2011. október 9., vasárnap

Újoncok a fedélzeten - 30.

Ebben a hónapban csak úgy gyűltek az újoncok a házunk táján.

Először kaptam e-mailt kedvenc olvasómtól, Zsuzsától és családjától, hogy hozzájuk is beköltözött egy Mesztegnyei spani, a blauschimmel Barka. Rögtön belopta magát mindenki szívébe, birtokba vette a játék Szörpöket és az egész házat. Itt szeretném megköszönönni a sok drukkolós és jobbulást kívánó e-mailt, amit kaptam tőletek , nagyon jólesik mindkettőnknek! Zoli sajnos még nincs sokkal jobban, de valami javulás azért elindult.
Barkát Artúr kutyus követte a sorban. Ő a már többször emlegetett Jack úrfi lakótársa lett. Anna és Peti, Jack gazdái megkezdik az új, közös életüket vidéken és úgy döntöttek, hogy elég nagy a kert két kutya számára is. Együtt gondolkoztunk, hogy melyik fajta is lenne a legjobb számukra. Több szempontot vettünk figyelembe: legyen nyugodt - Jack mellé elfér -, szeresse a gyerekeket, viszont termetre legyen impozáns. Arra jutottunk, hogy talán a berni pásztor lenne a nyerő választás. Eddig úgy tűnik, tökéletesen bevált. Amikor elhozták a tenyésztőtől, két napot itthon töltöttek vele és ebből egy fél napot nekünk volt szerencsénk vigyázni rá. Mondhatom, hogy első látásra szerelem lett Imivel. Artúr kutyust meg kellett vigasztalni, mikor sírt a gazdái után, ez igazi Imi feladat. Leszaladni a kertbe megpisiltetni? Naná, hogy Imi lóg a póráz másik végén! Egy pillanatra sem tudott elszakadni új barátjától, játszottak, összebújtak, etette, altatta, simogatta, még a vonatokat is megosztotta vele. 

A délutáni alvásra visszavittük Artúrt, aztán elmentek vele Annáék állatorvoshoz oltatni, chipeztetni. Nagy toporgás volt a lakásban, ablakban állás: mikor érkezik vissza kedvencünk. Végül nem bírta tovább, lementünk a kertbe és ott vártuk őket. Imi szedett egy tobozt, amit egy órán keresztül szorongatott és mikor végre megérkeztek, Artúrnak ajándékozta. Ezután még egy órás játék következett, ezt azonban a könnyes búcsú követte. Integettünk a lejárat alján, sőt valaki sírt is, mikor az autó kigördült a házunk udvaráról. Azóta a plüss kutyus neve is megváltozott, gondolom nem kérdés mire és naponta legalább háromszor emlegetjük Artúr kutyust. Tekintve, hogy ez lassan egy hónapja téma, megállapíthatom, hogy a fiam szíve nem könnyen rabolható el, hűséges típus. Még nem tudja, de ha addig nem születik meg a kislányunk, akkor október második szombatján újra itt lesz egy napot velünk a kis kópé.
A családba még egy kiskutya érkezett, Lizi. Az Alapítványnál új kutyusok születtek, szám szerint heten. Ebből négy kerül képzésre, mozgássérült-segítő, személyi segítő és hallókutya szakon kezdik meg tanulmányaikat. Háromnak pedig gazdit kerestünk. Unokatestvéremnek, Líviának csak ez kellett, hiszen már az előző alomnál látható volt, hogy a kutyák külsőre-belsőre teljesen megegyeznek az ő régi társával, Berliozzal. Egy bökkenő volt csupán: Líviáék Clevelandben élnek. Most nem részletezem, hogy milyen nehézségek árán jutott ki Lizi az Egyesült Államokba, de komolyan megérne egy cikket a magyarországi bürokrácia és tudatlanság. Mindenki mást mondott, mindenhol mást lehetett olvasni, holott valójában egész egyszerű a menet. A lényeg persze, hogy sikerült, de nagybátyám hajában több új ősz hajszálat is felfedezni véltem a napokban. Lizi az utazás előtt pár napot itt volt náluk a szomszédban. Természetesen nem lehetett kihagyni a kiskutyázást nekünk sem. Most viszont azt mondhatom, hogy Imi nem volt felhőtlenül lelkes. Lizi bújt hozzá, ölébe ült, szeretgette, viszont pöttyet elevenebb, mint Artúr kutyus, sőt néha a fogacskáival is szeretne rásegíteni a fogásra, így akadtak pici nézeteltérések köztük.
Van még egy újonc a tarsolyomban, de csak félig-meddig az. Egy régi, kedves kutyás társam megkeresett e-mailben júliusban, hogy sajnos pár pont híján lemaradt a konduktor képzésről. Szeretne egy évet tanulni, dolgozni és valami társadalmi munkát végezi, ha már így alakult. Esztivel hat éve együtt jártunk a Top Mancs Kutyaiskolába, ő Indivel, a beagle-lel, én pedig Bodzával. Ő akkor még kislány volt, de rengeteg időt és energiát fektetett a kutyájába, lelkiismeretesebb gazda volt a legtöbb felnőttnél. Így kipattant a fejemből, hogy mi lenne, ha levizsgázna Jaffával és együtt dolgoznának. Esztinek is nagyon tetszett az ötlet és mivel ismertem kutyás előéletét, nem tartottam attól egy percig sem, hogy ne bírná el Jaffa temperamentumát. El is kezdtek tanulni, kiképzőhöz jártak, minden héten egy éjszakát nála aludt Jaffi, így két napot tudtak gyakorolni, egymásra hangolódni, újabb trükköket tanultak, Eszti pedig eljárt hozzám hospitálni minden hétfőn. Meg is lett az eredménye, büszkén mondhatom, hogy gyönyörűen teljesítették a terápiás vizsgát – a szabályok szerint ugyanis akkor is újra kell vizsgáznia egy terápiás kutyának, ha mással akar dolgozni, ha ő már régóta űzi a mesterségét - már most szuper páros ők ketten, pedig még közös munkájuk elején tartanak.  Ezentúl együtt színesítik értelmileg akadályozott ovisok és alsósok, súlyos, halmozottan sérült gyerekek és teljesen újonnan egy hallássérült csoport tagjainak napjait is. Az első sikerélményeik megvoltak együtt, biztos vagyok benne, hogy mindenki csak jól járhat ezzel az új felállással.
Láthatjátok, hogy micsoda örömteli gyarapodások történtek mifelénk, mégis most már leginkább a legnagyobb változást hozót várjuk mindannyian, akiről egészen biztosan hírt adhatok majd a következő számban!