2010. június 2., szerda

Ha végre itt a nyár... - 12.

De hol is? Ezúton nyilvánosan és azonnali hatállyal felszólítom, kedves Nyár, hogy érkezzen már meg végre! Mi itt nagyon várjuk. Köszönöm a sok e-mailt -15. van és máris tizenegyet kaptam- a kutyás-sétálós helyekről! Ha ilyen sok jön a hónap második felében, akkor talán megérne még egy fejezetet a téma. Igyekszem megkezdeni a blogot is és oda mindenképpen felkerülnek az ötletek.

Mi továbbra is pörgős hétvégéket rendezünk, jövünk-megyünk, kutyázunk-gyerekezünk. Ma például Székesfehérváron jártunk terápiás konferencián. Imit ki kellett vezetni a teremből. Na, nem azért, mert szemtelenkedett, vagy helytelenül viselkedett. Éppen csak úgy gondolta, hogy ha én beszélek, akkor neki is kell. A leghátsó sorból az elsőbe kurjongatott. Aztán talált nálam még sokkal-sokkal izgalmasabb elfoglaltságot, mégpedig a hozzá legközelebb eső terápiás kutyák személyében. Itthon csak a két kis spániel van meg persze Herold, de ő már öreg és lassú egy kilenc hónapos izgágaság számára, úgyhogy üdítőleg hatottak rá a göndör szőrű airedelek. Ennek a nagy örömnek aztán a tőle megszokott vehemenciával hangot is adott. Zoli úgy gondolta, hogy nem veszi el tőlem azt a kis időt, amikor kedvenc témámról (értelmileg akadályozottak vs kutyás terápia) fecseghetek, inkább kivitte a teremből Ficánka uraságot. A konferencia kapcsán megint csak sokat gondolkoztam arról a megfoghatatlan kötelékről, ami kutya és ember között van.

Jövő héten Balatonlellére megyünk, természetesen a Szörpökkel együtt. Ott lakik Zoli nagybátyja, szintén zenész, akarom mondani kutyás. Pityu felesége sajnos néhány évvel ezelőtt meghalt és ő egyedül maradt. Nemsokára kopogtatott a szomszédja, hogy született náluk egy alomnyi tacskó, nem kér-e egyet. Kerek-perec nemet mondott, mert addig csak nagyobb kutyájuk volt, el sem tudta képzelni, hogy egy kicsit is kutyául lehet szeretni. Hogy-hogy nem, aznap este már tacskótulajjá vált. Azóta kettesben élnek, Pityu és Szuki, akit családi és baráti körben csak úgy emleget, hogy az Élettársam. Mindenki jól járt így és már elképzelhetetlen, hogy másképp legyen.

Eszembe jutott az a régi utcánkban lakó bácsi, aki mindig az idős kutyájával sétálgatott békésen. Nem sokat beszéltünk, mert az ő kutyusának túl sok volt az enyémek spánielsége, de mindig szerettem őket nézni, ahogy ballagnak fel a hegyre, ahol aztán a miénknél jobb társaságban tudtak kikapcsolódni. A bácsi a gazdikkal beszélgetett, a kutyus a hasonló habitusú ebtársakkal szaglászott a réten. Aztán egyszer nem láttam egyiküket sem. Sejtettem, hogy mi az oka ennek. Nem telt bele azonban két hét és a bácsi egy, a régihez nagyon hasonló, de fiatal ebbel ment felfelé nagy boldogan. Akkor már nem tudtam megállni és megkérdeztem, hogy mi újság velük. Mesélte, hogy meghalt a régi kutyája, de a szentendrei menhelyről örökbefogadott egy másikat, ezt itt, ni. Rámutatott a fekete, nagytestű, állatvédők körében tök esélytelennek mondott kutyára, aki kicsit félénken, de nagyon elégedetten feszített a póráz végén. Nem is tudom, hogy melyikük volt büszkébb a másikra.

Egy befogadott kutya duplán hoz örömet. Erről kérdeztem két barátomat, mindketten Krisztik és mindketten örökbe fogadtak egy kidobott kutyát.

Vas Krisztiéknél két kutya van, befogadott kutyusok Lotti, a labrador. A két kutya mellé tavaly augusztusban érkezett egy baba is, Lívia, akiről már írtam a decemberi számban.

Már a legelső Bodza és a babában említettem, hogy ha az ember babát vár, megjelennek a mindig valamivel ijesztgetős ismerősök. Nem akarok hímsoviniszta lenni, de többnyire hölgyek személyében. Mi már csak varjú néniknek hívjuk őket. A varjú nénik biztos halálara rémülnének azon, hogy a pici lányka egy ismeretlen előéletű és egy ismert, de „veszedelmes" fajtájú kutyával fog együtt élni.

Megkérdeztem hát Krisztit, hogy milyen Livi kapcsolata a kutyákkal:

Lotti 2005-november 30.-án került hozzám a várpalotai gyepmesteri telepről. Kicsit zárkózott, de nagyon kedves kutya, Livit hazahozva bemutattuk mindkét kutyának, és rögtön elfogadták, próbálták (volna) nyalogatni. Vince angol staffordshire bulterrier, ő tenyésztőtől van. Nagyon szeretik egymást (baba és kutyák) van kutyagyűrős program minden nap, ilyenkor szabad a nyalakodása kutyáknak, Livinek pedig a "simogatás" ami egy ekkora babánál ugye csapkodás és marás, de nagyon jól viselik, csak azzal foglalkoznak ilyenkor, hogy minél többet nyalhassák. Livi minden este a kanapén felállva nézi, ahogy a kutyák vacsoráznak, imádja ezt és közben nagyokat sikkantgat.

Ma például Vince Livi mellett állt, Livi gondolt egyet, hogy ő most feláll, de ez még csak valamibe kapaszkodva megy, így hát a kutya hátába kapaszkodva húzta fel magát. Vince pedig meg se moccant, míg le nem csücsent újra Livi. Édesek voltak.

Ács Krisztiékhez pedig Speedy, a kis keverék kutyus került néhány évvel ezelőtt.

Első kutyánkat, Szuszit, az airedale terriert nagylányunk kérésére vettük 1993-ban. Így lettünk terrier klubtagok. Három évvel később fajta társat kerestünk hozzá, Cinkát."Két gyerek - két kutya". Szuszi a szuka kiskutyát gyermekeként fogadta el. Cinka sajnos tíz évesen daganatos betegségben elment az örök vadász mezőkre. Szuszi depresszióba esett, alig evett, sétálni is kedvetlenül jött.

Néhány hónap múlva zöldövezetben lakó ismerőseink jelezték, hogy találtak egy fehér, terrier típusú kiskutyát. Találkozásunkkor félelmében morgott, a kennel zugába bújt. Hazahoztuk, ám az első fürdetés után hasán fekete pöttyök maradtak, tömegével. Rohanás az állatorvoshoz, aki megállapította, hogy nem kosz, nem bolha, hanem megszámlálhatatlan kullancs. Oltás, csipeszes eltávolítás, és egy hét izgalom, hogy az élősködőket túléli-e. Ez alatt Szuszi felélénkült, az újabb kiskutyát „nevelgette", akinek élénksége miatt Speedy lett a beceneve. Speedy felpezsdítette a család mindennapjait. Az idősödő kutyánkat kizökkentette a depresszióból, valamint három évvel meghosszabbította életét.

Hónapokon keresztül szoktattuk félénksége miatt a családi, és emberi simogatáshoz, de az idegenektől mai napig is fél. Kutyatársaival jól szocializált, a szabad és sok -sok sétának köszönhetően.

Miért mondjuk azt, hogy Speedy befogadása kutya terápia oda - vissza?

