a felejthetetlen (!) slágert az utóbbi két és fél hétben. A sokat emlegetett időjárás megint a bolondját járatta velünk. Leutazás 23-án kánikulában, majd megfőttünk, mert a klímát nem akartuk bekapcsolni, nehogy megfázással indítsunk. Leérve nagy csobbanás a Balcsiban, ami majdnem olyan meleg volt, mint a levegő. Imi még csak ismerkedett a vízzel, de nem volt ellenére a barátkozás és nemsokára boldog húúú meg brrrr hangokat hallatva szelte a habokat a babaúszójában. Milyen jól tettük, hogy egyenesen a tóba rohantunk, mert ottlétünk alatt többé ilyen meleg nem lett és Imivel együtt ezen kívül mindösszesen négyszer tudtunk fürdőzni. Még aznap este beköszöntött ugyanis az ősz. Ami ki is tartott a mai napig, mikor újra kánikula van és én újra itthon ülök a számítógép előtt és pötyögöm be a balatoni emlékeket.

Hogy mit lehet csinálni három gyerekkel - ebből kettő egy éven aluli, bár ez is csak féligazság - és három kutyával a Balaton parton esős időben két hétig? Ööööö, sétálni, labdázni, sétálni, játszani, sétálni. Folytassam? Jó, azért most sarkítok rendesen, megoldottuk, de valljuk be, nem erre számítottunk.

A fürdőzés biztos elvette volna az eszemet, vízimádó vagyok ugyanis, akárcsak Bodza kutyám, de pancsimegvonás alatt sokszor járt két kérdésen az agyam. Mindkettőre van biztosan épeszű magyarázat, de mint tudjuk, a kutyások nem nevezhetők átlagos gondolkodású embereknek. Értetlenkedem azon, hogy ha a Balaton mindenkié, akkor miért van szinte mindenhol fizetős strand? Találtunk szabadstrandot, szerencsére a mi környékünkön több is volt, de van olyan település, ahol csak belépővel mehetsz a vízbe.

A másik felmerülő problémám az, hogy miért tilos mindenhol a kutya fürdetése? Strandon mondjuk megértem, ne ott rázza meg magát Blöki, ahol Béluska éppen eszi a vattacukrot. De egyéb helyeken? Nyilván tudom én is, hogy vannak illegális praktikák a kutyacsobbanásra, de miért kell ehhez folyamodnom? Erre nagyobb gondot fordítanak a közteresek, mint mondjuk arra, hogy a játszóterek homokozóit éjszakára leterítsék, hogy ne ott végezzék dolgukat a cicák. Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy gyerek- és kutyasoviniszta vagyok, nem igaz, csak most éppen ez foglalkozat. Annyira, hogy szívesen vitáznék/eszmét cserélnék róla veletek is. Írjatok bátran!

Három kiemelkedő eseménye volt nyaralásunknak, időrendi sorrendben írom, mert nem is tudnék választani. Az iskolánkból azok a gyerekek, akik gyermekotthonban (értsd állami gondozásban) nőnek fel felnőttként tovább költöznek szociális otthonokba, melyek többnyire vidéken vannak. Az egyik ilyen Kéthely, nem messze a Balatontól. Több tőlünk kikerült fiatal él ott. Minden évben legalább egyszer meglátogatjuk őket. Most is így tettünk. Jaffa gyengélkedett, így ő otthon maradt Nagyanyóval, de Bodzát elvittük. Könnyfakasztó látni, hogy a kutya mennyire nem felejt. Régi barátja, Reni is ott lakik, imádták egymást. Mikor leköltözött oda Bodzával mi kísértük le. Ennek már három éve. Most ugyanúgy bújtak egymáshoz, ahogy akkor, mintha el sem váltak volna. Homályos lesz a monitor, ha eszembe jut. Vagy ez nem is a gép hibája?

Ezt követte Imi szülinapja. Az Alma együttes Ma van a szülinapom dalát hallgattuk már több napja, mikor is végre aktuális lett. Volt torta, három is, két kicsi a babáknak és egy nagy a felnőtteknek. Imi nyakig tej-tojás és cukormentes túrókrémben úszott miután közös erővel elfújtuk azt az egy szál gyertyát. A maradékot pedig a szokásos rend szerint a kutyák csipegették fel az etetőszék alól.
Aztán az utolsó előtt-előtti nap Zoli azzal állított be, hogy a gyerekeimet látta Zamárdiban a bolt előtt. Gyors nyomozást lefolytatva kiderült, hogy valóban ők voltak. Még gyorsabb nasivásárlás és már robogtunk is a gyermekotthon felé. Ott nyaralt ugyanis a Csalogány (ez a munkahelyem beceneve). Volt nagy öröm! Persze az első kérdés: a kutyák is itt vannak? Naná, csak éppen a kertben maradtak. Ezt gyorsan orvosoltuk is, a csendes pihenő után egy kis csapat átjött kutyarápiára. Ez gáborul a kutyás terápiát jelenti. Persze nem volt rápia, csak játszadozás, de a gyerekeknek már minden együttlét a Szörpökkel terápia néven fut. Ahogy elnéztem, Bodza és Jaffa számára is legalább akkora felüdülés volt, mint kis kedvenceiknek. Közben és utána jó sokszor elmondtuk, hogy de jó, hogy a Nagyanyó nyugdíjas lett és újra mehetünk a Csalogányba a mieink közé!

Szóval így összegezve azért mégiscsak élménydús nyaralás volt, még ha nem is úgy alakult, ahogy gondoltuk. Azt pedig igazán megtanulhatnánk már, hogy ne tervezzünk be semmit, mert úgysem úgy történik és lehet, hogy ez nem is baj!

2010. július 4., vasárnap

Beköszöntött hozzánk a kánaán - 15.

…a kánikulával együtt. Napközben ugyanúgy nem tudunk kimozdulni, ahogyan télen sem, amikor itthon baby bluesoltunk. De mennyivel másabb ez a bezártság! Van napernyőnk meg felfújhatós medencénk, de leginkább jó nagy, árnyat adó fáink, amik alá ki tudunk ücsörögni a kutyákkal együtt. Természetesen napra nem megyünk a tiltott időpontokban, de szerencsére tényleg jó sok árnyékos, hűvös hely van a kertben.

Imi és a Szörpök hihetetlen jó játszótársakká váltak. Bár be kell vallanom, hogy ilyen téren inkább Jaffa és a baba lehetne a sorozat címe, mert ők lettek országos nagy cimborák. Mondjuk ez várható volt. Szerintem Jaffának akkor jön el az aranykor, amikor három-négy gyerkőccel játszhat minden nap, ha lehet huszonnégy órában.




Hogy indul egy napunk? Finoman fogalmazok, ha az írom, hogy ébresztőórára nincs szükségünk. Van helyette más. Sajnos ezt a funkciót még nem sikerült tökéletesen „beállítanunk”, hajnali 5-fél 6 körül rendszeresen működésbe lép. Onnantól reggel van. Zoli igazi pacsirta típus, én viszont bagolykodnék. Megosztottuk a teendőket, én viszem az estét, ő a hajnalt. Úgyhogy ilyenkor ők kimennek a hálószobából és míg munkába nem kell indulni fiús reggelt tartanak. Én pedig alszom még egy kicsit… Itt is érvényesül a szokott felosztás, a köszönés után Bodza visszaalszik, Jaffa pedig a srácokkal tart mindenben. Szokásos reggeli rítusunk lett a kutyák odahívása, nem mintha kellene, jönnek ők maguktól is, de akkor is irtó vicces az ágyból kiáltozni: Bobócsi, Csacsócsi, jó reggelt!

Miután Zoli elment, kezdődik a vakációs program. Mindegy, hogy mit csinál Imi, abban részt kell venni. Jó móka a toboz hajigálás - hány szülő lenne boldog, ha lenne valaki, aki a dobálós korszakban ekkora buzgalommal hozná vissza a kétszázharmincötödszörre eldobott tárgyat - a homokozás, a pancsizás-fröcskölés, a futás a kertben - minden játékosnak kötelező a négykézlábas módszer használata - és úgy egyébként bármi, amit az Uraság kitalál. Partner mindig akad hozzá. Méghozzá lelkes.

A házunkban lakik még két kutya, mindkettőt említettem már: az idősödő labi bácsi, Herold és az ifjonc szertelenke Jack. Herold a nagy szám, aki mindent visz. Gyakran bevetjük Iminél, ha már minden kötél szakad. Még a legnagyobb krokodilkönnyek is felszáradnak, ha Heroldot meglátogatjuk a kertben. Arra még nem jöttünk rá, hogy mi okból kedveli ennyire, mert ez a nagy barátság nem igazán kétoldalú. Imi csodálva nézi Heroldot, majd Herold odajön (hozzánk, felnőttekhez), közben vigyázni kell, mert ormótlan mozgásával simán fellökné rajongóját és őszintén szólva le sem tojja Imit. A viszonzatlan érzelmek varázsa, ugyebár.

