2006. október 29., vasárnap

Meg kell mondanom Neketek, hogy

... a Karácsony sokkal szebb ünnep, mint a Húsvét! Karácsonyra kaptam egy csomó hasznos, vicces és finom ajándékot! Most meg? Egy rémálom volt ez az ünnep! Alig vártam a csütörtököt, hogy mi lesz a meglepetés. Amikor Nagyapó, Zea és Szepi megérkeztek, ráadásul kocsival, nagyon boldog lettem. Nemsokára kiderült, hogy meglátogatjuk Anikót és Lacit, aminek még jobban örültem! Anikó mindig babusgat, Laci meg sajtot szokott tömni a számba, képzelhetitek milyen szuper! A Gazdim persze ilyenkor mindig kutyázik, de nem izgat, mert azok úgyis ottani ebek. Most szerencsém volt, mert Vandával nem találkoztunk, örültem neki, mert eléggé odavan érte a Gazdim, szóval én nem kedvelem túlságosan. Elérkezett az indulás ideje és mit látok! Egy kis vakarcs jön velünk az autó felé! Hiába szóltam ezerszer, hogy Gazdi, nálad maradt véletlenül az egyik kutya! Anikó, vidd már vissza! Hát nem veszitek észre, hogy ez is be akar szállni? Segítség!!! Az én Gazdim, az én autóm, menj innét! De nem hallgatott senki se rám. Reménykedtem, hogy majd valaki elviszi a kis dögöt, de kitartó volt, még a lakásunkba is utánunk jött és egy ágyban kellett vele aludnom. Ez eléggé megviselte a gyomromat. Én nagyon sokat morogtam rá, hátha megijed és visszaszalad Kovácshidára, de nem megy sehová. Most mit tegyek? Ezen dilemmázom. Jó vele játszani, nem mondom, hogy nem, de azért mégis... Azt már látom, hogy nem veszi el a kajámat, a Gazdim nem szeret kevésbé és az ágyon is van elég hely  mindannyiunknak, de még gondolkozom a végső döntésemig, hogy megszeretem-e, vagy nem. Ti mit gondoltok? Jövő szombaton lesz a szülinapom. Már előre rettegek a meglepetéstől!

Képzeljétek, kezdek felnőni!

Legalábbis a Gazdim szerint. Nekem mindig is problémát okozott egy (vagy több) finom falat visszautasítása. Ha nem kérdezték, hogy kérem-e, én akkor is szívesen elvettem. No, nem az asztalról, vagy ilyesmi, azt nem érem fel sajnos, hanem a lehulló, talált, vagy más emberek által eldobott ínyencségekről van szó. Gazdim sokat veszekedett velem ezért, így hát úgy döntöttem, hogy a javulás útjára lépek. Már azt is meg tudom csinálni, hogy amikor Gazdim elém dobál párizsit, vagy jutifalatot, akkor én úgy teszek, mintha észre sem venném, oda sem nézek, meg sem szagolom és a mi a lényeg: nem kapom be és nyelem le. Persze azért van bennem egy kis taktikázás is, mert ha így teszek, akkor egyrészt megúszom a szidást, másrészt meg csurran-cseppen valami finomság is a nagy-nagy dicséret mellett. Próbáljátok ki Ti is, kutyabarátaim!

Készülünk valami vizsgára is, ami májusban lesz. Engedelmességi, vagy mi. Gazdim szerint van mit gyakorolnunk, szerintem meg butaság ez a vizsga. Miért kell nekem mozdulatlanul feküdnöm a Gazdimtól távol, amikor szerintem az engedelmesség azt jelenti, hogy a kutya mindig ott sertepertél a gazdája körül. Meg olyan is van, hogy láb mellett kell menni gyorsan és nem szabad közben szaglászni, csak a gazdára figyelni. Hát, ekkora baromságot (vagy inkább emberséget) még nem hallottam. Én egy vadászkutya vagyok, mindig szaglásznom kell, hogy tudjam, hogy vannak-e kacsák a környéken, ezen kívül azért is muszáj leellenőriznem a terepet, hogy nehogy valaki orvul megtámadjon minket. Ha gyanus szagot érzek, akkor megvédem magunkat, vagy inkább szólok a Gazdimnak, hogy fussunk gyorsan, ahogy csak bírunk.

Legközelebb csütörtökön írok Nektek, állítólag aznap kapok valami meglepit. Mert most megint lesz egy ünnep, nem a faaláajándékhozós, hanem a nyuszijövős. Hát, én nyilvánosan kijelentem, hogy örömmel fogadok nyuszikat az otthonomban!

Mindenféle megpróbáltatás ért engem mostanában.

Először is a Gazim már elég régen beteg -tüdőgyulladása van, vagy mi-, úgyhogy csak itthon ülünk naphosszat. Én nagyon aggódom érte, ezért nem hagyom egy percre sem magára. A kertbe is csak addig megyek ki amíg elvégzem a dolgom, utána rohanok vissza nehogy valami baj érje amíg nem vagyok ott. Mindig biztosítom róla, hogy mellette vagyok, általában úgy rendezem, hogy hozzá tudjak érni. Azt ígérte, hogy a jövő héten már megyünk dolgozni, remélem, a doktor néni is ezt mondja neki majd hétfőn. Ő egyébként nem a Hargitay doktor bácsihoz jár, hanem valahova egészen máshova, nem tudom miért nem lehet a családnak egy orvost választani.

A másik ijesztő dolog meg az, hogy lementünk meglátogatni az Anikóékat. Ez önmagában még nem ijesztő, én szeretek náluk lenni, hiszen ott születtem, ők gondoztak amikor kicsi voltam. A félelmetes az az volt, hogy a Gazdim lehet, hogy tényleg komolyan gondolja azt a másik kutyát. Egy hasonló színű kislányt ölelgetett, mint én, csak ő trikolor. Először azt hittem ő lesz az új lakó. Csak úgy hízelgett neki a gaz Gazdim: Vanda, de szép vagy, de aranyos vagy! Hát szerintem egyáltalán nem szép és nem aranyos. Nem elég, hogy ezt az enyelgést végig kellett néznem, utána másokat is ölelgetett. De erről még írnom sem szabad, mert egyelőre titok. Képzelhetitek...

Na és végül: a múlt hétvégén és most is nálunk aludt egy öreglány. Illetve kettő. Egy a múlt szombaton, egy tegnap. Gazdim valamit magyarázott, hogy ők mentett spanik, akiket nagyon megviselt az élet és egy éjszakát bírjak már ki, olyan, mintha itt sem lennének. Hát nem olyan. De mindegy, összeszorítottam a fogam és tűrtem, sőt megpróbáltam kedves is lenni. Jó, néha jöhetnek, sajnálom őket én is. Biztosan borzasztó volt nekik gazdi nélkül róni az utcákat és szerintem vacsorát sem sűrűn kaphattak. Az én álmaimban minden kutyának van gazdája. És az én álmaimban minden gazdának csak egy kutyája van.

