2011. február 12., szombat

Kutyázunk ezerrel - 22.

Hogy ne maradjanak eseménytelenek a tél utolsó napjai sem, egy kis táborozásra utaztunk február közepén.

Lakitelekre mentünk az Alapítvány már régóta jól bejáratott táborhelyére. Tizenöt kutya és a hozzájuk így, vagy úgy tartozó emberek népesítették be a Népfőiskola épületét és parkját. Bonyolult kapcsolatok vannak ám mifelénk kutya és ember között. Itt egy kutyához egyszerre több ember társul. Kezdjük a legegyszerűbb esetekkel. Ők a saját családi kutyák: Mártinak Guru, Borinak Kópé, Andinak Molly és Pita, Barbarának Suzy. Náluk könnyű a dolgunk. Aztán jönnek a már átadott és levizsgázott segítő kutyák. A tábort tekintve nem is kell a többes számot használnom, mert csak Viki és Plüsi volt jelen, mint régi páros. Utánuk következnek azok a segítő kutyusok, akik már olyan szakaszba léptek, hogy a jövendőbeli gazdájukhoz költözhetnek és együtt készülhetnek a vizsgára, mely után teljes jogú segítő kutya válik az ebből és gazda a gazdajelöltből. Most három kutyus lépett erre a szintre: Hannó Floval, Do Patival és Pille Ádámmal. Van három olyan kutyus is, akiknek már kiválasztottuk a gazdáját, de még csak az ismerkedés elején tartunk: Chili és Zsanett, Tücsi és Márk, Kefír és Ibolya. No meg van egy szem gazdajelölt nélküli kutyus, Ella, aki hallókutya szakon tanul.

És ez még csak a kutya-gazdi viszony. Minden kutyához jár ám emellett egy kiképző és egy nevelőszülő is. Ezt már nem részletezném, a lényeg, hogy szövevényes, de jól működő kapcsolatrendszerrel érkeztek a kutyák Lakitelekre. Na, most ezt mind átlátni egy frissen másfél évessé avanzsált fiúnak meglehetősen nehézkes. Meglepetésünkre azonban már a második nap délelőtt tudta, hogy ki kié és ezt tudatta az apjával és velem, oly módon, hogy rámutatott az adott kutyára: O és az emberére: O. Mindenkinél sokszor és határozottan ismételgette ezt, hiszen meg akarta tanulni, számára ez rettentő fontos tisztáznivaló.
Kis zavart okozott a fejében az, hogy itthon hagytuk a Szörpöket a Nagyapóval és az is, hogy Kefír viszont velünk jött, de nem velünk aludt. Nehéz dolog ez. Bodzajaffa azért nem jöttek velünk, mert én dolgozni mentem, Zolinak meg elég feladat volt állandóan a fián tartani a szemét. Kefírrel pedig úgy alakult, hogy az előző cikkben említett két hétből az lett, hogy addig marad nálunk, amíg a gazdájához nem költözik, mert annyira szeretjük őt (és ő is minket).

Lementünk hát péntektől vasárnapig a kutyatáborba-ahogy a csalogányos gyerekek hívják az ehhez hasonló eseményeket. Kefír gazdázott Bori segítségével, én a gazdi-jelöltekkel végeztem az átadás lelki oldalának megsegítését, a fiúk meg bandáztak. Az első nap közöltem mindenkivel, hogy Imi nagyon visszahúzódó, nehezen oldódik nagyobb társaságban, ez nem szól senki személye ellen. Mire az én szerény gyermekem belevetette magát a társasági életbe, a szobába beterelni alváskor is csak alig-alig lehetett. Péntekről szombatra virradólag hajnali háromkor felébresztett, hálózsákban futással az ajtónál termett és mutogatott, hogy ki-ki. Nehezen értette meg, hogy ilyenkor már a legelvetemültebb éjszakázók is alszanak, de holnap is van nap. Az utóbbit azért felfogta, mert reggel hétkor követelte a szobából való távozást.
Kutyák közül megpróbált mindenkit egyenlő figyelemben részesíteni, kötelességének érezte, hogy körbe-körbe járjon és simogassa, ölelgesse a négylábú barátait. Azért voltak kivételek, mert étkezések után a maradékot mindig Suzynak adta, a pórázt pedig Chilivel a végén szerette legjobban kézben tartani.

Pénteken úgy tűnt, hogy elfogadja, hogy Kefír Ibolyával és családjával, Ivánnal és Bendével lesz. Azért persze gyakran kapott puszit a kobakjára jövet-menet. Szombaton ebéd után azonban megelégelte a helyzetet, odament Ibolyához, megfogta Kefír pórázát és visszahozta hozzánk, hogy ő a mi kutyánk. Szerencsére Ibolyáék nagyon megértőek voltak és hagyták, hogy vele legyen, aztán visszavittük őt gyakorolni a mesterségét.

Emberek közül mondhatom, hogy senki nem ment haza egy széles Imi mosoly nélkül, de az is mindenki számára világossá vált, hogy Imi szívét leginkább Zsanett, Chili hallókutya szakon tanuló ebzet gazdi-jelöltje, ejtette rabul. Vele ment bújócskázni, fogócskázni, motorozni, sőt vasárnap már az ő öléből hallgatta végig a búcsúbeszédet is. Hiába, a gyereknek nem lehet megmondani, hogy kivel legyen, azt választja, akit ő szeretne. Mindenesetre én nagyon örülök ennek a barátságnak.
Soha nem lesz megszokott érzés az, hogy a kutyáinkkal olyan embereknek áll módunkban segíteni, akiknek szükségük van rá. Azonban ezeknél az alkalmaknál érezzük igazán a munkánk súlyát. Amikor egy páros egymásra talál és elkezd együtt dolgozni. Amikor egy gazda óriási örömmel viheti haza azt a kutyát, aki tizenévig a támasza és barátja lesz. Amikor látjuk minden két-és négylábú szemében azt az összetéveszthetetlen nézést, ahogyan arra néz, aki hozzá tartozik. Amikor a képzés során kialakult szövevényes kapcsolatok egyszerűvé válnak és egy kutyához csak egy ember tartozik, de ő elválaszthatatlanul. Szeretem a munkámat, sosem tudnék mást csinálni.