Jack a maga vehemenciájával már egész máshogy közelíti meg csemeténket. Ő a röptében puszit osztó bajnok, így, ha egyszer-egyszer túl hirtelen rohan, akkor Imi bizony elsírja magát. Na, de ilyenkor lép színre Jaffa lovag. Fogjuk a jólneveltségére, hogy nem használ erőszakos módszereket Jack távoltartására, de lehet, hogy inkább alapvetően békés (nyámnyila?) természete az igazi indok. Viszont el kell ismerni, hogy imponáló, ahogy leül ilyenkor barátja elé, háttal a gyereknek, szemben a virgonc sráccal és csak ott ül, hogy ha már valaki megapuszit kap, az ő legyen.

A nagy játékokat csak az alvások és étkezések szakítják meg. Ezekre is berögzült szokásaink vannak már. Alváskor a szabály: mindenki csöndben van, fekszik, alszik, olvas, kinek mihez van kedve, vagy mit tud megcsinálni a fentiek közül. Két alvás van napközben, egy délelőtti és egy délutáni, bevallom, én nagyon szeretem ezeket. Négygyerekes unokatesómtól tanultam, hogy használjam ki az egyre rövidebb szunyálós időszakokat arra, hogy olvasok, netalántán szundítok egyet. Milyen igaza van, később úgysem lesz ilyen. Kutyusaink a helyükön sziesztáznak, amíg az első mocorgást meg nem hallják.

Az étkezéseket azért jobban kedvelik. Egy szabályt kell betartaniuk közben: amíg Imi az etetőszékben ül, addig nekik feküdniük kell. Hogy hol, azt rájuk bízom, de feküdni kell. Ha Imi befejezte, kiveszem a székéből, elhangzik a várva-várt jöhettek parancsszó és beindul a két takarítógép. Este pedig, amikor ők esznek, akkor kisgazdájuk is jön velünk vacsorát adni nekik. Őt is nézik megbűvölve, hogy mikor vethetik rá magukat a tálakra. Természetesen ilyenkor is a jöhetsz után lehet startolni. Alig várom már, hogy ezt a szót Imi is megtanulja.

Így telnek hát a napjaink mostanság, úgy látszik a nyár mindig is a legszebb szakasza lesz az évnek. A következő hetekben még ezt is fokozzuk: Balatonra utazunk bő két hétre, két házat megtöltünk családtagokkal és barátokkal plusz még egy spániellel és megünnepeljük Imi első születésnapját. Olyan, mintha egy negédes családi film vetítését nézném, csak mindig rájövök, hogy hoppá, mi vagyunk a szereplői.

2010. június 2., szerda

Ha végre itt a nyár... - 12.

De hol is? Ezúton nyilvánosan és azonnali hatállyal felszólítom, kedves Nyár, hogy érkezzen már meg végre! Mi itt nagyon várjuk. Köszönöm a sok e-mailt -15. van és máris tizenegyet kaptam- a kutyás-sétálós helyekről! Ha ilyen sok jön a hónap második felében, akkor talán megérne még egy fejezetet a téma. Igyekszem megkezdeni a blogot is és oda mindenképpen felkerülnek az ötletek.

Mi továbbra is pörgős hétvégéket rendezünk, jövünk-megyünk, kutyázunk-gyerekezünk. Ma például Székesfehérváron jártunk terápiás konferencián. Imit ki kellett vezetni a teremből. Na, nem azért, mert szemtelenkedett, vagy helytelenül viselkedett. Éppen csak úgy gondolta, hogy ha én beszélek, akkor neki is kell. A leghátsó sorból az elsőbe kurjongatott. Aztán talált nálam még sokkal-sokkal izgalmasabb elfoglaltságot, mégpedig a hozzá legközelebb eső terápiás kutyák személyében. Itthon csak a két kis spániel van meg persze Herold, de ő már öreg és lassú egy kilenc hónapos izgágaság számára, úgyhogy üdítőleg hatottak rá a göndör szőrű airedelek. Ennek a nagy örömnek aztán a tőle megszokott vehemenciával hangot is adott. Zoli úgy gondolta, hogy nem veszi el tőlem azt a kis időt, amikor kedvenc témámról (értelmileg akadályozottak vs kutyás terápia) fecseghetek, inkább kivitte a teremből Ficánka uraságot. A konferencia kapcsán megint csak sokat gondolkoztam arról a megfoghatatlan kötelékről, ami kutya és ember között van.

Jövő héten Balatonlellére megyünk, természetesen a Szörpökkel együtt. Ott lakik Zoli nagybátyja, szintén zenész, akarom mondani kutyás. Pityu felesége sajnos néhány évvel ezelőtt meghalt és ő egyedül maradt. Nemsokára kopogtatott a szomszédja, hogy született náluk egy alomnyi tacskó, nem kér-e egyet. Kerek-perec nemet mondott, mert addig csak nagyobb kutyájuk volt, el sem tudta képzelni, hogy egy kicsit is kutyául lehet szeretni. Hogy-hogy nem, aznap este már tacskótulajjá vált. Azóta kettesben élnek, Pityu és Szuki, akit családi és baráti körben csak úgy emleget, hogy az Élettársam. Mindenki jól járt így és már elképzelhetetlen, hogy másképp legyen.

Eszembe jutott az a régi utcánkban lakó bácsi, aki mindig az idős kutyájával sétálgatott békésen. Nem sokat beszéltünk, mert az ő kutyusának túl sok volt az enyémek spánielsége, de mindig szerettem őket nézni, ahogy ballagnak fel a hegyre, ahol aztán a miénknél jobb társaságban tudtak kikapcsolódni. A bácsi a gazdikkal beszélgetett, a kutyus a hasonló habitusú ebtársakkal szaglászott a réten. Aztán egyszer nem láttam egyiküket sem. Sejtettem, hogy mi az oka ennek. Nem telt bele azonban két hét és a bácsi egy, a régihez nagyon hasonló, de fiatal ebbel ment felfelé nagy boldogan. Akkor már nem tudtam megállni és megkérdeztem, hogy mi újság velük. Mesélte, hogy meghalt a régi kutyája, de a szentendrei menhelyről örökbefogadott egy másikat, ezt itt, ni. Rámutatott a fekete, nagytestű, állatvédők körében tök esélytelennek mondott kutyára, aki kicsit félénken, de nagyon elégedetten feszített a póráz végén. Nem is tudom, hogy melyikük volt büszkébb a másikra.

Egy befogadott kutya duplán hoz örömet. Erről kérdeztem két barátomat, mindketten Krisztik és mindketten örökbe fogadtak egy kidobott kutyát.

Vas Krisztiéknél két kutya van, befogadott kutyusok Lotti, a labrador. A két kutya mellé tavaly augusztusban érkezett egy baba is, Lívia, akiről már írtam a decemberi számban.

Már a legelső Bodza és a babában említettem, hogy ha az ember babát vár, megjelennek a mindig valamivel ijesztgetős ismerősök. Nem akarok hímsoviniszta lenni, de többnyire hölgyek személyében. Mi már csak varjú néniknek hívjuk őket. A varjú nénik biztos halálara rémülnének azon, hogy a pici lányka egy ismeretlen előéletű és egy ismert, de „veszedelmes" fajtájú kutyával fog együtt élni.

Megkérdeztem hát Krisztit, hogy milyen Livi kapcsolata a kutyákkal:

Lotti 2005-november 30.-án került hozzám a várpalotai gyepmesteri telepről. Kicsit zárkózott, de nagyon kedves kutya, Livit hazahozva bemutattuk mindkét kutyának, és rögtön elfogadták, próbálták (volna) nyalogatni. Vince angol staffordshire bulterrier, ő tenyésztőtől van. Nagyon szeretik egymást (baba és kutyák) van kutyagyűrős program minden nap, ilyenkor szabad a nyalakodása kutyáknak, Livinek pedig a "simogatás" ami egy ekkora babánál ugye csapkodás és marás, de nagyon jól viselik, csak azzal foglalkoznak ilyenkor, hogy minél többet nyalhassák. Livi minden este a kanapén felállva nézi, ahogy a kutyák vacsoráznak, imádja ezt és közben nagyokat sikkantgat.

Ma például Vince Livi mellett állt, Livi gondolt egyet, hogy ő most feláll, de ez még csak valamibe kapaszkodva megy, így hát a kutya hátába kapaszkodva húzta fel magát. Vince pedig meg se moccant, míg le nem csücsent újra Livi. Édesek voltak.