2006. október 28., szombat

Igaz, hogy a múlt héten történt,

de azért még most sem késő megosztanom Veletek, hogy mekkora öröm ért engem. Azt tudjátok, hogy a Csillagházba is járok dolgozni, ahol olyan gyerekek vannak, akikre a Gazdim azt mondja, hogy súlyos és halmozottan sérültek. Én nem tudom, hogy ez mit jelent, de abban biztos vagyok, hogy szeretni azt nagyon tudnak. Hogy mi sérült, az nem is fontos nekem, az érzelmeik tutira nem. Szóval a múlt heti terápián az egyik lány, Melcsi nagyon szeretett volna elmondani nekünk valamit. Mivel nem tud beszélni, nehezen értik meg az emberek, hogy mit akar. Én mindig látom, hogy mit akar kifejezni, csak hát én sem tudok beszélni, ezért nem tudom elmagyarázni helyette. Aki megtanul beszélni, az minden más jelzést elfelejt? Na mindegy, nem is ez a lényeg. Ott tartottam, hogy a nagyok nem értették Melcsit, de én már tudtam, hogy velem kapcsolatos, a közlendője és hogy valami meglepiről van szó. Nagy nehezen ezek a süketek (már bocsánat, de néha tényleg azok) felfogták, hogy egy ajándékot akar nekem átadni. Ennek én nagyon megörültem, szeretek ugyanis ajándékot kapni. Képzeljétek, hogy a terápiát megelőző nap minden gyerek csinált egy szivecskét annak, akit a legjobban szeret Valentin nap alkalmából. A többiek át is adták a kiválasztottaknak, de Melcsi nem adta oda senkinek, egyre kétségbeesettebben próbálta elmagyarázni, hogy kinek szánja. Végre szerdán, amikor dolgozni mentem, megértette mindenki, hogy az a szív nekem jár. Melcsi nagyon boldog volt, amikor ezt sikerült elmagyaráznia és én még sosem kaptam ennél szebb ajándékot senkitől!

Köszönöm, Melinda!

2006. október 27., péntek

Már megint igaza lett a Gazdimnak, tényleg tüzelek.

Most aztán nem mehetek kutyasuliba egy csomó ideig. Először azt hittem, hogy büntetésből, de a Gazdim elmagyarázta, hogy nem csináltam semmi rosszat, csak ilyenkor lehetnek kiskutyáim valami úton-módon és ő ezt nem szeretné. Igazság szerint én sem szeretném, mert még attól az egy tervbe vett új lakótól is kiráz a hideg, hát még egy egész alomnyitól. Így hát meggyőzött és most ha minden jól alakul, akkor három hétvégén át fogunk itthon lustizni. Remélem, azért nem felejtenek el engem az udvarlóim!

2006. október 26., csütörtök

Gazdim levizsgázott szerencsére, így sokkal többet tud velem foglalkozni.

Járok különórára is, Beával és Oszkárral tanulunk szerdánként a Csillagház előtt. Most úgy dolgozom, hogy csak két napot kell itthon maradnom Mézi cicával, a többi napon megyek a Gazdimmal. Kedden és pénteken a Csaliba, szerdán a Csillagházba.

Most valami farsangi időszak van, vagy mi (tudjátok, nekem még minden ünnep új), úgyhogy voltunk egy farsangi bálban Gazdimmal. Ugyanott volt a buli, ahol decemberben voltunk, csak most legnagyobb bánatomra Chili nem jött el. Pontosabban inkább elment, mert ő ott lakik. Helyette viszont ott volt Fiona, Chili tesókája, aki egy mozgássérült francia buldog. Az egyik hátsó lábát nem tudja rendeltetésszerűen használni. Az Gazdimék megint susmosoltak, hogy mit fogok hozzá szólni. Szerintem ezek tök gyagyák. Mégis mit gondolnak? Ha én az emberek között is egyenrangúnak tekintem a sérülteket, akkor miért tennék különbséget a kutyáknál?

Nagyon jó csaj lett belőlem! Ezt abból gondolom, hogy a kutyasulin újabban minden pasi belém szerelmes. Első számú udvarlóm Tico, a parson, második Pax, a leonbergi, a harmadik meg egy bassett, akinek sajnos elfelejtettem a nevét. Régi nagy szerelmemet, Tódort szándékosan hagytam ki a sorból, mert annak idején kutyába sem vett, most, hogy menő nő lett belőlem, visszaadom neki a kölcsönt. Gazdim szerint nemsokára tüzelni fogok, ezért a sok gavallér. Nem értem őt. Miért kell mindenbe belemagyarázni hülyeségeket? Egész egyszerűen arról van szó, hogy végre kinyílt a fiúk szeme és meglátták bennem a bombanőt. Kár emögé mindenféle hülyeséget képzelni.

2006. október 25., szerda

Mostanában nem túl mozgalmasak a napjaim,

a Gazdim folyton csak papírok felett görnyed, hülye képet vág és még az sem érdekli, hogy az összes játékomat odahordom köré. Azt mondta, hogy majd hétfő este hancúrozunk egy nagyot. Alig várom! Még kutyasuliban sem voltunk és ahogy így elnézem, holnap sem megyünk.

Szerdán viszont jó buli volt, elmentünk a Kutyával az Emberért Alapítvány gyűlésére, ahol a Gazdik egy csomó mindenről beszélgettek és addig mi jót játszottunk. Még ajándék rágcsálnivalót is kaptunk! Biztosan azt ünnepelték, hogy ezentúl én is velük dolgozom! Sok kutyus volt ott: Jamboree, az óriási subaszőnyeg, Dió, aki a legjobb barátnőm, Tódor, a szépfiú, Guru, az ifjú terminátor, Oszkár, a filmsztár, Kefír, aki betegszabin van, Filip a lángész, Basi, a zizi és Tádé, a szőke herceg. Szerencsére az épület előtt egy jókora rét van, ahol nagyot szaladgáltunk a többiekkel. Gazdimnak nem volt túl sok esze, mert itthon hagyta a labdámat, Filip meg nem adta kölcsön nekem az övét, hiába rezegtettem a szempilláimat. Ami külön felháborított az az, hogy az ÉN Gazdim Filippel labdázott. Elmagyaráztam neki este, amikor már kettesben voltunk, hogy mindenki a saját kutyájával foglalkozzon. Ez így illik. Van még mit tanulnia kutyaetikából...Lehet, hogy azt olvasgatja mostanában olyan szorgalmasan?

2006. október 24., kedd

Már nem vagyok szomorú, de haladjunk csak időrendi sorrendben!