Munkahelyem fogyatékkal élő gyermekeket nevelő intézmény, ahol néhány éve kutyás terápiát is alkalmazunk. Egy véletlen folytán nyáron találkozott egyik óvodás növendékünk Speedyvel. Azt kell mondanom, hogy néhány perc ismerkedés után a gyermek közeledett a kutyához, Speedy pedig elfogadta a testközelséget, a simogatást, amit csak a családtagoktól viselt el ez ideig. Az ember befogadó szeretete, simogatása számunkra a kutyaterápia oda, és a kutya elfogadó testközelsége, simogatást tűrése a fogyatékkal élő gyermek felé a vissza.

Azt hiszem, egyik történetet sem kell tovább ragoznom.

Most búcsúzom is és várom nagy szeretettel a nyarat, mellette pedig a további kutyasétáltatós és bármilyen más témájú e-maileket is!

Miből lesz a cserebogár? - 11.

Már megy is az ősrégi dal a fejemben: cserebogár, májusi cserebogár... Kövezzetek meg, de a cserebogarakat nem kedvelem, a május viszont a kedvenc hónapom. Most is -bár még április van-, ha kinézek az ablakon, akkor virágzó cseresznyefákat látok és napsütést. Pedig még kora reggel van. A fiúk és a kutyák elmentek sétálni, én meg gyorsan megírom a cikket és már indulhatunk is fogasozni. Na, nem halat enni, hanem fogassal fel a Széchenyi hegyre, ahol szuper rétek vannak, kutyásoknak, gyerekeseknek és kutyás-gyerekeseknek is melegen ajánlom.


Én pedig egy kis számadásba kezdek. Mindenféle jubileumok adódnak itt a közeljövőben főszereplőink életében. Nem véletlen a mostani cikk címe sem. Bodza április 29-én lesz öt éves.
Ilyenkor jól elérzékenyülök. Nem szeretem a kutyaszülinapokat. Olyan gyorsan követik egymást. Hogy-hogy eltelt öt év? Minden áprilisban megnézem azt a képet, ahol először megláttam őt. Így nem szabad kutyát választani, azóta is mindenkinek ezt tanácsolom. Sokszor megkérdezik ugyanis leendő terápiás gazdik, hogy választottam ki Bodzát. Biztosan arra számítanak, hogy szakszerű magyarázatba kezdek, hogy komoly kutatásokat végeztem, a legjobb vérvonalakat tanulmányoztam és két kockásfüzetnyi statisztika alapján döntöttem, hogy igen, ez a kiskutya kell nekem. Pirulva vallom be, hogy egészen másképpen történt. Ránéztem egy képre, megláttam a szélén egy kiskutyát, akinek egyik füle fekete, a másik fehér és azt mondtam, hogy Ő lesz az én kutyám. Senkit sem biztatok erre! Nekem őrült nagy szerencsém volt, hogy ez a fekete fülű fehér Bodza életem legjobb választása lett.

Természetesen ez csakis a kutyákra vonatkozik. Volt életemnek más legjobb választása is, aki robbanásszerűen csapódott be, de róla itt most nem írok. Viszont tőle elválaszthatatlan egy újabb legleg, aki ugyan még nem jubilál, de egy újabb kapcsolással máris a témába vág. 
Nem nehéz kitalálni, hogy kiről van szó, nyilván Imiről. Tavaly ilyenkor még csak a pocakomban lubickolt, de most mégis évfordulónk van. Pont egy éve jelent meg az első Bodza és a baba cikk a Nemzetközi Kutyamagazinban. Akkor úgy éreztem, hogy az a legszebb időszak az életemben. Nagyokat kirándultunk, jöttünk-mentünk a közelben és jóval távolabb is. Az idei tavasz azért jócskán rálicitál a tavalyira.
Márciusban és áprilisban Egerbe és Pécsre utaztunk egy-egy hosszú hétvégére, de volt már nyaralós cikk, ahol ajánlgattam kutyás helyeket, úgyhogy nem ismétlem önmagam. Arra gondoltam viszont, hogy egynapos programokat még nem írtam. Igyekszem olyan helyeket ajánlani, amik nem csak Budapestről megközelíthetőek, de mindenképpen ebes-babás családoknak (is) valók.


Pár bevált ötlet tehát a szép időkre: már említettem a Széchenyi hegyet, ahonnan egy árnyékos-erdős gyalogösvény vezet a Nagyrétre. Eger közeliek tehetnek egy jó kis túrát a Vöröskő forráshoz. Tegnap rendezték meg a csoportos Gerecse túrát, nem kell azonban egy évet várni a következőre, szervezetlenül is kiváló. Kisebb sétának jó szívvel ajánlom a Kopaszi gátat, meglepően zöldellő a város szélén. Szívem csücske a zsámbéki Romtemplom, aminek valami olyan hangulata van, amit itt biztosan nem tudok átadni, el kell menni és megérezni, utána pedig irány a Nyakas hegy! Érdemes rákeresni a neten a Fülemülék éjszakájára, országszerte kínál élvezetes kikapcsolódást madárbarátoknak. Ezek csak a mi személyes kedvenceink, de mindenkit arra biztatok, hogy menjen ki a szabadba, ez a legjobb időszak rá! Minden hétvégén csavargunk valamerre, még akkor is, ha éppen nem süt a nap. Mert hiába esős az idő, akkor is tavasz van!


A tavaszi -és szülés utáni- megújulás jegyében egy héten négyszer futni járunk Bodzával. Igaz, ez csak női program, nem egész családos, de addig a három srác elfoglalja magát mással. Még nem 100%-ig vagyok benne biztos, de megpróbálunk annyira felfejlődni (persze csak a rend kedvéért írom többes számban, igazából fejlődnivalóm csak nekem van) és ha sikerül, akkor elindulunk az idei Kutyás futáson. Bár erre is csak kettesben megyünk, mert a futást még hordozóban sem vállalom be Imivel. Ha viszont én futok, akkor babócánk Zolin kucorog, így Jaffa is kimarad, de ők sétálva is megtehetik a távot. Lehet, hogy így is előbb érnek a célba, mint mi.


Biztos vagyok benne, hogy az Olvasóknak is vannak jól bevált kirándulós helyei, kutyával is kipróbált szállásai, nagyon örülnék, ha elküldenék nekem e-mailben a szokásos címre: keaterapia@gmail.com, szívesen csinálnék belőle egy gyűjteményt és akár itt, akár a nemsokára induló blogunkban folyamatosan lehetne bővíteni a listát. Ha már az olvasói leveleknél tartok, gyorsan elnézést is kérek két dolog miatt. Nem felejtettem el a terápiás cikket, nemsokára megjelenik, csak a nemrég megszületett törvényi rendelet miatt rengeteg újdonság van, ezeket igyekszem összeszedni és jól érthetően közzétenni, reményeim szerint már a jövő havi számban. A másik hiányosságom pedig, hogy sokszor sokára válaszolok egy-egy e-mailre, de ígérem, hogy senkit nem fogok kihagyni! Zsuzsának külön üzenem, hogy eszméletlen jól esett a levele, még sosem kaptam ilyet (egy igazi, hamisíthatatlan rajongói levél, nem én aggatom rá ezt a címkét, hanem ezzel a címmel kaptam) ezt majd rendesen is megírom, nem csak itt, a lap soraiban, csak egy kicsit el vagyok maradva az e-mailekkel. Ennek ellenére írjatok, továbbra is várom a kérdéseket is, hogy miről szeretnétek olvasni a Bodza és a babában!


Jó sétákat és ragyogó napsütést mindenkinek!