Ács Krisztiékhez pedig Speedy, a kis keverék kutyus került néhány évvel ezelőtt.

Első kutyánkat, Szuszit, az airedale terriert nagylányunk kérésére vettük 1993-ban. Így lettünk terrier klubtagok. Három évvel később fajta társat kerestünk hozzá, Cinkát."Két gyerek - két kutya". Szuszi a szuka kiskutyát gyermekeként fogadta el. Cinka sajnos tíz évesen daganatos betegségben elment az örök vadász mezőkre. Szuszi depresszióba esett, alig evett, sétálni is kedvetlenül jött.

Néhány hónap múlva zöldövezetben lakó ismerőseink jelezték, hogy találtak egy fehér, terrier típusú kiskutyát. Találkozásunkkor félelmében morgott, a kennel zugába bújt. Hazahoztuk, ám az első fürdetés után hasán fekete pöttyök maradtak, tömegével. Rohanás az állatorvoshoz, aki megállapította, hogy nem kosz, nem bolha, hanem megszámlálhatatlan kullancs. Oltás, csipeszes eltávolítás, és egy hét izgalom, hogy az élősködőket túléli-e. Ez alatt Szuszi felélénkült, az újabb kiskutyát „nevelgette", akinek élénksége miatt Speedy lett a beceneve. Speedy felpezsdítette a család mindennapjait. Az idősödő kutyánkat kizökkentette a depresszióból, valamint három évvel meghosszabbította életét.

Hónapokon keresztül szoktattuk félénksége miatt a családi, és emberi simogatáshoz, de az idegenektől mai napig is fél. Kutyatársaival jól szocializált, a szabad és sok -sok sétának köszönhetően.

Miért mondjuk azt, hogy Speedy befogadása kutya terápia oda - vissza?

Munkahelyem fogyatékkal élő gyermekeket nevelő intézmény, ahol néhány éve kutyás terápiát is alkalmazunk. Egy véletlen folytán nyáron találkozott egyik óvodás növendékünk Speedyvel. Azt kell mondanom, hogy néhány perc ismerkedés után a gyermek közeledett a kutyához, Speedy pedig elfogadta a testközelséget, a simogatást, amit csak a családtagoktól viselt el ez ideig. Az ember befogadó szeretete, simogatása számunkra a kutyaterápia oda, és a kutya elfogadó testközelsége, simogatást tűrése a fogyatékkal élő gyermek felé a vissza.

Azt hiszem, egyik történetet sem kell tovább ragoznom.

Most búcsúzom is és várom nagy szeretettel a nyarat, mellette pedig a további kutyasétáltatós és bármilyen más témájú e-maileket is!

Miből lesz a cserebogár? - 11.

Már megy is az ősrégi dal a fejemben: cserebogár, májusi cserebogár... Kövezzetek meg, de a cserebogarakat nem kedvelem, a május viszont a kedvenc hónapom. Most is -bár még április van-, ha kinézek az ablakon, akkor virágzó cseresznyefákat látok és napsütést. Pedig még kora reggel van. A fiúk és a kutyák elmentek sétálni, én meg gyorsan megírom a cikket és már indulhatunk is fogasozni. Na, nem halat enni, hanem fogassal fel a Széchenyi hegyre, ahol szuper rétek vannak, kutyásoknak, gyerekeseknek és kutyás-gyerekeseknek is melegen ajánlom.


Én pedig egy kis számadásba kezdek. Mindenféle jubileumok adódnak itt a közeljövőben főszereplőink életében. Nem véletlen a mostani cikk címe sem. Bodza április 29-én lesz öt éves.
Ilyenkor jól elérzékenyülök. Nem szeretem a kutyaszülinapokat. Olyan gyorsan követik egymást. Hogy-hogy eltelt öt év? Minden áprilisban megnézem azt a képet, ahol először megláttam őt. Így nem szabad kutyát választani, azóta is mindenkinek ezt tanácsolom. Sokszor megkérdezik ugyanis leendő terápiás gazdik, hogy választottam ki Bodzát. Biztosan arra számítanak, hogy szakszerű magyarázatba kezdek, hogy komoly kutatásokat végeztem, a legjobb vérvonalakat tanulmányoztam és két kockásfüzetnyi statisztika alapján döntöttem, hogy igen, ez a kiskutya kell nekem. Pirulva vallom be, hogy egészen másképpen történt. Ránéztem egy képre, megláttam a szélén egy kiskutyát, akinek egyik füle fekete, a másik fehér és azt mondtam, hogy Ő lesz az én kutyám. Senkit sem biztatok erre! Nekem őrült nagy szerencsém volt, hogy ez a fekete fülű fehér Bodza életem legjobb választása lett.

Természetesen ez csakis a kutyákra vonatkozik. Volt életemnek más legjobb választása is, aki robbanásszerűen csapódott be, de róla itt most nem írok. Viszont tőle elválaszthatatlan egy újabb legleg, aki ugyan még nem jubilál, de egy újabb kapcsolással máris a témába vág. 
Nem nehéz kitalálni, hogy kiről van szó, nyilván Imiről. Tavaly ilyenkor még csak a pocakomban lubickolt, de most mégis évfordulónk van. Pont egy éve jelent meg az első Bodza és a baba cikk a Nemzetközi Kutyamagazinban. Akkor úgy éreztem, hogy az a legszebb időszak az életemben. Nagyokat kirándultunk, jöttünk-mentünk a közelben és jóval távolabb is. Az idei tavasz azért jócskán rálicitál a tavalyira.
Márciusban és áprilisban Egerbe és Pécsre utaztunk egy-egy hosszú hétvégére, de volt már nyaralós cikk, ahol ajánlgattam kutyás helyeket, úgyhogy nem ismétlem önmagam. Arra gondoltam viszont, hogy egynapos programokat még nem írtam. Igyekszem olyan helyeket ajánlani, amik nem csak Budapestről megközelíthetőek, de mindenképpen ebes-babás családoknak (is) valók.


Pár bevált ötlet tehát a szép időkre: már említettem a Széchenyi hegyet, ahonnan egy árnyékos-erdős gyalogösvény vezet a Nagyrétre. Eger közeliek tehetnek egy jó kis túrát a Vöröskő forráshoz. Tegnap rendezték meg a csoportos Gerecse túrát, nem kell azonban egy évet várni a következőre, szervezetlenül is kiváló. Kisebb sétának jó szívvel ajánlom a Kopaszi gátat, meglepően zöldellő a város szélén. Szívem csücske a zsámbéki Romtemplom, aminek valami olyan hangulata van, amit itt biztosan nem tudok átadni, el kell menni és megérezni, utána pedig irány a Nyakas hegy! Érdemes rákeresni a neten a Fülemülék éjszakájára, országszerte kínál élvezetes kikapcsolódást madárbarátoknak. Ezek csak a mi személyes kedvenceink, de mindenkit arra biztatok, hogy menjen ki a szabadba, ez a legjobb időszak rá! Minden hétvégén csavargunk valamerre, még akkor is, ha éppen nem süt a nap. Mert hiába esős az idő, akkor is tavasz van!


A tavaszi -és szülés utáni- megújulás jegyében egy héten négyszer futni járunk Bodzával. Igaz, ez csak női program, nem egész családos, de addig a három srác elfoglalja magát mással. Még nem 100%-ig vagyok benne biztos, de megpróbálunk annyira felfejlődni (persze csak a rend kedvéért írom többes számban, igazából fejlődnivalóm csak nekem van) és ha sikerül, akkor elindulunk az idei Kutyás futáson. Bár erre is csak kettesben megyünk, mert a futást még hordozóban sem vállalom be Imivel. Ha viszont én futok, akkor babócánk Zolin kucorog, így Jaffa is kimarad, de ők sétálva is megtehetik a távot. Lehet, hogy így is előbb érnek a célba, mint mi.


Biztos vagyok benne, hogy az Olvasóknak is vannak jól bevált kirándulós helyei, kutyával is kipróbált szállásai, nagyon örülnék, ha elküldenék nekem e-mailben a szokásos címre: keaterapia@gmail.com, szívesen csinálnék belőle egy gyűjteményt és akár itt, akár a nemsokára induló blogunkban folyamatosan lehetne bővíteni a listát. Ha már az olvasói leveleknél tartok, gyorsan elnézést is kérek két dolog miatt. Nem felejtettem el a terápiás cikket, nemsokára megjelenik, csak a nemrég megszületett törvényi rendelet miatt rengeteg újdonság van, ezeket igyekszem összeszedni és jól érthetően közzétenni, reményeim szerint már a jövő havi számban. A másik hiányosságom pedig, hogy sokszor sokára válaszolok egy-egy e-mailre, de ígérem, hogy senkit nem fogok kihagyni! Zsuzsának külön üzenem, hogy eszméletlen jól esett a levele, még sosem kaptam ilyet (egy igazi, hamisíthatatlan rajongói levél, nem én aggatom rá ezt a címkét, hanem ezzel a címmel kaptam) ezt majd rendesen is megírom, nem csak itt, a lap soraiban, csak egy kicsit el vagyok maradva az e-mailekkel. Ennek ellenére írjatok, továbbra is várom a kérdéseket is, hogy miről szeretnétek olvasni a Bodza és a babában!