Pénteken Gazdimmal bementünk a munkahelyünkre, ezen eléggé csodálkoztam, mert úgy tudtam, hogy tanulmányi szabadságon vagyunk! Felmentünk egy nagy terembe, amit Díszteremnek hívnak és már voltam ott egyszer egy értekezleten. Jött utánunk az osztályunk is, boldog voltam, hogy láttam őket és ők is nagyon örültek nekünk, régen láttuk egymást. Ott volt Zsófi is, neki is örvendeztem, csak annak nem igazán, hogy Tódor nélkül jött. Elkezdtünk játszani, ahogy szoktunk, én észre sem vettem, hogy játék közben bejött egy csomó bácsi mindenféle ketyerével. Gazdim viszont rögtön odament hozzájuk és bemutatott nekik engem is. Akkor derült ki, hogy ezek a kedves emberek a TV-től jöttek és felvesznek engem amikor tanulunk a gyerekekkel. Én is szoktam TV-t nézni otthon, így hát arra gondoltam, milyen jó móka lesz ez, hiszen a TV-ben a kutyusok mindig szaladgálnak, esznek, fogtisztítót kapnak meg ilyesmi. De a Gazdim azt mondta, hogy semmi ehhez hasonló nem lesz, dolgozzak csak szépen, mintha ott sem lennének. Láttam rajta, hogy egy kissé izgulva mondta ezt, úgyhogy összeszedtem magam és minden feladatot első szóra megcsináltam, rá se néztem a bácsikra. Megérte, mert a végén össze-vissza puszilgatott a Gazdim és otthon kaptam egy nagy jutalom csontot is. Még nem tudom pontosan, hogy mikor kerül adásba, de előtte mindenképpen megírom Nektek!

Az igazi öröm viszont tegnap ért engem. Vége lett a téli szünetnek, így hát ismét suliba mentünk a Gazdimmal. Jaj, de jó volt újra látni a kutya és ember barátaimat! Először úgy csináltam, mintha mindent elfelejtettem volna, aztán hirtelen rájöttem, hogy így nem lesz egy jutifali sem, akkor gyorsan összekaptam magam. Mikor vége lett a sulinak, találkoztunk Vikivel, Zsoltival és Tádéval. Ez jó kis meglepi volt, kedvelem őket! Beültünk a kocsiba, gondoltam is, milyen rendesek, hogy kijöttek értünk a suliba, legalább nem kell várnunk a buszra. De nem hazafelé indultunk, hanem ki az autópályára. Mondom magamban, na Bodzi, megyünk nyaralni, de jó lesz! Hát, nem nyaralni mentünk. Amikor kiszálltunk a kocsiból, megláttam Ricsit. Oda akartam volna bújni az ölébe, hogy megvigasztaljam Filip és Basi miatt, de nem tudtam, mert átszálltunk egy nagyobb kocsiba, egy dzsipbe és elindultunk az erdőbe. akkor már tudtam, hogy mi az én feladatom! Meg kell találnom Filipet és Basit! Egész délután szaglásztam és szaglásztam, hátha megérzem a szagukat. Aztán jött egy telefon, hogy Basi megvan. Ettől még izgatottabb lettem és tudtam, hogy Filip is meglesz! Mindenfelé voltunk, erdőben, pusztában, dagonyában, susnyásban, szénában, szeméttelepen és akkor egyszer csak megint megszólalt a telefon, mindenki ujjongott: megtalálták Filipet is! Jaj, de boldog lettem! Azonnal szaladtam volna hozzájuk, de előbb még ki kellett mentenünk egy másik dzsipet, mert beragadt a sárba. Amikor ezt is megoldottuk, már mehettünk is Ricsiékhez. Én nagyon tapintatosan viselkedtem, nem zavartam őket a szokásos ugrálásommal. Az ígéretemet is betartottam, odaadtam a tojáslabdámat Filipnek. Megkértem, hogy ne csináljanak többet ilyen butaságot, ő meg azt mondta nekem, hogy tanuljak az esetéből és soha ne tévesszem szem elől a Gazdimat. Szegény nagyon fáradt volt és még mindig meg volt ijedve, de láttam a szemein, hogy ez volt élete legboldogabb estéje. Nagyapó kijött értünk, hozott két üveg pezsgőt a Ricsinek (persze nekem nem hozott semmit), de rendes volt, mert hazavitt minket kocsival. Ez jól jött, mert én egy gyors vacsi után rögtön bebújtam az ágyba és reggelig meg sem moccantam. Fáradt voltam, de megérte!

2006. október 23., hétfő

Nagyon szomorú vagyok,

mert kedden délután elveszett két kutyabarátom Filip és Basa. Filip egy belga juhász ivartalanított kan, aki nagyon okos, ő egy mozgássérült segítő kutya és még agilityzni is tud. Nagyon sokat segít a gazdijának, Ricsinek, ezért iszonytosan fontos lenne, ha minél előbb megkerülne épen és egészségesen!
Basa, aki egy német vizsla ivartalanított kan. Vele nem találkoztam még annyit, mint Filippel, de azért Őt is nagyon szeretem. Ő csaladi kutyus, de természetesen ugyanannyira várják haza, mint Filipet!

Tényleg igaz, hogy jó dolog ez a karácsonyosdi.

Nem is értem, hogy miért csak egyszer van egy évben? Folyton csak vendégeskedünk, sokan vagyunk, mindenkinek jó a kedve, rég nem látott családtagjaimat is láthatom és mindenki játszik velem egy kicsit. Igaz, a Gazdim szigorú volt, azt mondta, hogy ünnep ide vagy oda, akkor sincsenek asztalról leeső falatok. De ebbe már beletörődtem. 23-án este nálunk aludt a Zeukám és akkor a Gazdim az éjszaka kellős közepén felkelt, én már örültem, hogy reggel van és nem kell tovább aludnom. Ehelyett viszont, engem berakott a fürdőszobába, hogy ne legyek láb alatt (pedig én sosem vagyok láb alatt) és ő meg valamit pakolászott kint. Amikor visszabújtunk az ágyikóba, akkor láttam csak, hogy valami fényes áll a szekrényen. Sokat hallottam már az ufókról, így hát bevallom, eléggé megijedtem tőle és jól megugattam. Erre persze a Zea is felébredt, de ő egyáltalán nem ijedt meg, hanem ujjongott, hogy megjött a Jézuska. Aha, hát vele pakolászott a Gazdim! Ekkor láttam, hogy nem az ufók jöttek értünk, hanem egy szép fa volt a szekrényen. Most esett le, hogy mire gondolt a Gazdim akkor, amikor azt mondta, hogy az ajándékaim a fa alatt lesznek! Gyorsan oda is szaladtam és ott találtam egy csomó mindent, ami csakis az enyém lehetett! De mégsem volt minden az enyém, mert a Gazdim azt mondta, ne legyek telhetetlen, mások is vannak rajtam kívül a családban. Kaptam azért jó pár dolgot: új nyakörvet, pórázt, játékokat és nasit meg egy sampont. Legjobban a sípolós tojáslabdának örültem, régen is az volt a kedvenc játékom, amíg Filip ki nem lyukasztotta a kutyasuliban. Tudom, hogy Filip a legokosabb kutya a világon és nagyon szuper segítőkutya, de azért ez nem volt szép tőle. Most viszont ezennel megbocsájtok neki, mert biztos ő kérte a Jézuskát, hogy hozzon nekem egy másikat. Most le kell feküdnöm, mert holnap is két vendégségbe megyünk, úgyhogy pihennem kell.