A meteorológusok szerint 2003. óta nem volt ilyen kemény telünk. - 10.

Nem tudom, hogy ez így van-e, nekem már a nyár is extra melegnek tűnt a legnagyobb kánikulában a gigapocakommal, de ez a tél mindent visz.
Persze, tudom, a babázás nem csak rock&roll, hanem néha baby blues is, de most tényleg kijut nekünk a bezártságból rendesen. Korábban már említettem, hogy a környékünkön minden meredek, se fel, se le nem olyan egyszerű a séta, ha az embernek még egy hurcibabája is van. Erről nem is szegény hordozótöltelékem tehet, hanem az a fránya jég és hó. Nem sok választásunk maradt, mint az, hogy minden nap kimegyünk szépen a kertbe a kutyákkal. Mondanom sem kell, hogy ezt ők hihetetlenül élvezik. Úgy vettem észre, hogy Iminek is teljesen mindegy, hol alszik, idebent a kutyákkal, vagy odakint séta közben. Csak én vagyok az, akit nem elégít ki az a másfél órácska kertben kutyázás naponta, helyette bőszen álmodozom a tavaszi csavargásainkról, vagy nosztalgiázom az őszieken. Régen igen pörgős életem volt, de szerencsére most sem a szokványos kismamadepi üldöz, találnék én programot, ha mehetnék. De hát, ha egyszer nem tudok. Ilyen és ehhez hasonló mérhetetlen szomorúságaim vannak mostanság.


Aztán mindig kapok egy hideg zuhanyt a nyakamba, hogy hé, asszony, ébredj már, mit keseregsz, mikor nagyon is boldog az életed, max két hónapra a kertedbe szorulsz a kisfiaddal és a kutyáiddal. Ráadásul hétvégéken meg csak a délutáni alvásidőt töltjük itthon, a többiben Zoli bepakol minket az autóba és jövünk-megyünk. (Tudom, tudom, mikor teszem le végre a jogsit...)

Amikor Imi egész pici volt és egy-két hétig mindig a full kialvatlansággal küzdöttem, kezembe akadt egy cikk négyes ikreket nevelő családról. Elolvastam és jobb kedvem lett. No, nem a kárörömtől, hanem attól, hogy nekem milyen egyszerű a dolgom egy szem babóca igényeinek kielégítésével.

Most is volt, ami felrázzon fene nagy önsajnálatomból, bár jó kedvem nem lett tőle, de energizált és felébresztett. Egy kedves ismerősöm nagy fába vágta fejszéjét. Őt ismerve ezen már meg sem lepődöm. Gondolom az Olvasók sem fognak, hiszen ismerik őt és kutyáját. Ricsiről és Filipről van szó. Ricsi a kutyázás mellett táncol is, a Gördülő Tánccsoport aktív tagja. Azért említem meg a Gördülőt, mert ott táncpartnere Gabi, akinek a történetét röviden leírom most. Gabi egy gyerekkorában szerzett betegség miatt kerekesszékbe kényszerült. Megtanult így élni. Bár nem volt könnyű, senkinek nem az, legfőképpen egy csodaszép lánynak nem. Fiatalon került a tánckarba, ott jó barátokra és hasznos szabadidős programra talált. Dolgozott, tanult, táncolt, még modell is volt divatbemutatókon. Mondhatjuk azt, hogy mozgássérültként is sikerült teljes életet élnie. Megküzdött érte, nem kapta ingyen. A sors azt gondolja róla, hogy nagyon erős nő, ezért még egyszer próbára tette. Most a szeme világát vette el tőle. Nem akarok amerikai csöpögős stílusra váltani, de ha egy picit is belegondolunk, hogy milyen lehet ez az állapot, akkor elszorul a szíve mindenkinek.
Banális, de tényleg igaz a mondás, hogy ha valahol bezárul egy ajtó, ott kinyílik egy ablak. Ricsi segítségével Gabi kaphatna egy speciálisan keresztképzett kutyát. Egy olyan kutyáról beszélünk most, aki még meg sem született, de legalább úgy várják, mint ahogy nem is olyan rég mi vártuk Imit. A neve Mystic lesz. Mozgás- és látássérült-segítő kutyának képzi majd ki Ricsi, egy német kiképző, Eric Kerstig módszerével.

Hogy miben tud segíteni ez a kutyalány a gazdájának, ha kitanulja a mesterségét? A legnagyobb dolgot adja majd neki vissza reményeink szerint: az önállóságát. Emellett nyilvánvaló, hogy lelkileg is nagy támasz lesz számára, ezt egy percig sem szeretném lekicsinyelni, de nem is részletezném, mert minden kutyás tudja, hogy mit jelent egy erős kapcsolat a kutya és a gazdája között. Gabinak azokat a mindennapi tevékenységeit segíti majd Mystic, ami nekünk természetes. Például azt, hogy ki tud vele menni az utcára segítségkérés nélkül. Hogy tájékozódni tud a saját lakásán belül, hogy nem kell órákig keresni azt a tárgyat, amire éppen szüksége van, mert lesz, aki oda tudja neki vinni. Kap egy szempárt és négy mancsot meg egy kutyaszívet. Ezek adják meg neki az esélyt a második újrakezdésre.

A kiképzéséhez azonban sok segítségre van szükség. Már most szép számmal akadnak támogatók és szponzorok. Én viszont arra kérlek Titeket/Önöket, hogy tegyetek meg két egészen apró, de sokat jelentő dolgot Gabinak! Az egyik, hogy aki ráér, olvasgassa a kutya kiképzéséről szóló blogot a http://www.mystic.dogblog.hu/ oldalon. A másik, hogy ha már ott van, írjon egy-egy bátorító mondatot a kommentek közé. Gabinak ezt felolvassuk, vagy a gépi olvasóprogram segítségével elolvassa ő maga. Már ez is nyit számára egy ablakot a külvilágba.

Milyen jó nekem! Most be vagyok zárva a kertembe, de mire megjelenik ez a cikk, már nem leszek. Ugyanakkor mindenkinek könnyű lehet, aki megtalálja a maga kiútját. Csak egy kis lökés kell, ugye?

Mindenki kötődik valakihez, - 9.

szerencsés esetben egyik legszorosabb kötődésünk egészen korán kezdődik. Több kutatás megerősítette, hogy az erős kutya-gazdi viszony sok mindenben hasonlít a korai anya-gyermek kapcsolathoz.
Olvastam, tanultam erről rengeteget, az idevágó érdekességeket meg is osztom az Olvasókkal, mert elsőre talán túl tudományosnak tűnik, de kifejezetten izgalmas.

A kutya elsősorban az emberhez kötődik és ez az emberi közeghez való alkalmazkodás közben alakult ki. A terápiás folyamatban nagyon fontos szerepet játszik a kötődés. Többféle állatot alkalmazhatunk erre a célra, de úgy tűnik, hogy kötődés szempontjából a kutya a legalkalmasabb erre. Hogy miért is? Erre azok a speciális kötődési formák adnak választ, amelyre az állatvilágban csak a kutyák képesek. Röviden bemutatom ezeket.

Kommunikációs képesség: a kutya nem csak a vezényszavakat tanulja meg, hanem képes a testbeszéd felismerésére is, ezért még azokkal a gyerekekkel is képes kommunikálni, akik nem képesek a beszédprodukcióra.

Emocionális szinkronitás: az ember hajlamos erre egy kutyával kapcsolatban és ez kölcsönös: a kutya is rá tud hangolódni az emberre, aktív szinkronizációs képességgel bír és ez az állatok között egyedüli. Nagy hasznát vesszük ennek a terápiás helyzetben a kutya ráhangolódik a sérült gyermekre, finoman közelít felé.