Jó sétákat és ragyogó napsütést mindenkinek!

A meteorológusok szerint 2003. óta nem volt ilyen kemény telünk. - 10.

Nem tudom, hogy ez így van-e, nekem már a nyár is extra melegnek tűnt a legnagyobb kánikulában a gigapocakommal, de ez a tél mindent visz.
Persze, tudom, a babázás nem csak rock&roll, hanem néha baby blues is, de most tényleg kijut nekünk a bezártságból rendesen. Korábban már említettem, hogy a környékünkön minden meredek, se fel, se le nem olyan egyszerű a séta, ha az embernek még egy hurcibabája is van. Erről nem is szegény hordozótöltelékem tehet, hanem az a fránya jég és hó. Nem sok választásunk maradt, mint az, hogy minden nap kimegyünk szépen a kertbe a kutyákkal. Mondanom sem kell, hogy ezt ők hihetetlenül élvezik. Úgy vettem észre, hogy Iminek is teljesen mindegy, hol alszik, idebent a kutyákkal, vagy odakint séta közben. Csak én vagyok az, akit nem elégít ki az a másfél órácska kertben kutyázás naponta, helyette bőszen álmodozom a tavaszi csavargásainkról, vagy nosztalgiázom az őszieken. Régen igen pörgős életem volt, de szerencsére most sem a szokványos kismamadepi üldöz, találnék én programot, ha mehetnék. De hát, ha egyszer nem tudok. Ilyen és ehhez hasonló mérhetetlen szomorúságaim vannak mostanság.


Aztán mindig kapok egy hideg zuhanyt a nyakamba, hogy hé, asszony, ébredj már, mit keseregsz, mikor nagyon is boldog az életed, max két hónapra a kertedbe szorulsz a kisfiaddal és a kutyáiddal. Ráadásul hétvégéken meg csak a délutáni alvásidőt töltjük itthon, a többiben Zoli bepakol minket az autóba és jövünk-megyünk. (Tudom, tudom, mikor teszem le végre a jogsit...)

Amikor Imi egész pici volt és egy-két hétig mindig a full kialvatlansággal küzdöttem, kezembe akadt egy cikk négyes ikreket nevelő családról. Elolvastam és jobb kedvem lett. No, nem a kárörömtől, hanem attól, hogy nekem milyen egyszerű a dolgom egy szem babóca igényeinek kielégítésével.

Most is volt, ami felrázzon fene nagy önsajnálatomból, bár jó kedvem nem lett tőle, de energizált és felébresztett. Egy kedves ismerősöm nagy fába vágta fejszéjét. Őt ismerve ezen már meg sem lepődöm. Gondolom az Olvasók sem fognak, hiszen ismerik őt és kutyáját. Ricsiről és Filipről van szó. Ricsi a kutyázás mellett táncol is, a Gördülő Tánccsoport aktív tagja. Azért említem meg a Gördülőt, mert ott táncpartnere Gabi, akinek a történetét röviden leírom most. Gabi egy gyerekkorában szerzett betegség miatt kerekesszékbe kényszerült. Megtanult így élni. Bár nem volt könnyű, senkinek nem az, legfőképpen egy csodaszép lánynak nem. Fiatalon került a tánckarba, ott jó barátokra és hasznos szabadidős programra talált. Dolgozott, tanult, táncolt, még modell is volt divatbemutatókon. Mondhatjuk azt, hogy mozgássérültként is sikerült teljes életet élnie. Megküzdött érte, nem kapta ingyen. A sors azt gondolja róla, hogy nagyon erős nő, ezért még egyszer próbára tette. Most a szeme világát vette el tőle. Nem akarok amerikai csöpögős stílusra váltani, de ha egy picit is belegondolunk, hogy milyen lehet ez az állapot, akkor elszorul a szíve mindenkinek.
Banális, de tényleg igaz a mondás, hogy ha valahol bezárul egy ajtó, ott kinyílik egy ablak. Ricsi segítségével Gabi kaphatna egy speciálisan keresztképzett kutyát. Egy olyan kutyáról beszélünk most, aki még meg sem született, de legalább úgy várják, mint ahogy nem is olyan rég mi vártuk Imit. A neve Mystic lesz. Mozgás- és látássérült-segítő kutyának képzi majd ki Ricsi, egy német kiképző, Eric Kerstig módszerével.

Hogy miben tud segíteni ez a kutyalány a gazdájának, ha kitanulja a mesterségét? A legnagyobb dolgot adja majd neki vissza reményeink szerint: az önállóságát. Emellett nyilvánvaló, hogy lelkileg is nagy támasz lesz számára, ezt egy percig sem szeretném lekicsinyelni, de nem is részletezném, mert minden kutyás tudja, hogy mit jelent egy erős kapcsolat a kutya és a gazdája között. Gabinak azokat a mindennapi tevékenységeit segíti majd Mystic, ami nekünk természetes. Például azt, hogy ki tud vele menni az utcára segítségkérés nélkül. Hogy tájékozódni tud a saját lakásán belül, hogy nem kell órákig keresni azt a tárgyat, amire éppen szüksége van, mert lesz, aki oda tudja neki vinni. Kap egy szempárt és négy mancsot meg egy kutyaszívet. Ezek adják meg neki az esélyt a második újrakezdésre.

A kiképzéséhez azonban sok segítségre van szükség. Már most szép számmal akadnak támogatók és szponzorok. Én viszont arra kérlek Titeket/Önöket, hogy tegyetek meg két egészen apró, de sokat jelentő dolgot Gabinak! Az egyik, hogy aki ráér, olvasgassa a kutya kiképzéséről szóló blogot a http://www.mystic.dogblog.hu/ oldalon. A másik, hogy ha már ott van, írjon egy-egy bátorító mondatot a kommentek közé. Gabinak ezt felolvassuk, vagy a gépi olvasóprogram segítségével elolvassa ő maga. Már ez is nyit számára egy ablakot a külvilágba.

Milyen jó nekem! Most be vagyok zárva a kertembe, de mire megjelenik ez a cikk, már nem leszek. Ugyanakkor mindenkinek könnyű lehet, aki megtalálja a maga kiútját. Csak egy kis lökés kell, ugye?

Mindenki kötődik valakihez, - 9.

szerencsés esetben egyik legszorosabb kötődésünk egészen korán kezdődik. Több kutatás megerősítette, hogy az erős kutya-gazdi viszony sok mindenben hasonlít a korai anya-gyermek kapcsolathoz.
Olvastam, tanultam erről rengeteget, az idevágó érdekességeket meg is osztom az Olvasókkal, mert elsőre talán túl tudományosnak tűnik, de kifejezetten izgalmas.

A kutya elsősorban az emberhez kötődik és ez az emberi közeghez való alkalmazkodás közben alakult ki. A terápiás folyamatban nagyon fontos szerepet játszik a kötődés. Többféle állatot alkalmazhatunk erre a célra, de úgy tűnik, hogy kötődés szempontjából a kutya a legalkalmasabb erre. Hogy miért is? Erre azok a speciális kötődési formák adnak választ, amelyre az állatvilágban csak a kutyák képesek. Röviden bemutatom ezeket.

Kommunikációs képesség: a kutya nem csak a vezényszavakat tanulja meg, hanem képes a testbeszéd felismerésére is, ezért még azokkal a gyerekekkel is képes kommunikálni, akik nem képesek a beszédprodukcióra.

Emocionális szinkronitás: az ember hajlamos erre egy kutyával kapcsolatban és ez kölcsönös: a kutya is rá tud hangolódni az emberre, aktív szinkronizációs képességgel bír és ez az állatok között egyedüli. Nagy hasznát vesszük ennek a terápiás helyzetben a kutya ráhangolódik a sérült gyermekre, finoman közelít felé.

Agresszivitás: a farkasok törekednek a falkavezérség átvételére, de a kutyák nem, ők akkor érzik biztonságban magukat, ha az ember irányítja őket, éppen ezért normális esetben nem mutatnak agressziót az ember felé.