Bocs, hogy csak most írok...

...de Gazdimat alig tudtam rávenni egy kis gépelésre (ugyanis ő a titkárnőm, mindig neki diktálom le a naplómat), mert mindig az volt a baja, hogy eleget ír a tanulás közben és már semmi kedve gépelni. Hát, elég baj az, hogy még erre sem ér rá. Sok dolog történt ám velem, a legnagyobb az, hogy voltam vizsgázni. A Gazdim szerint nagyon ügyes voltam, csak annak nem örült, hogy ráugrottam a májkrémes kenyérre és nem akartam odaadni a csontot a vizsgáztatónak. Ez csak azért van így, mert sosem ehetek annyit, amennyit én szeretnék.

Gazdimnak van egy titkos terve, de erről még nem írhatok, csak, ha biztos lesz. Addig fúrja csak az oldalatokat a kíváncsiság.

Biztos tudjátok, hogy egy nagy ünnep közeleg, a Karácsony. Én még nem tudom, hogy az milyen, de annyit sejtek, hogy lesz sok finomság meg ajándékok. Tegnap voltunk is a Freshnapfban és a Gazdim vett egy csomó mindent, de én nem nézhettem meg, mert azt mondta, hogy az mind meglepetés és majd a fa alatt meglátom. Ahogy hazaértünk, ki is szaladtam a kertbe megnézni, hogy mi van a fa alatt, de bárhogy is kerestem nem találtam semmit. Pedig nagyon jó a szaglásom! Nem tudom, akkor meg miről beszélt a Gazdim. Azt viszont tudom, hogy úgy illik, hogy mindenkit köszöntsek az ünnep alkalmából, szóval nagyon boldog karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek és sok ajándékot a fa alá! Ha megtudjátok, hogy melyik fa alá kerülnek az ajándékok, kérlek szóljatok azonnal! Köszönöm! Ja, és az enyémhez ne nyúljatok légyszi!

Ez a cikk jelent meg Jamboreeról és rólam:

Terápiás kutyák

Ló, macska, nyúl, de még a hüllők is gyógyíthatják az embereket 

Népszabadság, Lopes Elvira 2005. december 5.

Djam, az ötéves, hatalmas termetű kutya hetente egyszer ellátogat gazdájával a Csillagház Mozgásjavító Általános Iskola gyerekeihez. Velük tart Bodza is, aki bár még kölyök, de ha felnő, ő is terápiás kutya lesz. Most még a tanulóidejét tölti a rutinos Djam mellett. A gyógypedagógiai foglalkozáson négy, halmozottan sérült kamasz várja hétről hétre őt. Hárman közülük beszédre képtelenek, ezért kommunikátor segítségével adnak utasításokat a kutyáknak, a gyógypedagógus Éva segítségével. 

Darinka nagy koncentrációval nyomja meg az ebet ábrázoló gombot, majd egy másik gomb segítségével leülteti a kutyát. - Bodza ül, mondja a gépi hang, és a kutya csóválja a farkát és leül. Darinka lassan kinyújtja karját, tenyerébe rutinosan belesimul a kis spániel, majd az ölébe heveredik. Darinka hangosan felnevet örömében, nagyon megszerette a foltos Bodzát. 

- A gyógypedagógiai foglalkozásokon elsősorban az értelmi és érzelmi fejlődésre fókuszálunk. A kutya segít felkelteni a gyerek figyelmét, és láthatóan óriási motivációt ad a feladatok elvégzéséhez. Egyes gyerekek nyitottabbá és együttműködőbbé válnak a kutyák hatására - magyarázza a gyógypedagógus. 

Az állatterápia módszerét B. Levinson amerikai pszichológus dolgozta ki még az 1960-as években. A pszichológus egy viselkedési zavarokkal küzdő kisfiút kezelt, akit hónapokig nem tudott szóra bírni. Egy alkalommal a kutyája is jelen volt a foglalkozáson, s az állathoz elkezdett beszélni az addig szótlan fiú. A pszichológus később speciálisan kiképzett kutyákat vont be pszichoterápiás foglalkozásokba. Azóta számos vizsgálat igazolta, hogy ez a terápia hatékonyan segíti a betegek lelki és testi felépülését, így egyre több területen használnak erre a célra különféle állatokat. A vizsgálatok tanúsága szerint például a kutya aktív jelenléte fokozhatja a mozgásterápia hatékonyságát, segíthet az idős vagy súlyosan beteg emberek depressziójának leküzdésében, a viselkedészavarokkal küzdő gyerekek kezelésében, valamint a súlyos traumában szenvedők pszichoterápiájában. A látás- és a mozgássérültek társaként fizikai és érzelmi támaszt nyújtanak a mindennapokban a speciálisan képzett kutyák. A legelterjedtebb terápiás állat a kutya, de alkalmaznak lovat, macskát, nyulat, madarat, halat vagy akár hüllőket is.

A Csillagházban dolgozó Djam és gazdája az ELTE Etológia Tanszékével együttműködő, Kutyával az Emberért Alapítvány (KEA) tagja. Az alapítvány az elsők között kezdte meg ilyen céllal működését Magyarországon. Szakembereik 2001-ben indították el pszichoterápiás és személyiségfejlesztő programjukat halmozottan sérült vak, illetve autista gyerekek számára. Az alapítvány - egyedül az országban - képez mozgássérülteket segítő kutyákat is. 

- Az állatterápia még gyerekcipőben jár Magyarországon, holott az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában már komoly hagyományai vannak - mondja Virányi Zsófia, a KEA munkatársa. - Amíg szabályozatlan ez a terület, ellenőrizhetetlen és átláthatatlan, hogy ki mit csinál. Most az egységes vizsgarendszer és a szakmai protokoll kialakításán dolgozunk. Jelenleg ugyanis nem szakmai alapon, hanem sokkal inkább egyéni szimpátia alapján dönti el egy intézményvezető, hogy engedélyezi-e kutya vagy más állat segítő tevékenységét - foglalja össze a problémákat a KEA munkatársa. 

Egyre több szervezet alakul az országban, amelyek közül a szakember szerint a Tetra Állatterápiás Csoport, a Pacsi Alapítvány és a Négylábúak az Emberért Alapítvány és a KEA rendelkezik a legtöbb tapasztalattal.

Panni 13 éves, ő a legfiatalabb a csoportban, és az egyedüli, aki tud beszélni. - Mit szeretnél, mit csináljon a kutya? - kérdezi tőle Éva. - Labdázni - mondja mosolyogva Panni. A kezébe adják a labdát, amit merev ujjaival lassan megfog a lány, majd eldobja. A kutya gazdája kiadja Djamnek az utasítást, az pedig megkeresi, majd visszahozza a játékot. - Fordítsd felfelé a tenyered, hogy Djam ki tudja venni a jutalomfalatot - instruálja Éva a lányt. Panni lassan elfordítja nehezen mozduló tenyerét. A hatalmas állat óvatosan elveszi a kekszet, majd Panni elé heveredik, a lány pedig kissé ráfeküdve megsimogatja. 