Agresszivitás: a farkasok törekednek a falkavezérség átvételére, de a kutyák nem, ők akkor érzik biztonságban magukat, ha az ember irányítja őket, éppen ezért normális esetben nem mutatnak agressziót az ember felé.

Viselkedésbeli szinkronitás: az állatok általában próba-szerencse útján tanulnak. A kutya az embertől sokkal hatékonyabban tanul, mint saját magától. Sokkal jobban elfogadja az emberi viselkedést, mint akár a sajátját. Érzékenyen reagál a tanítói attitűdre, érzékeny a szemkontaktusra, a megszólításra, a gesztusokra, a figyelemre. Rendkívüli ráhatást tudunk elérni náluk. (forrás: Dr. Topál József: Miért pont a kutya című előadása)
Ha nem hagyjuk, hogy külső hatások érjenek és az ösztöneinkre hagyatkozunk, akkor egy kiskutya magunkhoz vétele után felébrednek bennünk is az ősi, kötődést elősegítő magatartásformák.

Így jártam én Bodzával, aki egyszer csak a maga hét hetes valójában belecsöppent az életembe. Tudtam, hogy gyakran otthon kell hagyni, hogy szokja meg, hogy egyedül van, azt is, hogy nem lehet állandóan kézben, mert elkapatom. Azt is, hogy ő csak egy kiskutya. Ennek ellenére az első naptól kezdve összenőttünk. Míg nem kapta meg az oltásait, egy kistáskában jött velem és ismerkedett a világgal. Nyári szünetem volt, ráértem. Jött velem buszon, metrón, villamoson, vonaton Nyolc hetesen Balatonon, kilenc hetesen EFOTT-on, tizenkét hetesen Szigeten nyaraltunk. Együtt aludtunk a sátorban a hálózsákba kucorodva, amíg én koncerten táncoltam, ő békésen aludt a kistáskában. Mikor megkapta az oltásait, jött a pórázon, de mivel elég sokat jöttünk-mentünk, a kistáska maradt, ha elfáradt, feljöhetett és alhatott egy nagyot. Természetesen miután felnőtt nem hurcibáltam tovább a sejhaját, önállósodott a kisasszony. Az az igazság, hogy egy idő után már nem is igényelte, mert fontos szaglásznivalói akadtnak folyamatosan.
Mennyiszer hallottam, hogy ez a kutya túl anyás lesz, és nem lehet majd vele élni. Nem így lett. Természetesen nem a majomszeretet, hanem a következetes neveléssel párosuló erős kötődés határozta meg a napjainkat. Ha rosszat tett, tudomására hoztam és ő elfogadta. Sosem rágott meg semmit, nem ugatott, ha egyedül maradt, tudta, hogy úgyis hazajövök. Gyakran ült az ölemben. Még a saját családomtól is megkaptam, hogy elkényeztetett királylány lesz. Mikor megérett rá és kitanulta a mesterségét nagyon fontos dolga lett az, hogy ölben üljön. No, nem az enyémben, hanem másokéban. Azt azért elismerem, hogy némi királylányos beütést fel tudok fedezni benne. Amikor a Kutyával az Emberért Alapítványhoz kerültem, megtudtam, hogy létezik olyan módszer, aminek a neve kézben nevelés.

Mire mindenki megértette, hogy nem ördögtől való, amit teszek és megnyugodtak a kedélyek, jött Imi. Jó előre elmondták, hogy nem szabad elkapatni, egész nap kézben tartani, altatni, hanem a gyereknek rendet kell tanulni, ha sír, hát hadd sírjon, majd elalszik. Szerencsére az unokatestvérem profi szoptatási tanácsadó és nem mellékesen felnevelt négy szuper gyereket, akik közül három már egyetemista. Ő mesélt nekem először a kötődő nevelésről. Imit nem rakjuk le a kezünkből, csak, ha ő szeretné. Ez egyre többször így van, hiszen folyamatosan nyílik ki számára a világ. Ha elfáradt, visszavesszük. Nem sírva alszik el, hanem szopizás közben, ölelő karok között. Mivel elég nehéz és kicsinek sem volt könnyű, beszereztünk ehhez a foglalatossághoz egy hordozókendőt. Nem tudom, mire jutunk vele, azt sem, hogy milyen kamasz lesz belőle, de azt igen, hogy nem tudnám másképpen csinálni, és ha feleannyira sikeres leszek, mint Bodzánál, már nem tettem hiába.

Misztikus dolog, de talán tényleg létezik anyai ösztön.

Az ex hurcibaba valószínűleg már nem emlékszik azokra az időkre, amikor még ő sem a saját lábán gyalogolt, de a legtermészetesebb neki, hogy ha sétálni megyünk, akkor Imi jó magasról néz le rá. Imi pedig nagyon is szereti szemlélni a körülötte ugrándozó, szaglászó, futkosó Szörpöket, de azt még jobban, amikor Herolddal és Jackkel együtt játszanak a kertben. Akár egy órán át is kint lehetünk és nem unja meg. Azt viszont egyre többször a tudomásomra hozza, hogy ő inkább nem rólam szeretné nézni az ebeket, hanem a kisszékéből, mert onnan még érdekesebb. Naná, hogy az, akkor hozzá is lehet érni a jó puha, meleg szőrükhöz és cserébe hideg orrocskákat érezni a bőrünkön.

Természetesen egyáltalán nem azt mondom, hogy ez az egyetlen üdvözítő út, azt sem, hogy ez mindenkinek beválik, de aki magáénak érzi, próbálja ki nyugodtan!

Izgalmasan alakult tágabb családunk számára az október második fele. - 8.

Már korábban írtam, hogy a házunkban, ahol szerencsére majdnem kizárólag családtagok laknak, négy kutya él. Ebből kettő a miénk, egy az unokatesómé és egy közös. Közös, „mindenkikutyája" Herold, a fekete labrador, aki október 20-án ünnepelte a tizenkettedik életévét. Úgy lett Herold a ház kutyája, hogy kedvenc unokatesóm tíz évvel ezelőtt Clevelandbe költözött és nem akarta kitenni a hosszú repülőútnak őt, így itthon hagyta. Igazából az ő anyukája és a húga a hivatalos gazdái, de leginkább az idős nagynénémnél szeret tanyázni és a végtelenül kedves természete miatt mindenki szereti őt, így sokszor jut neki potya séta, vagy plusz vacsora a sok simogatásról nem is beszélve. Nem egy igazi házőrző típus, de a postást azért megugatja, szegény védőnőnket és doktor néninket rettegésben tartja, aminek az oka csakis abban rejlik, hogy ő egy kutya, soha mással nem ijesztgette őket. Amikor ők jönnek babalátogatóba, akkor Heroldunkat egy időre a kennelbe zárjuk legnagyobb bánatára, de ezen kívül mindig a kertben jár-kel. Túl sok feladata nincsen: üdvözli a hazaérkezőket, általában mindenkivel labdázik egy kicsit, elkergeti a betérő cicákat és szeretgetik egymást Zsuzsi nagynénémmel. Szeret játszani a mi kutyáinkkal is, sőt, ha felállítjuk a házi műanyag agility pályánkat, akkor ő is megy a maga komótos tempójában egy kört Kristóf unokaöcsivel, hogy ne essen folt a becsületén. Hiszen egy labrador tizenkét évesen is játékos és vidám, nem az az egész nap heverős fajta.
Életének hosszú évei alatt csakis kísérettel hagyta el a kertet. Nem is gondoltuk volna, hogy ez másképpen is történhet. Október 14-én szerdán este hétkor értünk haza a Nagymamától. Nagyon csúnya idő volt, hideg és esős. Herold örömmel szaladt a kocsihoz, ahogy mindig. Pár órával később viszont már nem jött a vacsorához, amikor Laura főgazdi hívta. Még ekkor sem gyanított semmit a család, biztosak voltak benne, hogy az eső miatt a jó meleg házikójában húzta meg magát. Másnap reggel viszont Zsuzsinak már feltűnt, hogy a reggeli langyos tejecskére nem jött senki. Nekünk este szóltak, hogy nincs meg az öreg barátunk. Zuhogó esőben hárman kerestük a viszonylag nagy és bokros kertben elemlámpával és kutyákkal, mintha mentőkutyások lennénk. Megmondom őszintén, hogy arra gondoltam, elbújt valahova meghalni. Nem találtuk sehol. Elkezdtük a plakátolást is, amit egyik nap feltettünk, következő reggelre leszedték a közteresek.