Viselkedésbeli szinkronitás: az állatok általában próba-szerencse útján tanulnak. A kutya az embertől sokkal hatékonyabban tanul, mint saját magától. Sokkal jobban elfogadja az emberi viselkedést, mint akár a sajátját. Érzékenyen reagál a tanítói attitűdre, érzékeny a szemkontaktusra, a megszólításra, a gesztusokra, a figyelemre. Rendkívüli ráhatást tudunk elérni náluk. (forrás: Dr. Topál József: Miért pont a kutya című előadása)
Ha nem hagyjuk, hogy külső hatások érjenek és az ösztöneinkre hagyatkozunk, akkor egy kiskutya magunkhoz vétele után felébrednek bennünk is az ősi, kötődést elősegítő magatartásformák.

Így jártam én Bodzával, aki egyszer csak a maga hét hetes valójában belecsöppent az életembe. Tudtam, hogy gyakran otthon kell hagyni, hogy szokja meg, hogy egyedül van, azt is, hogy nem lehet állandóan kézben, mert elkapatom. Azt is, hogy ő csak egy kiskutya. Ennek ellenére az első naptól kezdve összenőttünk. Míg nem kapta meg az oltásait, egy kistáskában jött velem és ismerkedett a világgal. Nyári szünetem volt, ráértem. Jött velem buszon, metrón, villamoson, vonaton Nyolc hetesen Balatonon, kilenc hetesen EFOTT-on, tizenkét hetesen Szigeten nyaraltunk. Együtt aludtunk a sátorban a hálózsákba kucorodva, amíg én koncerten táncoltam, ő békésen aludt a kistáskában. Mikor megkapta az oltásait, jött a pórázon, de mivel elég sokat jöttünk-mentünk, a kistáska maradt, ha elfáradt, feljöhetett és alhatott egy nagyot. Természetesen miután felnőtt nem hurcibáltam tovább a sejhaját, önállósodott a kisasszony. Az az igazság, hogy egy idő után már nem is igényelte, mert fontos szaglásznivalói akadtnak folyamatosan.
Mennyiszer hallottam, hogy ez a kutya túl anyás lesz, és nem lehet majd vele élni. Nem így lett. Természetesen nem a majomszeretet, hanem a következetes neveléssel párosuló erős kötődés határozta meg a napjainkat. Ha rosszat tett, tudomására hoztam és ő elfogadta. Sosem rágott meg semmit, nem ugatott, ha egyedül maradt, tudta, hogy úgyis hazajövök. Gyakran ült az ölemben. Még a saját családomtól is megkaptam, hogy elkényeztetett királylány lesz. Mikor megérett rá és kitanulta a mesterségét nagyon fontos dolga lett az, hogy ölben üljön. No, nem az enyémben, hanem másokéban. Azt azért elismerem, hogy némi királylányos beütést fel tudok fedezni benne. Amikor a Kutyával az Emberért Alapítványhoz kerültem, megtudtam, hogy létezik olyan módszer, aminek a neve kézben nevelés.

Mire mindenki megértette, hogy nem ördögtől való, amit teszek és megnyugodtak a kedélyek, jött Imi. Jó előre elmondták, hogy nem szabad elkapatni, egész nap kézben tartani, altatni, hanem a gyereknek rendet kell tanulni, ha sír, hát hadd sírjon, majd elalszik. Szerencsére az unokatestvérem profi szoptatási tanácsadó és nem mellékesen felnevelt négy szuper gyereket, akik közül három már egyetemista. Ő mesélt nekem először a kötődő nevelésről. Imit nem rakjuk le a kezünkből, csak, ha ő szeretné. Ez egyre többször így van, hiszen folyamatosan nyílik ki számára a világ. Ha elfáradt, visszavesszük. Nem sírva alszik el, hanem szopizás közben, ölelő karok között. Mivel elég nehéz és kicsinek sem volt könnyű, beszereztünk ehhez a foglalatossághoz egy hordozókendőt. Nem tudom, mire jutunk vele, azt sem, hogy milyen kamasz lesz belőle, de azt igen, hogy nem tudnám másképpen csinálni, és ha feleannyira sikeres leszek, mint Bodzánál, már nem tettem hiába.

Misztikus dolog, de talán tényleg létezik anyai ösztön.

Az ex hurcibaba valószínűleg már nem emlékszik azokra az időkre, amikor még ő sem a saját lábán gyalogolt, de a legtermészetesebb neki, hogy ha sétálni megyünk, akkor Imi jó magasról néz le rá. Imi pedig nagyon is szereti szemlélni a körülötte ugrándozó, szaglászó, futkosó Szörpöket, de azt még jobban, amikor Herolddal és Jackkel együtt játszanak a kertben. Akár egy órán át is kint lehetünk és nem unja meg. Azt viszont egyre többször a tudomásomra hozza, hogy ő inkább nem rólam szeretné nézni az ebeket, hanem a kisszékéből, mert onnan még érdekesebb. Naná, hogy az, akkor hozzá is lehet érni a jó puha, meleg szőrükhöz és cserébe hideg orrocskákat érezni a bőrünkön.

Természetesen egyáltalán nem azt mondom, hogy ez az egyetlen üdvözítő út, azt sem, hogy ez mindenkinek beválik, de aki magáénak érzi, próbálja ki nyugodtan!

Izgalmasan alakult tágabb családunk számára az október második fele. - 8.

Már korábban írtam, hogy a házunkban, ahol szerencsére majdnem kizárólag családtagok laknak, négy kutya él. Ebből kettő a miénk, egy az unokatesómé és egy közös. Közös, „mindenkikutyája" Herold, a fekete labrador, aki október 20-án ünnepelte a tizenkettedik életévét. Úgy lett Herold a ház kutyája, hogy kedvenc unokatesóm tíz évvel ezelőtt Clevelandbe költözött és nem akarta kitenni a hosszú repülőútnak őt, így itthon hagyta. Igazából az ő anyukája és a húga a hivatalos gazdái, de leginkább az idős nagynénémnél szeret tanyázni és a végtelenül kedves természete miatt mindenki szereti őt, így sokszor jut neki potya séta, vagy plusz vacsora a sok simogatásról nem is beszélve. Nem egy igazi házőrző típus, de a postást azért megugatja, szegény védőnőnket és doktor néninket rettegésben tartja, aminek az oka csakis abban rejlik, hogy ő egy kutya, soha mással nem ijesztgette őket. Amikor ők jönnek babalátogatóba, akkor Heroldunkat egy időre a kennelbe zárjuk legnagyobb bánatára, de ezen kívül mindig a kertben jár-kel. Túl sok feladata nincsen: üdvözli a hazaérkezőket, általában mindenkivel labdázik egy kicsit, elkergeti a betérő cicákat és szeretgetik egymást Zsuzsi nagynénémmel. Szeret játszani a mi kutyáinkkal is, sőt, ha felállítjuk a házi műanyag agility pályánkat, akkor ő is megy a maga komótos tempójában egy kört Kristóf unokaöcsivel, hogy ne essen folt a becsületén. Hiszen egy labrador tizenkét évesen is játékos és vidám, nem az az egész nap heverős fajta.
Életének hosszú évei alatt csakis kísérettel hagyta el a kertet. Nem is gondoltuk volna, hogy ez másképpen is történhet. Október 14-én szerdán este hétkor értünk haza a Nagymamától. Nagyon csúnya idő volt, hideg és esős. Herold örömmel szaladt a kocsihoz, ahogy mindig. Pár órával később viszont már nem jött a vacsorához, amikor Laura főgazdi hívta. Még ekkor sem gyanított semmit a család, biztosak voltak benne, hogy az eső miatt a jó meleg házikójában húzta meg magát. Másnap reggel viszont Zsuzsinak már feltűnt, hogy a reggeli langyos tejecskére nem jött senki. Nekünk este szóltak, hogy nincs meg az öreg barátunk. Zuhogó esőben hárman kerestük a viszonylag nagy és bokros kertben elemlámpával és kutyákkal, mintha mentőkutyások lennénk. Megmondom őszintén, hogy arra gondoltam, elbújt valahova meghalni. Nem találtuk sehol. Elkezdtük a plakátolást is, amit egyik nap feltettünk, következő reggelre leszedték a közteresek.