A gyerekek gyakran erejük felett teljesítenek ilyenkor. Lassacskán lazul a merev izomzat, mozdul a nehezen forduló tenyér, fognak a merev ujjak - ennyit tesz egy kutya jelenléte.

Elmesélem Nektek, hogy milyen dolgok történtek velem a hétvégén.

Vasárnap csúnya, esős idő volt, gondoltam is, hogy sok jóra nem számíthatok, a Gazdim ugyanis nem szeret esőben órákat sétálni velem sajnos. Lehet, hogy azt hiszi, cukorból van és elolvad? Elég gyerekes gondolkodás. Na, de mindegy, majd megpróbálom elmagyarázni neki, hogy ez butaság. Szóval, már éppen beletörődtem abba, hogy otthonülős napunk lesz és akkor egyszer csak elkezdtünk készülődni és elindultunk. Csodálkoztam is, hogy mégis rászánta magát a szétázásra, de aztán kiderült, hogy Zsuzsival és Pistivel fogunk autókázni. Én nagyon bírom az autózást, kár, hogy a Gazdimnak nincsen. Mondanom sem kell, hogy jó kutya voltam és alukáltam a Gazdim ölében, pedig majdnem négy órán át utaztunk. Amikor kiszálltunk, akkor jött a meglepetés: Kovácshidán voltunk, ott ahol születtem. Laci jött ajtót nyitni, én rögtön megismertem és szaladtam befelé, hogy Anikónak is köszönhessek. Hála Istennek, ők sem felejtettek el engem és megfelelően fogadtak. Ez azt jelenti, hogy kaptam finom falatokat, ajándékot, ahogy illik. Falatozás után gyorsan felmásztam Anikóék ágyára, hogy lássák milyen szépen tudok ugrani és feküdni. Aztán behoztak egy csomó picuri kutyust. Na, ennek én nem annyira örültem, mert a Gazdim azt mondta, hogy "Az az én kedvencem!", erre én rögtön oda is szaladtam és akkor azt kellett látnom, hogy ezt nem rám értette, hanem az egyik apróságra. Ha engedték volna, szívesen megmutattam volna annak a kis vakarcsnak, hogy ki a Gazdim kedvence. Aztán meg a Zsuzsi nézegetett egy kislányt, Lilit, aki majd az övé lesz, ha megnő. Hát, nem mondom szép volt meg aranyos is, de főleg az tetszett benne, hogy a Zsuzsié lesz és nem a miénk. Végre kivitték a kicsiket és megint én kerültem a középpontba. Ezt már szeretem! Anikó ölébe ültem hálából és a Lacival is kimentem, pedig sosem merem ott hagyni a Gazdim. Erre az emberek elkezdtek lelkendezni, hogy biztos megismertem a pótszüleimet és a helyet, én meg csodálkoztam, hogy miért kell ezen csodálkozni, hiszen ott töltöttem életem első hét hetét. Hogy lehetne ezt elfelejteni? Vagy az emberek elfelejtik, hogy kik gondoskodtak róluk pici korukban? Azért hagytam, hadd lelkendezzenek és úgy csináltam, mintha egy különlegesen értelmes kutya lennék, aki még erre is emlékszik. Nemcsak a pótmamiékkal találkoztam, hanem a szüleimmel is: Dorkával és Zozóval. Mit ne mondjak, szerintem csodaszépek! Kértem is a Gazdimat, hogy fotózza le őket, úgyhogy megnézhetitek a képtáramban! Egy baj volt csak ezzel a vasárnapi kirándulással: az, hogy keveset voltunk a régi otthonomban, pedig én nagyon szeretem a pótszüleimet és az igaziakat is!

Gazdim nagy örömet szerzett nekem...

... mert elárulta, hogy tanulmányi szabadásgon lesz egészen december 12-ig! Ezt én úgy hálálom meg neki, hogy ha látom, hogy a könyv fölé hajol és az arca komoly, vagy inkább szenvedő lesz (ezt ő tanulásnak hívja), akkor én odamegyek felvidítani. Viszek neki egy csomó játékot, hogy tudja nekem dobálni, vagy csak belemászom az ölébe és ráülök a könyvre, hogy ne is lássa azokat a szörnyű sorokat. Először mindig tiltakozik, de végül általában megadja magát és inkább velem játszik. Nagyon meggyőző tudok ám lenni!

Hé, kutyák, cicák, emberek!

Valami baj van az éggel! Hullik belőle egy csomó fehér tollpihe! Kiszakadt a párna, vagy mi. Én egész reggel ugattam, hogy észrevegyék, de úgy látszik nem hallottak meg. Gazdim meg csak nevetett rajtam és azt mondta, hogy ez hó. Hát, én még sosem láttam ilyet.

Lehet, hogy lesz egy új munkahelyem is.

Ha jól viselkedek és szépen bánok a gyerekekkel, akkor ezentúl (a vizsga után) a Csillagházba is fogok járni dolgozni. Ott eddig Jamboree dolgozott, de az ő Gazdijának nemsokára kisbabája születik és akkor nem tudnak majd bejárni és ha minden jól megy, akkor én veszem át a helyét. A Csillagházban súlyos, halmozottan sérül gyerekek vannak, nekem nagyon tetszettek. Van egy gépük, amire a tanár néni rámond mondatokat, képekkel illusztrálja és ha rámutatnak a megfelelő képre, akkor elhangzik a mondat. Ez azért kell, mert ezek a gyerekek nem tudnak beszélni. Csak egy bajom volt a géppel, hogy a kutya kép alatt az a szöveg volt, hogy "Gyere ide, Jam!", hát ezért hiába nyomogatták a gyerekek a kutyás képet, én megsértődtem és hátat fordítottam nekik. Egészen addig nem is fordulta vissza, míg a tanár néni meg nem változtatta a szöveget "Gyere ide, Bodza!"-ra. Akkor már boldogan szaladtam oda a gyerekekhez és annak is örültem, hogy a tanár néni is láthatta, hogy nem kell beszélni ahhoz, hogy gyerek és kutya megértse egymást. Volt egy kislány, aki engem nagyon meghatott. Azt mondták róla, hogy nem nagyon szokott kezdeményező lenni, de én annyira megtetszettem neki, hogy többször is saját magától odahívott engem. Ezen mindenki meg volt lepődve, egyedül én nem, mert én rögtön éreztem, hogy Dorinka szeret engem. Gyorsan bele is ültem az ölébe és odabújtam hozzá, hogy lássa, hogy én is nagyon szeretem őt.