Spánielmentős múltamból jó ismeretséget őrzök egy max nicknevű (saját kérésére írom csak az internetes nevét) állatvédővel, aki arról híres, hogy ha csak egyszer is lát egy kutyát képen hosszú hónapokig megjegyzi és hihetetlen párosításai voltak a talált és elveszett hirdetések között. Rengeteg kutya és gazda köszönheti neki, hogy újra egymásra találtak. Nem mellékesen pedig az Illatos úti gyepmesteri telepre jár fotózni minden héten. Ez azért is fontos, mert gyakran kerülnek be oda befogott csellengő, esetleg balesetes kutyák és sajnos közutakon talált kutyatetemek is. Nem csalódtam benne most sem. Tudja, hogy pici babám van, így nincs túl sok időm a netet böngészni, ezért magára vállalta Herold menedzselését, pedig mindig ezernyi teendője van, az állatmentést a munka és a család mellett végzi. Hamarosan jött is az első telefon, hogy Ürömön találtak egy labrador kan kutyát. Laura és az Apukája kimentek megnézni, de nem ő volt az. A megtaláló tudta tartani a kutyust, Lauráék meg lefotózták. Én elküldtem a fotót maxnak, aki másnapra kikereste a kép alapján a gazdáját és mehetett haza a kis kóborló.

Pár nap múlva megint kaptunk egy bejelentést, hogy Hűvösvölgyben láttak egy idősebb labit. Anna (Jackgazdi), Zoli (Férj), Imi (tiszteletbeli kutyamentő) és én rögtön autóba ültünk és irány Hűvösvölgy. Rögtön meg is láttuk a kutyust. Fekete volt, idős és labrador, de szuka. Már alig tudott menni a kimerültségtől. Gyors telefon maxnak és Tenner Annának, a Lelenc Kutyamentő Egyesület elnökének, akik a Retriever Rescue-val együtt bevállalták a kutyust. Szépen be is szállt az autóba és a legnagyobb dugóban elvittük őt egy állatorvosi klinikára. Megint csak boldog vége lett a történetnek, másnap a kutya már otthon is aludt. Iminek pedig külön dicséret jár, mert csak az utolsó öt percben kezdett el elégedetlenkedni. Nagyon rendesen aludt az autóban, igaz, hogy előtte kielégítettem minden igényét (kaja, pia, tiszta pelus) és az utazást is az alvóidejére időzítettük, de azért mégis csak...Az autóban többször elmondtuk neki, hogy jó ügyet szolgál és megbeszéltük, hogy ha majd nagy lesz és kutyatulajdonossá válik, mert úgy tűnik, hogy ez elkerülhetetlen, akkor így kell cselekednie egy felelős állattartónak. Nem hiszem, hogy ebből túl sokat megértett, főleg, mert szunyált, de állítólag az alfa állapotban hallott mondatok belevésődnek az agyunkba. Ha meg ennek semmi jelentősége nem lesz a későbbiekben, arra legalább jó volt, hogy a kutyakeresés okozta izgalmamat verbálisan levezessem.

Mondtam is Zolinak, hogy ha mi foglalkozunk a talált kutyákkal, akkor valaki biztosan befogadta Heroldot is. Már több mint két hét eltelt, amikor egy kolléganőm szólt, hogy látott egy plakátot egy talált fekete labradorról. Valahogy éreztem, hogy ő lesz az. A képről fel is ismertük, de nem mertük beleélni magunkat. Felhívtuk a megtalálókat és mivel senki nem volt otthon a mi családunkból, Imi, Zoli és én már indultunk is kutyanézőbe. Legnagyobb örömünkre a lakásból egy szépen fürdetett, jókedvű  kutya szaladt felénk, a mi Heroldunk. Semmi sem volt igaz a rémálmaimból, amikben ázottan és vacogva fekszik egy bokor aljában, vagy az út szélén hever élettelenül. Már aznap este befogadta őt egy nagyon kedves család, akik éppen a saját kutyájukat sétáltatták, mikor a cudar időben hozzájuk csapódott az öregúr. Imi ezt a már jóval rövidebb kutyakeresős autózást is lelkesen végig aludta, még arra sem kelt fel, amikor hazatértünkkor a már megérkezett rokonok hada fogadta ujjongva a vén csavargót. Ha még pár hetet eltöltött volna Herold a megtalálóinál -ahol egyébként arany élete volt-, Imiből biztosan akkora gyakorlattal rendelkező kutyakereső lett volna, ami egy átlagos felnőttnek is becsületére válna. Valahogy nem bánom viszont, hogy nem szerzett nagyobb tapasztalatot e téren, azért sem, mert úgy tovább kellett volna nélkülözni Heroldot és azért sem, mert jobban szeretem, ha más formában veszi ki a részét a kutyázásból egy három hónapos kisfiú. Maradjunk csak egyelőre a húdeérdekesenjátszanakakutyákeztmegkellnéznemamamaöléből szokásos, mindennapi tevékenységünknél.

Nagyon nagy köszönet jár a befogadó családnak, valamint maxnak és a Lelencnek!

Mi is a tanulság? Legyen minden kutyákban chip, legyen minden kutya nyakában biléta /ha lehet, ne patronos, hanem fém/, mert nem tudhatjuk, mikor jut eszükbe lelépni, azt még úgyse, hogy egy zárt kertből hogyan is történhet meg. A Szörpöknek kicsi koruk óta megvan mindkettő, de most már Heroldnak is. Nagy segítség az is, ha van egy nem túl régi képünk a kutyánkról, hogy minél könnyebben fel lehessen ismerni a plakátokon, vagy a netes hirdetésekben. Ennyire egyszerű lenne vigyázni arra, aki fontos nekünk. Arra is, aki soha, egyetlen egyszer sem hagyta el a családját. Lehet, hogy öregkorára megy el az esze és indul bele az esős éjszakába. A mi felelősségünk, hogy ne történjen meg ilyesmi. Mindhárom fekete labrador hazatalált, de mindegyik segítséggel. Egyedül nem tudtak volna.

Érdemes felírni, vagy a kedvencek közé elmenteni a http://www.elvesztem.hu/ weboldal címét, ahol nagy eséllyel megtalálhatjuk elcsatangolt kedvencünket, vagy hirdethetjük a talált/látott kóborló kutyákat.

