2011. május 8., vasárnap

Csapatos ünneplés - 25.

A nagy családdal az jár, hogy ünnepek táján az ember többet van máshol, mint otthon. Vagy ha mégis otthon, akkor tuti többen vagyunk, mint általában. Ha ebből az jön le, hogy panaszkodom, akkor már most mondom, hogy eszembe sem jut. Nálunk egy átlagos Húsvét úgy néz ki, hogy a tavaszi szünet elején jönnek a gyerekek a munkahelyemről. Olyan fura ez a megfogalmazás, sosem tudom hogyan is írjam, hogy érthető legyen, hiszen, ha beszélek róluk, úgy mondom: a gyerekeim, de ez egy lap hasábjain furán festene. Mindegy, a lényeg az, hogy itt vannak. Ez a mostani különleges alkalom volt, mert a „fő” patronáltam, Évi az ünnep után felnőtt otthonba költözött vidékre. Ennek kapcsán nosztalgiáztam a közös éveinken. Miért is Évi választottam ki arra, hogy szünetekben hazahozzam? Érdekes döntés volt, mert igazából nem is ő volt a szívem csücske –de hát ezt egy jó pedagógusnál sosem tudhatja egy be nem avatott, hogy ki is az- ráadásul én mindig fiúkkal voltam, amióta csak betettem a lábam az intézménybe, egészen amíg osztályt nem kaptam. Gyermekfelügyelőként évekig tíz fiú pótanyja voltam. Mégis Évire esett a választásom, mert annyira eleven volt, annyira más, mint a többiek és annyira nem volt senkije a világon. Már születésekor a kórházban hagyták, aztán sosem nézett felé senki. Második osztályos volt, amikor elkezdtem hazahozni. Először is engedélyt kellett kérnem rá az akkori főnökömtől, ahogy magunk közt hívtuk, a Diritől. Igazgató úr azt mondta, hogy egy feltétele van annak, hogy belevágjak, mégpedig az, ha addig viszem haza, amíg felnőtté nem válik. Azt nem tehetem meg vele, hogy jön egy darabig, aztán kamaszodik, vagy nekem változik az életem és elhagyom őt. Túl nagy törés lenne neki. Megfogadtam, pedig akkor még nem is tudtam, hogy azért jócskán lesznek kanyarok az életemben. Eltelt azóta 12 év,  Évi 20 éves lett és sikerült megtartanom az ígéretemet. Most az ország másik felén lakik, ott ahol szerencsére sok régi ismerős van, Reni, Timi, akikről többször írtam. Tudunk nyaranta találkozni és telefonálni is bármikor. Szóval igaza volt a Dirinek, nem engedhetjük el a kezét valakinek, aki hozzánk tartozik, csak abban tévedett, hogy ez felnőttként sem történhet meg, csak lazulhat a kötelék.
 Bocsánat a kis kitérőért, ott tartottam, hogy jöttek a gyerekek. A két Évi és Jancsi. Imi és a kutyák is kivirultak. Felesleges lenne részleteznem, milyen volt az az öt nap, amikor a lakásban négy gyerek és három kutya szertelenkedett. Mindenesetre utolsó napra Imi elkezdte mondani a nevét, ment, szaladgált és óbégatta: I-miiii, I-miiii. Lehet találgatni, hogy miért pont most tanulta meg kimondani.
Nagyszombaton visszavittük a bandát, megvigasztaltuk Imit, aki sírt az autóban utánuk és elmentünk anyukámhoz. Nála szoktunk összegyűlni össznépi tojáskeresésre és sonkázásra. Vasárnap lefoglalva magunknak, hétfőn viszont Zoli nagybátyjáéknál locsolás és grillparti legalább harminc főre. Ennél nagyobb buli már csak az én családomnak a szokásos karácsonyi és húsvéti ünnepe, amikor gyakran félszázan is vagyunk, de ezt most elhalasztottuk májusra egy távolról hazalátogató unokatestvér érkezése miatt.

Ez volt dió(tojás)héjban az ünnepi program, de azért ez korántsem ilyen egyszerű. Az ünnepi időszaknak ugyanis erős utórezgései vannak gyereknek, kutyának, de főleg szülőnek és gazdának egyaránt. Imire és az ebekre jellemző a habzsolás. Ránk meg az, hogy ezt szeretnénk megelőzni, de egyre inkább rájövünk, hogy képtelenség. Mit csinálsz egy 21 hónapossal, ha az asztal tele van finomságokkal, aminek a 90%-a általában nem szokványos étek számára, hiszen próbálunk egészségesen étkezni. Biztosan mondhatom, hogy sehogy, ha nem akarsz megőrülni, el szeretnéd kerülni, hogy a gyerek végig ordítsa a vendégséget, aminek következtében te senkivel nem tudsz váltani egy szót sem és ideggörccsel megtámogatva hazamész. Mi ezt becseréltük arra, hogy egyen, amit akar, maximum elcsapja a gyomrát. Jelentem, ez nem történt meg. Imi egyik jó tulajdonsága, hogy nem önző, mindig gondol azokra, akik számára fontosak. Legfontosabb Jaffa, aztán a lányok, így ők is bőven kaptak minden jóból, amiből a kisgazdi. Ezt szigorúan titokban, az asztal alatt intézték, mert a kutyák falánkságát könnyebben le tudjuk állítani, mint a gyerekét. De ha nem tudunk róla, az nem fáj. Mégis megtudtuk, mert Jaffa pocakja még két napig óriási volt, ami rá kicsit sem jellemző.
A másik probléma a nagy bulizások és vendégeskedések után az, hogy beköszöntenek a szürke hétköznapok. Mind a négyüknek majdnem egy hétbe telt, hogy megértsék, újra jön egy hosszabb szakasz, amikor többnyire csak Zolival és velem kell beérniük. Ez nehezebb, mint a kalóriabombák utáni diétás étend.

Még szerencse, hogy ebben a hónapban vár ránk az elmaradt családi parti pótlása és egy háromnapos KEA tábor sok kutyával. Nem is tudom elképzelni milyen lehet egy gyerekkel élni kutyátlanul, szűk családban. Lehet, hogy Olaszországba kellene költöznünk?