Spánielmentős múltamból jó ismeretséget őrzök egy max nicknevű (saját kérésére írom csak az internetes nevét) állatvédővel, aki arról híres, hogy ha csak egyszer is lát egy kutyát képen hosszú hónapokig megjegyzi és hihetetlen párosításai voltak a talált és elveszett hirdetések között. Rengeteg kutya és gazda köszönheti neki, hogy újra egymásra találtak. Nem mellékesen pedig az Illatos úti gyepmesteri telepre jár fotózni minden héten. Ez azért is fontos, mert gyakran kerülnek be oda befogott csellengő, esetleg balesetes kutyák és sajnos közutakon talált kutyatetemek is. Nem csalódtam benne most sem. Tudja, hogy pici babám van, így nincs túl sok időm a netet böngészni, ezért magára vállalta Herold menedzselését, pedig mindig ezernyi teendője van, az állatmentést a munka és a család mellett végzi. Hamarosan jött is az első telefon, hogy Ürömön találtak egy labrador kan kutyát. Laura és az Apukája kimentek megnézni, de nem ő volt az. A megtaláló tudta tartani a kutyust, Lauráék meg lefotózták. Én elküldtem a fotót maxnak, aki másnapra kikereste a kép alapján a gazdáját és mehetett haza a kis kóborló.

Pár nap múlva megint kaptunk egy bejelentést, hogy Hűvösvölgyben láttak egy idősebb labit. Anna (Jackgazdi), Zoli (Férj), Imi (tiszteletbeli kutyamentő) és én rögtön autóba ültünk és irány Hűvösvölgy. Rögtön meg is láttuk a kutyust. Fekete volt, idős és labrador, de szuka. Már alig tudott menni a kimerültségtől. Gyors telefon maxnak és Tenner Annának, a Lelenc Kutyamentő Egyesület elnökének, akik a Retriever Rescue-val együtt bevállalták a kutyust. Szépen be is szállt az autóba és a legnagyobb dugóban elvittük őt egy állatorvosi klinikára. Megint csak boldog vége lett a történetnek, másnap a kutya már otthon is aludt. Iminek pedig külön dicséret jár, mert csak az utolsó öt percben kezdett el elégedetlenkedni. Nagyon rendesen aludt az autóban, igaz, hogy előtte kielégítettem minden igényét (kaja, pia, tiszta pelus) és az utazást is az alvóidejére időzítettük, de azért mégis csak...Az autóban többször elmondtuk neki, hogy jó ügyet szolgál és megbeszéltük, hogy ha majd nagy lesz és kutyatulajdonossá válik, mert úgy tűnik, hogy ez elkerülhetetlen, akkor így kell cselekednie egy felelős állattartónak. Nem hiszem, hogy ebből túl sokat megértett, főleg, mert szunyált, de állítólag az alfa állapotban hallott mondatok belevésődnek az agyunkba. Ha meg ennek semmi jelentősége nem lesz a későbbiekben, arra legalább jó volt, hogy a kutyakeresés okozta izgalmamat verbálisan levezessem.

Mondtam is Zolinak, hogy ha mi foglalkozunk a talált kutyákkal, akkor valaki biztosan befogadta Heroldot is. Már több mint két hét eltelt, amikor egy kolléganőm szólt, hogy látott egy plakátot egy talált fekete labradorról. Valahogy éreztem, hogy ő lesz az. A képről fel is ismertük, de nem mertük beleélni magunkat. Felhívtuk a megtalálókat és mivel senki nem volt otthon a mi családunkból, Imi, Zoli és én már indultunk is kutyanézőbe. Legnagyobb örömünkre a lakásból egy szépen fürdetett, jókedvű  kutya szaladt felénk, a mi Heroldunk. Semmi sem volt igaz a rémálmaimból, amikben ázottan és vacogva fekszik egy bokor aljában, vagy az út szélén hever élettelenül. Már aznap este befogadta őt egy nagyon kedves család, akik éppen a saját kutyájukat sétáltatták, mikor a cudar időben hozzájuk csapódott az öregúr. Imi ezt a már jóval rövidebb kutyakeresős autózást is lelkesen végig aludta, még arra sem kelt fel, amikor hazatértünkkor a már megérkezett rokonok hada fogadta ujjongva a vén csavargót. Ha még pár hetet eltöltött volna Herold a megtalálóinál -ahol egyébként arany élete volt-, Imiből biztosan akkora gyakorlattal rendelkező kutyakereső lett volna, ami egy átlagos felnőttnek is becsületére válna. Valahogy nem bánom viszont, hogy nem szerzett nagyobb tapasztalatot e téren, azért sem, mert úgy tovább kellett volna nélkülözni Heroldot és azért sem, mert jobban szeretem, ha más formában veszi ki a részét a kutyázásból egy három hónapos kisfiú. Maradjunk csak egyelőre a húdeérdekesenjátszanakakutyákeztmegkellnéznemamamaöléből szokásos, mindennapi tevékenységünknél.

Nagyon nagy köszönet jár a befogadó családnak, valamint maxnak és a Lelencnek!

Mi is a tanulság? Legyen minden kutyákban chip, legyen minden kutya nyakában biléta /ha lehet, ne patronos, hanem fém/, mert nem tudhatjuk, mikor jut eszükbe lelépni, azt még úgyse, hogy egy zárt kertből hogyan is történhet meg. A Szörpöknek kicsi koruk óta megvan mindkettő, de most már Heroldnak is. Nagy segítség az is, ha van egy nem túl régi képünk a kutyánkról, hogy minél könnyebben fel lehessen ismerni a plakátokon, vagy a netes hirdetésekben. Ennyire egyszerű lenne vigyázni arra, aki fontos nekünk. Arra is, aki soha, egyetlen egyszer sem hagyta el a családját. Lehet, hogy öregkorára megy el az esze és indul bele az esős éjszakába. A mi felelősségünk, hogy ne történjen meg ilyesmi. Mindhárom fekete labrador hazatalált, de mindegyik segítséggel. Egyedül nem tudtak volna.

Érdemes felírni, vagy a kedvencek közé elmenteni a http://www.elvesztem.hu/ weboldal címét, ahol nagy eséllyel megtalálhatjuk elcsatangolt kedvencünket, vagy hirdethetjük a talált/látott kóborló kutyákat.

Valószínűleg már nem sok olyan ember van, - 7.

aki kételkedik abban, hogy a kutyáknak és a csecsemőknek is erős személyiségük van. Azt a mondást is alighanem mindenki ismeri, hogy madarat tolláról, embert barátjáról ismerhetjük meg. Ebben a részben, talán azért is, mert Karácsony előtt jön ki, bemutatom a sorozat szereplőit és barátjukat.
Kezdem a két főszereplővel, velük is az udvariassági szabályokat betartva, először a hölggyel. Bodza igen hűséges kutya, ezt már sokszor leírtam. Nem csak a munkájához és a családjához, hanem a barátjához is. Viszont nem volt ez mindig így. Alig töltötte be az ötödik hónapját, amikor elkezdtünk kutyaiskolába járni. Ha azt mondom, hogy nem volt egy társasági eb, akkor finoman fogalmazok. A csöpp kis spániel az elengedésnél mindig a lábamnál ücsörgött, jó, hogy azt nem kérte, hogy vegyem fel őt. Kiképzési szempontból ezt senki sem tartotta jó ötletnek, így mindig el kellett mellőle sétálnom, hogy kicsit ismerkedősebbre vegye a figurát. Gyorsan össze kellett hát barátkoznia valakivel, aki nagy és erős. Meg is találta a védőbástyáját Pax, a leonbergi személyében. Az Alapítványnál ugyanez volt a helyzet, ott Tódort hívta segítségül. Ahogy ez a szép lányoknál lenni szokott, a két pasi közül végül egy harmadikat választott. Azért szóljon mentségére az, hogy féléves kora óta nem váltott újabbra. Biztosan több olvasó is hallott már Bodza választottjáról, Oszkár kutyáról. Ő egy igazi polihisztor, színész, agility versenyző, terápiás kutya és kutyakiképző egy személyben. Mindenek előtt azonban ő Bodza védelmezője. Tényleg így van, nem elfogult gazdi szívem mondatja ezt velem. Arra is volt példa, hogy Oszi a Top Mancs egyik végében kiképzést tartott a gazdájával a nehezen nevelhető kutyáknak, amikor az agility pálya szélén kisebb összezördülés történt. Oszkár tudta, hogy ott ugrál élete párja is, így önmagát kétszer akkorára fújva átrohant a sulin megvédeni őt. Egy ekkora kötődésnek nem állhattunk útjába, így 2007 nyarán a páros egybekelt Zánkán, a kutya terápiás táborban. Esküjüket ötvenkét szempár követte végig, aminek a többsége a terápiás munkánkban részesülő gyerek volt, akik egyenként valamilyen produkcióval (vers, dal, mondóka, tánc...stb.) köszöntötték az ifjú házasokat, Fehér Oszkárt és Fehérné Mesztegnyei Bodzát.