A kutyasuliban viszont nagyon megbántottak! Azt mondták, hogy lesz egy Top Mancsos vacsora februárban egy vendéglőben, ahová mindenki elmegy majd ismerkedni és beszélgetni. Ettől én nagyon feldobott lettem, mert imádok vendéglőbe járni és szeretek a kutya barátaimmal beszélgetni, de ekkor elhangzott egy nagyon csúnya mondat: Mindenki hagyja otthon a kutyáját, mert ez kutyátlan buli lesz. Mondhatom, jó ötlet! Na, de én ez ellen lázadozni fogok! Messze van még a február, addig kitalálok valami trükköt, amivel meglágyítom a Gazdim szívét és akkor magával fog vinni engem is. Maradjon csak otthon a többi kutya!

Sziasztok! Régen írtam utoljára, mert én egy igen elfoglalt kutya vagyok.

Elmesélem Nektek a hétvégémet, hogy lássátok mennyi dolgom van. Pénteken mikor a Gazdim végre hazajött a munkából fogott engem és elmentünk Budafokra Chilihez és Szepihez. Chili az én legjobb barátom, Szepi néni meg a Gazdimé. Ott jót játszottunk Chilikével és este pedig elmentünk egy étterembe libát enni. A Gazdim azt mondta, hogy aki Márton napon libát eszik, az nem fog koplalni a következő egy évben. Hát, én igyekeztem is minél több libacombot kicsikarni az asztalunknál ülőktől, mert koplalni aztán tényleg nem szeretnék. Jó sokáig voltunk ezen a vacsorán, de én jól éreztem magam, mert mindenki adott nekem egy-két finom falatot meg egyébként is szeretek társaságban lenni. Fél egy körül mentünk haza a Szepiékhez, én nagyon féltem útközben, mert sok nagy kutya ugatott minket a kerítések mögül. Chili viszont bátor volt és visszaszólt nekik. De én nem háláltam meg neki a védelmezést, mert amikor ő is a Gazdimmal és velem akart egy ágyban aludni, akkor csúnyán rámorogtam.

Szombat reggel kutyasuliba mentünk, végre egyszer kocsival Máté és Boogie jóvoltából. A kutyasuliban találkoztam a barátaimmal Dióval és Jamboreeval. Nagyon örültem nekik, mert a konferencia óta nem láttam őket. Dió nemsokára új gazdihoz kerül és mozgássérült segítő kutya lesz, Jamitől pedig ezentúl péntekenként tanulni fogok, hogy én is jó terápiás kutya lehessek. Suli után egy megbeszélésre siettünk, ahol mindenáron tengerimalacot akartam fogni, de nem engedték. Pedig én egy vadászkutya vagyok! A legnagyobb meglepetésemre és örömömre nálunk aludt Gazdim keresztlánya: Zea, akit én nagyon szeretek.

Vasárnap Zea és Nagyapó is kijött velünk a suliba, így megint kocsival mehettem. Utána pedig ebédre mentünk Gazdianyujához, mert zea hét éves lett. Volt torta meg minden. Én még sosem ettem tortát, ezért gyorsan megkóstoltam. Cserébe egy csomó ügyességi feladatot megcsináltam Zeának. Még a Freshnapfba is eljutottunk, ahol kaptam két új játékot és egy kétfejű fésűt is. Megint este volt, mire hazaértünk.

Ugye igazat írtam, hogy én egy meglehetősen elfoglalt kutya vagyok?

Képzeljétek, ma volt az első munkanapom.

Nem tudom, hogy tudjátok-e, de én a Gazdimmal fogok dolgozni a munkahelyén értelmileg akadályozott gyerekekkel, mert terápiás kutya szeretnék lenni. Szóval, ma mentem először melózni. Egy tantestületi értekezleten is jelen voltam, bár nem sokat szóltam bele a dolgokba, inkább szundiztam a Gazdim lábánál.

Utána lementünk az osztályba és megismerkedtem a gyerekekkel. Nyolcan vannak, két lány és hat fiú. Hetedik osztályosok. Nagyon kedvesen fogadtak engem, bemutatkoztam mindenkinek külön-külön, adtam nekik pacsit is, mert tudom, hogy mi az illem. Jól esett nekem, hogy már oda volt készítve számomra egy kényelmes fekhely, hogy ha elfáradnék, akkor le tudjak pihenni és még a piros kirándulós itatótálam is ott volt, csurig friss vízzel. Szóval, a gyerkőcök tényleg vártak engem. Aztán egy csomót játszottunk és kimentünk sétálni is. Én meg folyton csak vártam, hogy mikor kezdődik a munka. De a Gazdim azt mondta nekem, hogy nagyon ügyesen bánok a gyerekekkel és hogy született terápiás kutya vagyok, ekkor kiderült, hogy már egész délután dolgoztam. Hát, jó kis meló: játszanak velem, simogatnak, dédelgetnek és még séta is van. Sőt, ennek tetejében még kaptam egy csomó jutalomfalatot, ha megtettem dolgokat, amiket a gyerekek kértek tőlem. De nem kértek bonyolult dolgokat. Az volt még tök szupi, hogy a Gazdim kollégái (illetve mostmár írhatom úgy is, hogy a kollégáim) össze-vissza dícsértek, hogy nem is láttak még ilyen engedelmes, nyugodt, jó, de főleg szépséges kutyát, mint én. Ennek nagyon örültem. Legfőképpen viszont attól lettem boldog, hogy láttam a Gazdim arcán, hogy nagyon büszke rám!

Ma is csavargós napot tartottunk.

Lehetne minden héten őszi szünet! Délelőtt főiskolán voltunk, elintéztük az ügyeket a tanulmányi osztályon és leadtuk a Bodza című művet. (Na jó, igazából szakdolgozat maradt a címe.) Utána sétálunk egy nagyot a Duna parton, kergettem a vadkacsákat, de sajnos nem sikerült elkapnom egyet sem. Pedig ugattam is rájuk, hogy várjanak csak meg, de ezek nem értenek kutyául! A séta végén pedig bementünk egy nagy házba, amiről kiderült, hogy az ELTE kongresszusi épülete és itt dolgoztam a Gazdimmal a Kriminál Expo nevű rendezvényen. Jött egy csapat látássérült és vak gyerek, én meg nagyon aranyos voltam velük: pacsiztunk és megengedtem, hogy simogassák a hasamat. Fel is vette a TV. 

Most viszont egy kicsit meg vagyok bántva, mert Gazdim kijelentette, hogy este elmegy bulizni a barátaival. Engem persze nem visz és Mézivel kell itthon maradnom! Kutya egy életem van!

Most csak röviden írok, mert fáradt vagyok.

Délelőtt suliban voltunk, tanultam is sok mindent és jó sokáig maradtunk, mert Gazdim nekiállt beszélgetni. Mondjuk nem volt baj, mert addig én eljátszadoztam a Mollyval, aki egy ír szetter lány. Jó arc, de mindig becsap a labdával. Úgy tesz, mintha odaadná, de az utolsó pillanatban elszalad vele...

