Magamról

Pechan Eszter vagyok, gyógypedagógus, értelmileg akadályozottak pedagógiája szakos tanár és kutyafelvezető, a Kutyával az Emberért Alapítvány munkatársa. Tizennyolc éves korom óta dolgozom értelmileg akadályozott gyermekekkel a budapesti Csalogány utcai iskolában. 2005 decemberében kezdtem meg velük a kutyás terápiát, először a saját osztályomban kísérleti jelleggel, valamint a Csillagház Mozgásjavító Általános Iskola terápiás osztályában, ahol akkor négy súlyos, halmozottan sérült gyermek tanult.


2007 január elején utazópedagógusi státuszba kerültem, így lehetőségem nyílt más iskolákba is kijárni terápiára két kutyámmal, Bodzával és Jaffával: a Csillagházban öt csoportban súlyos, halmozottan sérült, illetve mozgássérült, a Kormos István Általános Iskolában heti két egyéni és egy váltott csoportos foglalkozásban tanulásban akadályozott és a Szilágyi Erzsébet Gyermekotthon belső iskolájában januártól júniusig négy csoportban magatartászavaros, hiperaktív gyerekeknek tartottunk terápiás foglalkozásokat. A Gyöngyvirág Napköziotthonban értelmileg akadályozott felnőttekhez jártunk. Gödöllőn pedig az idősek otthonába demens idősekhez és mozgássérült emberekhez megyünk havonta egy alkalommal. Jelenleg itthon vagyok a gyerekeimmel és csak a csalogányos, a Szilágyi Erzsébet Gyermekotthonból egy egyéni terápiás és a gödöllői foglalkozásaimat tartom meg kutyáim segítségével.


Két kutyával dolgozom. Bodza kutyám 2005. április 29-én született, fekete-fehér színű angol cocker spániel ivartalanított szuka. Õ valami olyan tulajdonsággal bír, amit még mindig nem tudtam megfejteni, hogy honnan jött, vagy, hogy egyáltalán miben rejlik, de valami olyan különleges kapcsolat fűzi a gyerekekhez, amit nehezen értünk meg mi „ép értelmű” emberek. Azt látom rajta, hogy akkor a legboldogabb, ha a gyerekek között lehet, leszáll rá a lila köd és az első perctől az utolsóig élvezi a munkáját. A legnehezebben megközelíthető gyerekhez is egy szempillantás alatt megtalálja az utat és belopja magát a szívükbe, onnantól nekem már alig marad munka. Végtelenül kedves, játékos és könnyen irányítható kutya. Vannak gyerekek, akiket kiválaszt magának, látszik, hogy kik a kedvencei. Szerencsére ezt olyan finoman csinálja, hogy csak nekem tűnik fel a különbség, pedig sosem tanult pszichológiát. 
 Jaffa 2006. január 30-án született, arany-fehér színű ivartalanított kan. Mindig jókedvű, tettre kész, vidám kis fickó, minden gyereknek mosolyt csal az arcára a sok mókázásával, de ha arra van szükség, akkor nyugodtan fekszik és hagyja, hogy babusgassák őt. Rendkívül aktív kutya, ezért azt hittem, hogy majd a hiperaktív gyerekek mellett fogja legjobban érezni magát, ahol annyit rohanhat, játszhat kedvére, amennyit csak akar. Aztán amikor munkába állt, akkor kiderült, hogy kedvenc helye a Csillagház, ott is a két legkisebb csoport, ahol a legnyugisabban kell viselkedni. Mikor oda bemegyünk, mintha nem is azt a kutyát látnám, aki előbb még fékeveszetten rohant a kertben. 
Sokan csodálkoznak, hogy spánielből hogyan lehet terápiás kutyát faragni, most nem is kezdenék bele a tarka és egyszínű spánielek közti viselkedéskülönbség magyarázásába, egyrészt, mert nem ide tartozik, másrészt mert nem az én asztalom. Azt viszont biztosan állíthatom, hogy az örökké lelkes, mindenben a játékot látó, így a munkát is nagy kedvvel űző, fáradhatatlan kutyák nagyon is alkalmasak terápiás célra. Lehet, hogy a komoly kutyás háttérrel rendelkezők megmosolyognak, de az biztos, hogy amíg dolgozom, addig egy tarka spani lesz a segítőtársam.
Van két kétlábú gyerekem is, egy fiam és egy lányom. Imi 2009. augusztus elsején született, a vele való terhességem idején kezdtem írni a Bodza és a baba sorozatot a Nemzetközi Kutyamagazin hasábjain, melyet a lap megszűnéséig havonta megjelentettek, ezeket gyűjtöttem össze itt is. Lányom, Julianna 2011. október 27-én bújt elő és egészítette kerekké a családunkat. Hiszek a válaszkész nevelésben, a hordozásban, a kutya-gyerek kapcsolatban, ezekről olvashattok a blogomon leginkább.