Másik főhősünk, Imi, fiatal kora ellenére két baráttal is dicsekedhet. Jobban mondva egy baráttal és egy barátnővel. Barátnőjével, Livivel sajnos kicsit messze laknak, de azért valahogy csak össze tudunk hozni nekik találkozókat. Még csak Livi volt nálunk, de nemsokára mi is meglátogatjuk őket. Imi igazán úriember módjára viselkedett a kisasszonnyal. Lement elé a buszhoz, kölcsönadta a hintáját és a járókáját is, de a legjobban akkor fejezte ki szeretetét, amikor Livi sírni kezdett. Abban a pillanatban lefelé görbült az úrfi szája is és a szeme megtelt könnyel. Hiába, nem tudja elviselni, ha gyönyörű barátnője szomorú, vele sír bánatában. Livivel abban is egyeznek, hogy mindketten két kutyus tulajdonosai, egyikük sem retten meg ezért, ha kutyaugatást hall, hiszen már az anyaméhben hozzászoktak.

Az igazi férfinak azonban szüksége van egy jó barátra is. Vele már majdnem a kezdetektől ismerik egymást, mert anyukájával együtt jártunk kismama úszásra (vagyis egy kicsit bonyolultabb foglalkozásra, amit delfinek ihlettek, de erről hosszú lenne itt írnom),a lényeg úgyis az, hogy barátságuk életük nagyon korai szakaszában megköttetett. Anyukájával megrögzötten úgy gondoljuk, hogy ez így is van. Apukák ilyenkor kis félmosollyal összenéznek, de minket ez nem zavar. Keve barátunkkal szerencsére gyakran tudunk találkozni és ezek a találkozások mindig nagyon vidámak. Akármit is gondolnak az apukák, ők igenis jobban ismerik egymást, mi azt sejtjük, mert az első perctől kezdve folyton mosolyognak egymásra a fiúk és keresik a kontaktust a másikkal. Abban viszont mindannyian egyetértünk, hogy nagyon szuper dolog lenne, ha ez a barátság sokáig tartana, mert kevesen mondhatják el maguktól, hogy olyan haverjuk van, akit legelejétől maga mellett tudhat.
A mellékszereplők barátairól csak röviden, különben betelik az újság. Jaffa kutyának a legeslegjobb barátja Müzli, aki nálunk nevelődött, amíg kitanulta a mozgássérült-segítő mesterséget. A két kutya nagyon egy húron pendült és együtt csináltak mindent a labdázáson, a nagy futásokon, a mindenlébenkanáloskodáson át egészen az esti alvásig. Akkor is kifliként kucorodtak egymáshoz. Jaffát annyira megviselte Müzli új családba kerülése, hogy három napig csak enni és sétálni jött elő a helyéről. Szerencsére gyakran találkoznak, sőt előfordul, hogy Müzli nálunk vendégeskedik néhány napot és ez sokat jelent a fiúknak.

Az én barátom pedig Bea, akinek a kutyakiképzői tanácsait már sokszor kikértem itt a sorozatban és a saját életünkben is. Ha valaki külföldre költözik, vagy családja, gyereke lesz, nagyon sokan elsodródnak mellőle. Ilyenkor szokott kiderülni, hogy kik azok, akik tényleg a barátaink. Bea Bécs mellett nevel farkasokat, nekünk pedig a babázás tölti ki minden időnket, de ennek ellenére folyamatos kapcsolatban vagyunk, megbeszélünk mindent és segítjük egymást.

Ha az ember, vagy kutya elmondhatja magáról, hogy van egy barátja, az nagyon nagy dolog. Fontosak ezek a kapcsolatok, vigyázzunk rájuk! Szép ünnepeket kívánunk mindenkinek!

Eszter, Imi, Zoli, Bodza és Jaffa

A kutyák emberrel, - 6.

különösen gyerekkel szembeni agressziójáról Belényi Bea kutyakiképzőt kérdeztem.

A kutyatámadások nagy részét a kutya kommunikációjának nem megfelelő értelmezése, jelzéseinek figyelmen kívül hagyása okozza. Különösen igaz ez olyan esetekre, ahol az agresszív állat a gazdáját harapja meg. Gyakran nem veszik észre a felnőttek időben, hogy a kutyának kezd elfogyni a türelme a gyerekekkel, vagy akár velük szemben és ez vezet a bajhoz.

A támadások megelőzésére néhány szabályt fontos betartani. Soha ne hagyjunk gyereket kutyával felügyelet nélkül. A saját kutyánkkal idejekorán tisztázni kell a családban élő rangsort melynek ő soha nem lehet a tetején (az emberek irányítása a kutyának nagyon nehéz feladat, legtöbbször frusztrált és ingerlékeny lesz, ha ilyen komoly terhet rónak rá gazdái). Érdemes ezért kedvencünkkel egy kutyaiskolát felkeresni. Saját kutyánkat ne hagyjuk az utcán felügyelet nélkül kóborolni. Ha a kutya már megmorogta a család több tagját, azonnal kutyakiképző segítségét kell kérni és az ebet a probléma megoldásáig nem provokálni, hiszen, ha a morgással/odakapással eléri a célját, akkor ezt nagyon hamar bevált taktikaként fogja alkalmazni.

A fenyegető kutya nagyon sokszor direkt és fenyegető szemkontaktust vesz fel. Morog, ugat, a szőre is gyakran feláll a hátán. Azt, hogy a kutya magabiztos és érdemes nem ujjat húzni vele, onnan látjuk, hogy a farka égnek mered és a fülei is előre néznek. Gyakori azonban, hogy egy kutya félelmében harap embert. Ennek jelei, hogy farkát maga alá húzza, füleit a fejére lapítja és ínyét felhúzva vicsorog. Az ilyen állatot is érdemes békén hagyni, mert ha sarokba szorítva érzi magát, könnyen megharaphat minket.

Mit tehetünk akkor, ha már későn vesszük észre a támadó kutyát? Kezdem azzal, ami a helytelen viselkedés: soha ne szaladjunk el kiabálva. Ha a kutya esetleg nem volt biztos szándékában, egy menekülő, kiabáló ember magabiztossá teszi, és utánunk eredhet. Leghelyesebb megpróbálni nyugodtnak maradni, és oldalt fordulni. Ha oldalunkkal vagyunk a kutya felé és nem szembe vele, kevésbé érzi magát fenyegetve. Ha valaki elég bátornak érzi magát érdemes megpróbálni a kutyát elzavarni, elbizonytalanítani. A helyes válaszreakció attól is függ, hogy a kutya, amelyik fenyeget minket mennyire magabiztos. Ha magabiztos (farka égnek mered, szőrét felborzolta és vicsorogva közelít, akkor érdemesebb elzavarás helyett nyugodtan és lassan kihátrálni a helyzetből addig, amíg azt nem látjuk, hogy a kutya már nem minket figyel. Ha a kutya bizonytalan, vagy fél és félelmében akar hátulról belénk csípni, akkor nem szabad szem elöl veszíteni és szép lassan meg kell próbálni odébb sétálni. A bizonytalan kutyát mindenesetre könnyebb elzavarni is.

A fent említett óvintézkedések természetesen főleg olyan helyzetekre vonatkoznak, amelyekben az ember egy idegen kutyával találja szembe magát. Fontos, hogy bármennyire ismerjük is saját kutyánkat, ne általánosítsunk. Idegen kutya egyáltalán nem biztos, hogy úgy viselkedik, mint a sajátunk és ebből is komoly baj lehet. Ha idegen kutya fenyeget, próbáljunk meg lassan kivonulni a helyzetből, esetleg a többi járókelőtől segítséget kérni. Más a helyzet saját kutyával. Ott a kutya és gazdája ismeri egymást, és általában a gazdának van szüksége egy kis "továbbképzésre" saját kutyája viselkedésének megértéséhez. Fontos, hogy nagyon sokan nem gondolják, hogy egy odakapás/morgás komoly gond lenne. Sokszor hallom azt is, hogy a kutyának, ha van egy csontja, az az övé, hadd védje meg. Ez egyáltalán nincs így. Ha egy kutya megvédheti a csontját a gazdáival szemben, akkor ugyanígy joga van mindenre, amit csak szeretne, legyen az az ágyon/kanapén alvás, vagy étellopás. És ha elfogy a türelme nemtetszését bizony egyre erősebben fogja jelezni, ami később problémákhoz vezethet. Sajnos sokan gyerekükként szeretik a kutyát, pedig a kutya akkor boldog, ha kutyaként élhet mellettünk. Sokszor pont az ilyen gyerek szerepkörbe kényszerített kutyák válnak gazdáikkal szemben kiszámíthatatlanná, agresszívvé. Szeretetre szüksége van egy kutyának, hogyne lenne, de kutyaként kell szeretni és nem gyerekként.