Így kell átszaladni az agility kukacon a gazdimhoz..
Jókat játszottunk, ilyen szépek vagyunk együtt.
Utána pedig nagyon elálmosodtam..

2006. október 22., vasárnap

Ma lettem fél éves!

Gazdim meg is köszöntött, meg a kutyasuliban is a barátaim. Nagyon szeretek ám a kutyasuliba járni, a buszról leszállva szinte repülök odáig. Ma is ügyes voltam a Gazdim szerint, jó sok jutalomfalatot kaptam. Lehet, hogy emiatt szeretek annyira odajárni? Ma ezeket a feladatokat csináltuk: ülésben, majd fekvésben helyben maradás, akadályugrás, ételmegtagadás, kutya kerülgetés szlalomban és a kör közepén, rongyozás. Ja, meg megnézték, hogy mit szólok ahhoz, ha kinyitnak mellettem egy esernyőt. Mit szólnék? A Gazdim úgyis megvéd, ha valami baj van.

Egyre bátrabb vagyok az elengedésnél is, ma például Freddy barátommal, aki egy golden és Indivel, aki egy beagle nagyot hancúroztam. Azt viszont tudom, ha rohangálás közben azt hallom, hogy Bodza, akkor minél gyorsabban oda kell szaladnom a Gazdimhoz. (Mert akkor kapok jutalmat. :)


Mára ennyi, mert ki kell pihennem magam, holnap is lesz suli...

2006. október 21., szombat

Ma nem volt túl jófej a Gazdim...

Amikor felkeltünk azt mondta, hogy egész nap csavarogni fogunk kettesben, ennek nagyon megörültem. Azt viszont nem mondta (szerinte nem hallottam), hogy a nagy csavargás közben elmegyünk a Hargitay doktor bácsihoz is. Pedig ott voltunk. Ez idáig egyáltalán nem lett volna baj, mert én szeretem őt, de nem csak látogatóba mentünk, hanem még belém is döfött egy nagy tűt kombinált és veszettségi oltást lőve belém. Én persze úgy tettem, mintha meg sem éreztem volna, de igenis fájt! 

Utána viszont tényleg jó napom volt, mert voltunk egy nagy irodaházban a Beánál, aki a Gazdim egyik barátnője és ott mindenki értem rajongott, itt kinyomtattunk egy csomó papírt. Aztán a könyvkötőhöz mentünk, ott bekötötték a sok papírt és ráírták, hogy Szakdolgozat. Nem tudom, miért nem azt írták rá, hogy Bodza, ha úgyis arról szól, hogy én mi mindent fogok dolgozni a Gazdim munkahelyén a gyerekekkel.

Végül meglátogattuk Gazdim Apukáját, akinél odapisiltem a földre. A Gazdim először nagyon csodálkozott, utána meg jól megszidott. Igaz, már két hónapja nem csináltam ilyesmit, de most ki akartam próbálni, hogy hátha már nincs tilalom alatt. Most megtudtam, hogy ezt a tilalmat soha nem oldják fel. Pedig a Gazdim sem az utcán végzi a dolgát...

Ja, mostanában rosszalkodom is. Mégpedig úgy, hogy a Mézi cicát szekálom. Ráugatok, vagy rámorgok, ha kaja közben zavar, de akkor is, ha a Gazdim közelébe megy. Jó lenne, ha megértené, hogy ez a két dolog számára tabu ezentúl. Gazdim meg leszid ilyenkor, szóval még nem döntöttem el, hogy rendszert csinálok-e ebből. 

Most viszont le kell pihennem, mert az oltástól valahogy levertnek érzem magam. Sziasztok!

2006. október 20., péntek

Sziasztok!

Bodza vagyok, egy blauschimmel angol cocker spániel lányka. A Mesztegnyei kennelben születtem, 2005. április 29-én. Anyukám Piff-Paff Gina, apukám Bár Dunai Zorán. Nyolcan vagyunk testvérek, de már rég nem láttam a nővéreimet és a  bátyáimat. Ez azért van így, mert június 20-án a Gazdi lejött értem a Pótmamihoz és a Pótpapihoz (Gazdi nem értem, hogy miért nem így hívja őket?), berakott egy nagy piros autóba és felhozott Budapestre. Én rögtön annyira megszerettem őt, hogy egész úton vidáman nézelődtem, vagy szundiztam egy kicsit, otthon is nagyon jókedvű voltam, csak kiderült, hogy Gazdinak van egy cicája is, a Mézi, aki nem volt tőlem elragadtatva, de azért szerencsére nem bántott, pedig csúnya nagy karmai vannak. Dehát ez már régen volt és azóta barátok lettünk!

Hála Istennek a Gazdim gyógypedagógus és ezért egész nyáron együtt voltunk, egy percre sem váltunk el egymástól. Így hát sok helyen jártam: voltam csavarogni Budapest minden kerületében, a Velencei tónál az EFOTT-on, a Szigeten, Varsányban, Szigligeten és Balatonon is. Nekem ez nagyon jó volt és akkor még többnyire a táskában cipelt a Gazdi. Sajnos erről már leszokott.


Azután egy csúnya dolog történt: egyszer csak a Gazdi kezdett eltünedezni itthonról. Azt mondta, hogy elkezdődött az iskola és tanítania kell. Én biztos voltam benne, hogy egy másik kutyához járkál, de végül bebizonyosodott, hogy tényleg dolgozni megy. Ráadásul egy héten ötször!!! Kezdek már beletörődni ebbe. Főleg azért, mert megbeszéltük, hogy együtt fogunk dolgozni. Állítólag egy kutya jó hatással van a gyerekekre és ezért én terápiás kutya leszek. Erről olvashattok az Állatasszisztált terápia modulban. Sajnos ahhoz, hogy én is dolgozhassak egy csomó mindent kell tanulnom és még vizsgáznom is muszáj lesz. Így hát október elején elkezdtünk suliba járni, mégpedig a Top Mancs Kutyaiskolába. Meg konferencián is voltunk Szombathelyen. Szerintem szuper dolog ez a sulizás. Igaz, az első néhány alkalommal nem igazán mertem elmenni a Gazdi mellől, mert féltem a nagyoktól, de már kezdek egyre bátrabb lenni. A Márta meg, aki a tanárom úgy veszem észre, hogy eléggé odavan értem, de az az igazság, hogy én is megkedveltem és ha elengedésnél elbújik a Gazdi, akkor odaülök a Márta mögé és arra kérem, hogy vegyen fel. De ezt a kérésemet még sose értette meg, mindig csak azt mondja, hogy menjek játszani a többiekkel. De ha egyszer én jobban szeretem, ha kényeztetnek?


Hát ennyit írnék most bemutatkozásul, de megígérem, hogy naplót fogok vezetni az életemről.

Örülök, hogy meglátogattatok, gyertek máskor is!

2006. június 17., szombat

Hamar eltelt ez a tíz nap.