Valószínűleg már nem sok olyan ember van, - 7.

aki kételkedik abban, hogy a kutyáknak és a csecsemőknek is erős személyiségük van. Azt a mondást is alighanem mindenki ismeri, hogy madarat tolláról, embert barátjáról ismerhetjük meg. Ebben a részben, talán azért is, mert Karácsony előtt jön ki, bemutatom a sorozat szereplőit és barátjukat.
Kezdem a két főszereplővel, velük is az udvariassági szabályokat betartva, először a hölggyel. Bodza igen hűséges kutya, ezt már sokszor leírtam. Nem csak a munkájához és a családjához, hanem a barátjához is. Viszont nem volt ez mindig így. Alig töltötte be az ötödik hónapját, amikor elkezdtünk kutyaiskolába járni. Ha azt mondom, hogy nem volt egy társasági eb, akkor finoman fogalmazok. A csöpp kis spániel az elengedésnél mindig a lábamnál ücsörgött, jó, hogy azt nem kérte, hogy vegyem fel őt. Kiképzési szempontból ezt senki sem tartotta jó ötletnek, így mindig el kellett mellőle sétálnom, hogy kicsit ismerkedősebbre vegye a figurát. Gyorsan össze kellett hát barátkoznia valakivel, aki nagy és erős. Meg is találta a védőbástyáját Pax, a leonbergi személyében. Az Alapítványnál ugyanez volt a helyzet, ott Tódort hívta segítségül. Ahogy ez a szép lányoknál lenni szokott, a két pasi közül végül egy harmadikat választott. Azért szóljon mentségére az, hogy féléves kora óta nem váltott újabbra. Biztosan több olvasó is hallott már Bodza választottjáról, Oszkár kutyáról. Ő egy igazi polihisztor, színész, agility versenyző, terápiás kutya és kutyakiképző egy személyben. Mindenek előtt azonban ő Bodza védelmezője. Tényleg így van, nem elfogult gazdi szívem mondatja ezt velem. Arra is volt példa, hogy Oszi a Top Mancs egyik végében kiképzést tartott a gazdájával a nehezen nevelhető kutyáknak, amikor az agility pálya szélén kisebb összezördülés történt. Oszkár tudta, hogy ott ugrál élete párja is, így önmagát kétszer akkorára fújva átrohant a sulin megvédeni őt. Egy ekkora kötődésnek nem állhattunk útjába, így 2007 nyarán a páros egybekelt Zánkán, a kutya terápiás táborban. Esküjüket ötvenkét szempár követte végig, aminek a többsége a terápiás munkánkban részesülő gyerek volt, akik egyenként valamilyen produkcióval (vers, dal, mondóka, tánc...stb.) köszöntötték az ifjú házasokat, Fehér Oszkárt és Fehérné Mesztegnyei Bodzát.

Másik főhősünk, Imi, fiatal kora ellenére két baráttal is dicsekedhet. Jobban mondva egy baráttal és egy barátnővel. Barátnőjével, Livivel sajnos kicsit messze laknak, de azért valahogy csak össze tudunk hozni nekik találkozókat. Még csak Livi volt nálunk, de nemsokára mi is meglátogatjuk őket. Imi igazán úriember módjára viselkedett a kisasszonnyal. Lement elé a buszhoz, kölcsönadta a hintáját és a járókáját is, de a legjobban akkor fejezte ki szeretetét, amikor Livi sírni kezdett. Abban a pillanatban lefelé görbült az úrfi szája is és a szeme megtelt könnyel. Hiába, nem tudja elviselni, ha gyönyörű barátnője szomorú, vele sír bánatában. Livivel abban is egyeznek, hogy mindketten két kutyus tulajdonosai, egyikük sem retten meg ezért, ha kutyaugatást hall, hiszen már az anyaméhben hozzászoktak.

Az igazi férfinak azonban szüksége van egy jó barátra is. Vele már majdnem a kezdetektől ismerik egymást, mert anyukájával együtt jártunk kismama úszásra (vagyis egy kicsit bonyolultabb foglalkozásra, amit delfinek ihlettek, de erről hosszú lenne itt írnom),a lényeg úgyis az, hogy barátságuk életük nagyon korai szakaszában megköttetett. Anyukájával megrögzötten úgy gondoljuk, hogy ez így is van. Apukák ilyenkor kis félmosollyal összenéznek, de minket ez nem zavar. Keve barátunkkal szerencsére gyakran tudunk találkozni és ezek a találkozások mindig nagyon vidámak. Akármit is gondolnak az apukák, ők igenis jobban ismerik egymást, mi azt sejtjük, mert az első perctől kezdve folyton mosolyognak egymásra a fiúk és keresik a kontaktust a másikkal. Abban viszont mindannyian egyetértünk, hogy nagyon szuper dolog lenne, ha ez a barátság sokáig tartana, mert kevesen mondhatják el maguktól, hogy olyan haverjuk van, akit legelejétől maga mellett tudhat.
A mellékszereplők barátairól csak röviden, különben betelik az újság. Jaffa kutyának a legeslegjobb barátja Müzli, aki nálunk nevelődött, amíg kitanulta a mozgássérült-segítő mesterséget. A két kutya nagyon egy húron pendült és együtt csináltak mindent a labdázáson, a nagy futásokon, a mindenlébenkanáloskodáson át egészen az esti alvásig. Akkor is kifliként kucorodtak egymáshoz. Jaffát annyira megviselte Müzli új családba kerülése, hogy három napig csak enni és sétálni jött elő a helyéről. Szerencsére gyakran találkoznak, sőt előfordul, hogy Müzli nálunk vendégeskedik néhány napot és ez sokat jelent a fiúknak.

Az én barátom pedig Bea, akinek a kutyakiképzői tanácsait már sokszor kikértem itt a sorozatban és a saját életünkben is. Ha valaki külföldre költözik, vagy családja, gyereke lesz, nagyon sokan elsodródnak mellőle. Ilyenkor szokott kiderülni, hogy kik azok, akik tényleg a barátaink. Bea Bécs mellett nevel farkasokat, nekünk pedig a babázás tölti ki minden időnket, de ennek ellenére folyamatos kapcsolatban vagyunk, megbeszélünk mindent és segítjük egymást.

Ha az ember, vagy kutya elmondhatja magáról, hogy van egy barátja, az nagyon nagy dolog. Fontosak ezek a kapcsolatok, vigyázzunk rájuk! Szép ünnepeket kívánunk mindenkinek!

Eszter, Imi, Zoli, Bodza és Jaffa

A kutyák emberrel, - 6.

különösen gyerekkel szembeni agressziójáról Belényi Bea kutyakiképzőt kérdeztem.

A kutyatámadások nagy részét a kutya kommunikációjának nem megfelelő értelmezése, jelzéseinek figyelmen kívül hagyása okozza. Különösen igaz ez olyan esetekre, ahol az agresszív állat a gazdáját harapja meg. Gyakran nem veszik észre a felnőttek időben, hogy a kutyának kezd elfogyni a türelme a gyerekekkel, vagy akár velük szemben és ez vezet a bajhoz.

A támadások megelőzésére néhány szabályt fontos betartani. Soha ne hagyjunk gyereket kutyával felügyelet nélkül. A saját kutyánkkal idejekorán tisztázni kell a családban élő rangsort melynek ő soha nem lehet a tetején (az emberek irányítása a kutyának nagyon nehéz feladat, legtöbbször frusztrált és ingerlékeny lesz, ha ilyen komoly terhet rónak rá gazdái). Érdemes ezért kedvencünkkel egy kutyaiskolát felkeresni. Saját kutyánkat ne hagyjuk az utcán felügyelet nélkül kóborolni. Ha a kutya már megmorogta a család több tagját, azonnal kutyakiképző segítségét kell kérni és az ebet a probléma megoldásáig nem provokálni, hiszen, ha a morgással/odakapással eléri a célját, akkor ezt nagyon hamar bevált taktikaként fogja alkalmazni.