Vajon a média kapja fel ezeket az eseteket, vagy tényleg valós probléma? Én azt gondolom, hogy a média előszeretettel fújja fel a komolyabb kutyatámadásokat. Mindamellett ez egy létező probléma, amivel életünk során találkozhatunk akár az utcán, rosszabb esetben saját otthonunkban.

Hogy egy kicsit békésebb vizekre evezzünk, elmesélem, hogy nálunk viszont megkezdődött a gyerek aktív kutyásítása. Hogy ez hogyan is történik? Imi elmúlt két hónapos, egyre inkább nyit a világ felé, érdeklődik, nézelődik. Nem unatkozhatunk otthon a szobában, ezért igyekszünk minél több programot kitalálni magunknak.

Egyik ilyen programunk Anna unokatesó talált kutyusának nevelgetése. Az úgy történt, hogy Jack úrfi Balatonon oda csapódott Annáékhoz és többé nem akarta őket elhagyni. Mit volt mit tenni, felhozták és új kutya költözött a házba. Ez nem hozott maradéktalan örömet a ház lakóinak, hiszen az ötlakásos házunk közös kertjében már éldegélt az idősödő Herold bácsi, a tizenkét éves labrador, mindenki kutyája. Júniusban megérkeztünk mi is a Szörpökkel, júliusban pedig Jack. Tehát szűk egy hónap alatt egyről négyre nőtt a kutyák száma. Ráadásul ebből három kifejezetten aktív. Jack fiatal kutyus és eddigi életében ahhoz szokott, hogy póráz nélkül nyargalászik a Balaton parton.  Ehhez képest itt nagy forgalom, őshonos kutyák és kennel várta. Gondolkoztunk is azon, hogy vajon jól meggondolta-e az otthonváltást. Úgy döntöttünk, ha már itt van, hogy jól nevelt kutyát faragunk belőle. Hetente két délelőtt gyakorolunk Annával. Imi természetesen minden kiképzésen részt vesz, legyen az nyugodt séta a környéken, klikker tanulás a lakásban, vagy akár a behívás gyakorlása a kertben. A kendőből, vagy a babakocsiból lesi, hogyan okosodik az ifjonc. Mivel ilyenkor Bodzáék a lakásban maradnak, utána jöhet még egy kör a saját kutyáinkkal. Nem is tudom mi lesz, ha beköszönt a hideg idő. Talán veszünk néhány jó vastag overált.

Hogy nem csak a kutyák felé tereljük Imi figyelmét, néha meglátogatjuk Anna kézzel nevelt kacsáját, Karcsit is. A gágogása igazán érdekes egy babafülnek, nem beszélve arról, hogy így nemcsak kuty-, hanem kacsakiképzőként is kipróbálhatja magát a fiatalúr. Karcsi kacsa már csaknem kutyaként él, lakásban lakik, jutalomfalatra vár, hallgat a nevére és nem utolsó sorban imádja a gazdáját.
Nemcsak a házbeli kutyusokkal ismerkedünk. A Top Mancs Kupa napján gyönyörű napsütés volt, ezért fogtuk magunkat és kimentünk agility versenyt nézni. Ott aztán nagy muri volt. Rengeteg ember és kutya, köztük jó pár ismerős, akik mind körbecsodálták Imrénket. A kutyaugatás egyáltalán nem zavarta őt, hiszen már magzat korában hozzászokott. A tűző napfény viszont nem volt a kedvence. Találkoztunk kint több terápiás kutya kollégával, akik nem hazudtolták meg magukat, rögtön ismerkedni szerettek volna Imivel. Igaz, a kutya ugra-bugra nem kötötte le a figyelmét, de azért elmondhatjuk, hogy elindult a végleges kutyásodás felé.

Máris eltelt egy hónap Imrus életéből. - 5.

Hogy egy hónapig mi történt velünk? Nagyjából ugyanaz: alvás, evés, sírás. Félreértés ne essék, nem csak a babánál, nálunk is. Igaz,  nálam a sírás csak nagyon ritkán és csak az első két hétben fordult elő, az is igaz, hogy alvásból és evésből minőségileg és mennyiségileg is jóval kevesebb jutott nekünk, mint neki, de mégis élvezzük a babázást.

Ahogy azt előre sejtettük az első két-három hónapban jóval kevesebb idő jut a kutyákra, mint eddig. Szerencsére nagyon jól viselik a mostoha sorsot. Mindenki a maga temperamentuma szerint. Jaffa, a kis mindenlébenkanál, mindig kel, ha mi kelünk és nagy érdeklődéssel szemléli a két-három óránként szinte teljesen azonos koreográfiát. Neki minden tetszik, aminek semmi köze nincs az alváshoz, vagy a lustálkodáshoz. Bodza inkább elnyúlik a kiságy mellett, vagy őrt áll és jelez. Például, ha a konyhában/fürdőben/előszobában...stb. vagyok éppen akkor, amikor Imi ébred (és sír), azonnal szalad értesíteni, hátha nem hallom. Simán elmenne hallókutyának. Alvásidőben viszont mindketten ugyanazt csinálják, amiért hihetetlen hálás vagyok nekik: mintha benyomnánk rajtuk a kikapcs gombot, lefekszenek aludni. Optimális esetben ilyenkor ötféle szuszogás tölti be a szobát. Ez persze a legritkább, általában háromfélét hallhatunk csak (két kutya, egy baba).
 Próbáljuk persze dolgoztatni is őket. Ha Bodza magától felveszi a papucsomat a földről, az azt jelenti, hogy sztahanov üzemmódba kapcsolt és feladatot kíván. Ilyenkor trükközünk, hogy nélkülözhetetlennek érezhessék magukat. Jó munka mondjuk a küldözgetés, igen fontos tárgyakat küldök a Férjemnek, vagy ő nekem, például távkapcsoló, mobil, újság és így tovább. Általában ez beválik és önbecsülésük helyreáll.

Természetesen beindult nálunk a vendégjárás is, jönnek a rokonok és a közeli barátok. Ez is jó móka a kutyáknak, hiszen babázás előtt, közben, után velük is foglalkozik minden betérő. Jaffa váratlanul támad, ha valaki leül a fotelbe, rögtön az ölébe pottyan. Bodza pedig addig kelleti magát, amíg meg nem kapja a neki kijáró simogatás adagot. Voltak már a „régi gyerekeim", azaz a tanítványaim közül is náluk. Mondanom sem kell, nekik örültek a legjobban a Szörpök. Imi pedig már a legelső hetekben megismerheti azokat az embereket, akik jobban tudnak szeretni, mint mi, „épek".
Külön program is adódik nekik, nem is kevés. Bea barátnőm minden itthonlétekor elviszi őket a kutyasulira, hogy egy jó nagyot fussanak a legjobb barátaikkal Oszkárral és Kendrával. Ilyenkor néha arra is jut idő, hogy ugráljanak egy kicsit az agility pályán. Ez az igazi móka számukra. Itthon is vannak műanyag agility akadályaink, unokatestvérem legkisebb fia szinte minden nap felállítja azokat és már jön is az ebekért, akiket két-három óra múlva lógó nyelvvel és nagyon boldogan kapunk vissza. Egy ismerősünk pedig kutyakozmetikusnak tanul és a mi kutyáinkon gyakorol a záróvizsgára, amikor Bodzán mutatja majd be a tudományát. Szóval azért nem unatkoznak, hála a segítőinknek.
Van olyan is, hogy együtt megyünk sétálni mind az öten. Az első ilyen séta elég murisra sikeredett. A kutyák lelkesen ügettek végig az utcán, Zoli tolta a babakocsit, én pedig bicegtem utánuk (Imikénk ugyanis kicsit elnyomta a jobb csípőmet és ez lassan jött helyre). Egy-két sarok után az öt lelkes gyaloglóból három maradt. Imi hamar megunta a babakocsit, ezért óbégatni kezdett, én pedig legalább ilyen hamar rájöttem, hogy nem olyan vicces fájó csípővel mifelénk sétálgatni, ahol minden út felfelé vezet, illetve ami lefelé, az még rosszabb, mert azon később kell felfelé jönni. Ez az átka a hegyoldalnak. Három résztvevőnek töretlen maradt a jókedve és hiába voltak ők többen, mégsem ismételtük meg ilyen formában a kirándulást. Inkább taktikát váltottunk: gyorsan helyre gyógytornáztam a csípőmet és beüzemeltük a hordozók széles skáláját (eddig háromféle van és útban a negyedik, csak Zoli meg ne tudja!), amivel 100%-ra növeltük az elégedett gyalogosok számát.