Ma újra meglátogattuk a doktor bácsimat. Kiszedte a varratokat, én meg megdícsértem, hogy milyen jól műtött engem, mert már másnap tudtam labdázni és egy csöppet sem fájt, nem voltam bágyadt meg ilyesmi. Viszont sajnos kiderült valami: Lyme kóros vagyok. Egy kullancs ment belém csak egész életemben és mégis. Kaptam rá gyógyszert, remélem hamar elmúlik, bár nem nagyon értem, hogy minek kéne elmúlnai, mert nem érzem magam betegnek.

Délután kimentünk a sulira, volt egy évzáró buli: marhapörkölttel és agility versennyel. Örültem, hogy végre rohangálhatok újra a barátaimmal, mert már nem kell félteni a sebemet. Mindenki nagyon örült nekem és puszilgattak, ők is megnyugodtak, hogy ilyen simán vettem ezt a megpróbáltatást.

2006. június 8., csütörtök

Éreztem, hogy ma valami nem túl jó dolog fog velem történni, mert a Gazdim egész reggel sírdogált.

Azt hittem, hogy Jaffa hiányzik neki, akit tegnap este elvitt a Bea vendégségbe néhány napra, de nem.
Reggel elmentünk a Hargitay doktor bácsihoz, ahol a legnagyobb meglepetésemre és ijedtségemre a Gazdim otthagyott!!! Jaj, de meg voltam rémülve, főleg azért, mert zokogott,a mikor elment. Most mi lesz? Örökre elbúcsúzunk? El kell utaznia? Mi történik? Nem tudom. Jött a doktor bácsi és kaptam egy szurit, amitől elálmosodtam és gyorsan el is aludtam. Álmomban a Gazdimal voltam és nem sírt, hanem boldogan ölelt. Mikor felébredtem, újra megijedtem, mert még mindig nem volt ott a Gazdim. Szerencsére volt ott egy pulóver, aminek gazdiszaga volt, arra rákucorodtam és vártam, hogy jöjjön végre értem. Néha elszundikáltam, mikor egyszer csak nyílt az ajtó, bejött egy bácsi és kivitt a váróterembe, ahol Gazdim állt könnyes szemekkel. Úgy megörültem neki!!! Szóval mégsem maradok egyedül! Beszálttunk az autóba, hiába mondtam, hogy reggel óta nem pisiltem, nem hallotta meg, ezért sajnos útközben az ölébe eresztettem, de nem szídott meg érte. Hazaértünk és az ágyba fektetett, betakargatott, kaptam gyógyszert is, hogy ne fájjon a pocim. Elmesélte, hogy ivartalanítottak, mert én egy dolgozó kutya vagyok és ezt így kell. Nem haragudtam rá, mert tudtam, hogy soha nem tenne nekem rosszat, de már nem tudtam tovább beszélgetni vele, mert újra elálmosodtam és aludtam reggelig.

2006. május 31., szerda

Gazdimmal, az osztállyal és egy másikkal...

...Gáborokkal és Évával elutaztunk Tajóra, ahol az iskolának van egy nyaralója. Még soha nem voltam táborozni. Már akkor láttam, hogy jó muri lesz, amikor megérkeztünk, mert nagy-nagy udvara van ennek a nyaralónak. Én úgy tudom, hogy egy nyaralóban nyargalni kell, ezért szóltam a Jaffának, hogy szaladgáljunk körbe-körbe amíg az emberek kipakolnak és főzőcskéznek.

Egész héten ez volt nekünk a program: rohangásztunk, labdáztunk, játszottunk a gyerekekkel az udvaron, hihetetlenül jól éereztem ott magamat és Jaffa sem zavart már, mert rájöttem, hogy kettesben sokkal több játékot lehet játszani, mint egyedül és amikor már minden ember elfáradt, akkor is rá lehet venni őt még egy nagy hancúrra. Szóval úgy döntöttem, hogy maradhat a kis ifiúr.

Egyik reggel Árpi, aki a szakiskolás osztályba jár a reggelinél elkezdett sírni. Gazdim odahívta és leültette maga mellé. Én rögtön tudtam, hogy mit kell tennem: beleugrottam az ölébe, szorosan hozzábújtam és azt suttogtam a fülébe, hogy nekem nyugodtan elmondhatja, hogy mi bántja őt. El is mesélte nekem minden baját, vagy fél órán át ültünk így öszebújva, a végére sikerült megnyugtatnom. Nem tudom mi ebben a furcsa, azt sem, hogy az embereknek ez miért nem jutott eszébe, de valahogy mindenki törölgette a szemét.

2006. április 29., szombat

Ma van a szülinapom!!!

Reggel a Gazdim sok puszival keltett és valamit nagy titkosan csomagolt a konyhában. Utána viszont ugyanúgy indultunk a suliba, mint bármelyik szombaton. Engedelmes csoport után viszont az osztálytársaim odagyűltek a fapadokhoz, Skarostól még egy virágot is kaptam, aminek nagyon örültem, szorgalmasan fogom locsolgatni, hogy el ne hervadjon, vagy inkább megbízom vele a Gazdimat. És akkor jött a főattrakció! Kaptam egy gyönyörű egész Trappista sajttortát! El is határoztam, hogy gyorsan bekebelezem, de sajnos meg kellett kínálnom belőle mindenkit és ráadásul egész sokan eljöttek... Az önzetlenséget egy kicsit még gyakorolnom kell, de hát egyszer van egy évben szülinapom...

Otthon kaptam még sok-sok fiomságot, de a legnagyobb ajándék elmaradt. Én egész éjjel arról álmodtam, hogy Gazdi visszaviszi a Jaffát, hogy örüljek, de itt maradt. Úgy látszik hozzá kell szoknom a jelenlétéhez.

2006. április 28., péntek

Ma kimentünk a Top Mancsra...

... nagyon örültem, mert Jaffát otthon hagytuk és végre kettesben lehettem a Gazdival. Meglepetés ért, mert nem is volt kiképzés, hanem terápiás vizsga. Kicsit megbántódtam az elején, hogy Gazdi a vizsgában a találkozós (szerintük kutyára vonatkozó semlegességet vizsgáló) feladatot nem velem, hanem Tódorral végezte, de aztán kiderült, hogy én is szerepet kapok. Méghozzá azt, hogy újra le kell vizsgáznom. Hát a múltkor megbuktam, vagy mi??? Gazdi megnyugtatott, hogy nem buktam meg, de akkor még csak 7 hónapos voltam és úgy szabályos, hogy egy évesen újra le kell tenni a vizsgát. Szerencsére még az asztalról lepotyogó májkrémes kenyérdarabkák sem tudtak bűnbe csábítani, így sikeresen letettem a vizsgát.
Ma nem kaptam ezért semmit, de Gazdim elmesélte, hogy holnap lesz a születésnapom és akkor majd lesznek ajándékok. Ettől egy kisit görcsbe rándult a gyomrom, remélem, nem jön újabb kiskutya!