A fenyegető kutya nagyon sokszor direkt és fenyegető szemkontaktust vesz fel. Morog, ugat, a szőre is gyakran feláll a hátán. Azt, hogy a kutya magabiztos és érdemes nem ujjat húzni vele, onnan látjuk, hogy a farka égnek mered és a fülei is előre néznek. Gyakori azonban, hogy egy kutya félelmében harap embert. Ennek jelei, hogy farkát maga alá húzza, füleit a fejére lapítja és ínyét felhúzva vicsorog. Az ilyen állatot is érdemes békén hagyni, mert ha sarokba szorítva érzi magát, könnyen megharaphat minket.

Mit tehetünk akkor, ha már későn vesszük észre a támadó kutyát? Kezdem azzal, ami a helytelen viselkedés: soha ne szaladjunk el kiabálva. Ha a kutya esetleg nem volt biztos szándékában, egy menekülő, kiabáló ember magabiztossá teszi, és utánunk eredhet. Leghelyesebb megpróbálni nyugodtnak maradni, és oldalt fordulni. Ha oldalunkkal vagyunk a kutya felé és nem szembe vele, kevésbé érzi magát fenyegetve. Ha valaki elég bátornak érzi magát érdemes megpróbálni a kutyát elzavarni, elbizonytalanítani. A helyes válaszreakció attól is függ, hogy a kutya, amelyik fenyeget minket mennyire magabiztos. Ha magabiztos (farka égnek mered, szőrét felborzolta és vicsorogva közelít, akkor érdemesebb elzavarás helyett nyugodtan és lassan kihátrálni a helyzetből addig, amíg azt nem látjuk, hogy a kutya már nem minket figyel. Ha a kutya bizonytalan, vagy fél és félelmében akar hátulról belénk csípni, akkor nem szabad szem elöl veszíteni és szép lassan meg kell próbálni odébb sétálni. A bizonytalan kutyát mindenesetre könnyebb elzavarni is.

A fent említett óvintézkedések természetesen főleg olyan helyzetekre vonatkoznak, amelyekben az ember egy idegen kutyával találja szembe magát. Fontos, hogy bármennyire ismerjük is saját kutyánkat, ne általánosítsunk. Idegen kutya egyáltalán nem biztos, hogy úgy viselkedik, mint a sajátunk és ebből is komoly baj lehet. Ha idegen kutya fenyeget, próbáljunk meg lassan kivonulni a helyzetből, esetleg a többi járókelőtől segítséget kérni. Más a helyzet saját kutyával. Ott a kutya és gazdája ismeri egymást, és általában a gazdának van szüksége egy kis "továbbképzésre" saját kutyája viselkedésének megértéséhez. Fontos, hogy nagyon sokan nem gondolják, hogy egy odakapás/morgás komoly gond lenne. Sokszor hallom azt is, hogy a kutyának, ha van egy csontja, az az övé, hadd védje meg. Ez egyáltalán nincs így. Ha egy kutya megvédheti a csontját a gazdáival szemben, akkor ugyanígy joga van mindenre, amit csak szeretne, legyen az az ágyon/kanapén alvás, vagy étellopás. És ha elfogy a türelme nemtetszését bizony egyre erősebben fogja jelezni, ami később problémákhoz vezethet. Sajnos sokan gyerekükként szeretik a kutyát, pedig a kutya akkor boldog, ha kutyaként élhet mellettünk. Sokszor pont az ilyen gyerek szerepkörbe kényszerített kutyák válnak gazdáikkal szemben kiszámíthatatlanná, agresszívvé. Szeretetre szüksége van egy kutyának, hogyne lenne, de kutyaként kell szeretni és nem gyerekként.

Vajon a média kapja fel ezeket az eseteket, vagy tényleg valós probléma? Én azt gondolom, hogy a média előszeretettel fújja fel a komolyabb kutyatámadásokat. Mindamellett ez egy létező probléma, amivel életünk során találkozhatunk akár az utcán, rosszabb esetben saját otthonunkban.

Hogy egy kicsit békésebb vizekre evezzünk, elmesélem, hogy nálunk viszont megkezdődött a gyerek aktív kutyásítása. Hogy ez hogyan is történik? Imi elmúlt két hónapos, egyre inkább nyit a világ felé, érdeklődik, nézelődik. Nem unatkozhatunk otthon a szobában, ezért igyekszünk minél több programot kitalálni magunknak.

Egyik ilyen programunk Anna unokatesó talált kutyusának nevelgetése. Az úgy történt, hogy Jack úrfi Balatonon oda csapódott Annáékhoz és többé nem akarta őket elhagyni. Mit volt mit tenni, felhozták és új kutya költözött a házba. Ez nem hozott maradéktalan örömet a ház lakóinak, hiszen az ötlakásos házunk közös kertjében már éldegélt az idősödő Herold bácsi, a tizenkét éves labrador, mindenki kutyája. Júniusban megérkeztünk mi is a Szörpökkel, júliusban pedig Jack. Tehát szűk egy hónap alatt egyről négyre nőtt a kutyák száma. Ráadásul ebből három kifejezetten aktív. Jack fiatal kutyus és eddigi életében ahhoz szokott, hogy póráz nélkül nyargalászik a Balaton parton.  Ehhez képest itt nagy forgalom, őshonos kutyák és kennel várta. Gondolkoztunk is azon, hogy vajon jól meggondolta-e az otthonváltást. Úgy döntöttünk, ha már itt van, hogy jól nevelt kutyát faragunk belőle. Hetente két délelőtt gyakorolunk Annával. Imi természetesen minden kiképzésen részt vesz, legyen az nyugodt séta a környéken, klikker tanulás a lakásban, vagy akár a behívás gyakorlása a kertben. A kendőből, vagy a babakocsiból lesi, hogyan okosodik az ifjonc. Mivel ilyenkor Bodzáék a lakásban maradnak, utána jöhet még egy kör a saját kutyáinkkal. Nem is tudom mi lesz, ha beköszönt a hideg idő. Talán veszünk néhány jó vastag overált.

Hogy nem csak a kutyák felé tereljük Imi figyelmét, néha meglátogatjuk Anna kézzel nevelt kacsáját, Karcsit is. A gágogása igazán érdekes egy babafülnek, nem beszélve arról, hogy így nemcsak kuty-, hanem kacsakiképzőként is kipróbálhatja magát a fiatalúr. Karcsi kacsa már csaknem kutyaként él, lakásban lakik, jutalomfalatra vár, hallgat a nevére és nem utolsó sorban imádja a gazdáját.
Nemcsak a házbeli kutyusokkal ismerkedünk. A Top Mancs Kupa napján gyönyörű napsütés volt, ezért fogtuk magunkat és kimentünk agility versenyt nézni. Ott aztán nagy muri volt. Rengeteg ember és kutya, köztük jó pár ismerős, akik mind körbecsodálták Imrénket. A kutyaugatás egyáltalán nem zavarta őt, hiszen már magzat korában hozzászokott. A tűző napfény viszont nem volt a kedvence. Találkoztunk kint több terápiás kutya kollégával, akik nem hazudtolták meg magukat, rögtön ismerkedni szerettek volna Imivel. Igaz, a kutya ugra-bugra nem kötötte le a figyelmét, de azért elmondhatjuk, hogy elindult a végleges kutyásodás felé.

Máris eltelt egy hónap Imrus életéből. - 5.

Hogy egy hónapig mi történt velünk? Nagyjából ugyanaz: alvás, evés, sírás. Félreértés ne essék, nem csak a babánál, nálunk is. Igaz,  nálam a sírás csak nagyon ritkán és csak az első két hétben fordult elő, az is igaz, hogy alvásból és evésből minőségileg és mennyiségileg is jóval kevesebb jutott nekünk, mint neki, de mégis élvezzük a babázást.

Ahogy azt előre sejtettük az első két-három hónapban jóval kevesebb idő jut a kutyákra, mint eddig. Szerencsére nagyon jól viselik a mostoha sorsot. Mindenki a maga temperamentuma szerint. Jaffa, a kis mindenlébenkanál, mindig kel, ha mi kelünk és nagy érdeklődéssel szemléli a két-három óránként szinte teljesen azonos koreográfiát. Neki minden tetszik, aminek semmi köze nincs az alváshoz, vagy a lustálkodáshoz. Bodza inkább elnyúlik a kiságy mellett, vagy őrt áll és jelez. Például, ha a konyhában/fürdőben/előszobában...stb. vagyok éppen akkor, amikor Imi ébred (és sír), azonnal szalad értesíteni, hátha nem hallom. Simán elmenne hallókutyának. Alvásidőben viszont mindketten ugyanazt csinálják, amiért hihetetlen hálás vagyok nekik: mintha benyomnánk rajtuk a kikapcs gombot, lefekszenek aludni. Optimális esetben ilyenkor ötféle szuszogás tölti be a szobát. Ez persze a legritkább, általában háromfélét hallhatunk csak (két kutya, egy baba).
 Próbáljuk persze dolgoztatni is őket. Ha Bodza magától felveszi a papucsomat a földről, az azt jelenti, hogy sztahanov üzemmódba kapcsolt és feladatot kíván. Ilyenkor trükközünk, hogy nélkülözhetetlennek érezhessék magukat. Jó munka mondjuk a küldözgetés, igen fontos tárgyakat küldök a Férjemnek, vagy ő nekem, például távkapcsoló, mobil, újság és így tovább. Általában ez beválik és önbecsülésük helyreáll.

Természetesen beindult nálunk a vendégjárás is, jönnek a rokonok és a közeli barátok. Ez is jó móka a kutyáknak, hiszen babázás előtt, közben, után velük is foglalkozik minden betérő. Jaffa váratlanul támad, ha valaki leül a fotelbe, rögtön az ölébe pottyan. Bodza pedig addig kelleti magát, amíg meg nem kapja a neki kijáró simogatás adagot. Voltak már a „régi gyerekeim", azaz a tanítványaim közül is náluk. Mondanom sem kell, nekik örültek a legjobban a Szörpök. Imi pedig már a legelső hetekben megismerheti azokat az embereket, akik jobban tudnak szeretni, mint mi, „épek".
Külön program is adódik nekik, nem is kevés. Bea barátnőm minden itthonlétekor elviszi őket a kutyasulira, hogy egy jó nagyot fussanak a legjobb barátaikkal Oszkárral és Kendrával. Ilyenkor néha arra is jut idő, hogy ugráljanak egy kicsit az agility pályán. Ez az igazi móka számukra. Itthon is vannak műanyag agility akadályaink, unokatestvérem legkisebb fia szinte minden nap felállítja azokat és már jön is az ebekért, akiket két-három óra múlva lógó nyelvvel és nagyon boldogan kapunk vissza. Egy ismerősünk pedig kutyakozmetikusnak tanul és a mi kutyáinkon gyakorol a záróvizsgára, amikor Bodzán mutatja majd be a tudományát. Szóval azért nem unatkoznak, hála a segítőinknek.
Van olyan is, hogy együtt megyünk sétálni mind az öten. Az első ilyen séta elég murisra sikeredett. A kutyák lelkesen ügettek végig az utcán, Zoli tolta a babakocsit, én pedig bicegtem utánuk (Imikénk ugyanis kicsit elnyomta a jobb csípőmet és ez lassan jött helyre). Egy-két sarok után az öt lelkes gyaloglóból három maradt. Imi hamar megunta a babakocsit, ezért óbégatni kezdett, én pedig legalább ilyen hamar rájöttem, hogy nem olyan vicces fájó csípővel mifelénk sétálgatni, ahol minden út felfelé vezet, illetve ami lefelé, az még rosszabb, mert azon később kell felfelé jönni. Ez az átka a hegyoldalnak. Három résztvevőnek töretlen maradt a jókedve és hiába voltak ők többen, mégsem ismételtük meg ilyen formában a kirándulást. Inkább taktikát váltottunk: gyorsan helyre gyógytornáztam a csípőmet és beüzemeltük a hordozók széles skáláját (eddig háromféle van és útban a negyedik, csak Zoli meg ne tudja!), amivel 100%-ra növeltük az elégedett gyalogosok számát.

Korábban írtam arról, hogy úgy vettem észre a Szörpökön, - 4.

hogy nem érzik azt, hogy valaki van a pocakomban. Valószínűleg így is volt, de az egészen nyilvánvalóvá vált, hogy a fájdalmat, a változást erősen jelzi nekik valami. Augusztus 1-jén hajnalban figyelmeztetett Imink, hogy indulni készül. Nem is nagyon váratott magára, egyből komolyan gondolta a startot. Így hát hiába a gondos előkészület, Nagyapó-kutyaszitterünknek már nem volt ideje arra, hogy Balatonról Budapestre felautózzon. Nem baj, volt nekünk B tervünk is. Fogtuk az ebeket, szépen bepakoltunk nekik egy napi túléléshez szükséges felszerelést a piros utazótáskájukba, amitől rögtön lázba jöttek, hogy juhéj: nyaralunk. Közben persze arra is maradt idejük, hogy együttérzésüket fejezzék ki felém, ki-ki a maga stílusában: Bodza minden fájásnál a két vádlim közé szorította a fejét és addig ott tartotta, amíg egy-egy kontrakció zajlott. Jaffa, a kis aggódós, viszont bebújt kedvenc rejtekhelyére, a szekrény alá, amíg nekem rossz volt és ha megkönnyebbültem, akkor finoman rátette fejét a térdemre. No, de térjünk vissza az eseményekhez: szóval kutyák, kutyatáska, kórházi csomag az autóba be, Anyuhoz átkocsikázás, kutyák lepasszolása és irány a kórház.
Nagy szerencsénk volt, mert pont akkor indult volna szegény dokim a Balatonra (már megint csak a Balaton, kell nekem egy augusztusi szombaton szülni?), de még elcsíptük. Nem is tudom mi lett volna velünk nélküle. A benti történéseket nem részletezném, a lényeg úgyis az, hogy 14.44-kor megszületett Imrus 4550 grammos és 59 centis valójában. Csodájára is járt mindenki a kórházban ennek az óriásbébinek.
A Szörpök sem jártak rosszul, mert Anyukám, látva az idegességüket, kihagyta az esküvőt, amire hivatalos volt és inkább otthon maradt tartani bennük a lelket. Vagy fordítva történt? Este fél 7-kor pedig a Férjem már ment is értük, úgyhogy csak egy rövid kiruccanás volt számukra. Amíg a kórházban voltam, megint csak különbözően viselkedett a két hosszúfülű. Jaffára rájött a hiperaktívkodás, Bodza viszont mély letargiában az ajtó előtt töltötte a három napot és három éjszakát, amit távol voltam otthonról. Zoli mesélte is nekem a látogatásokkor, hogy  mennyire el van kenődve, de erre csak akkor jöttem rá, amikor hazaértünk, mert az arca olyan nyúzott volt, mint még soha.
Én is nagyon vágyódtam haza, számoltam a perceket, mikor lehet végre indulni és bizony kíváncsi is voltam rá, hogy milyen fogadtatásban lesz része a babócának. Az előfeltételezéseimet már említettem, miszerint Bodza sértődött, Jaffa pedig lelkes lesz, de naná, hogy ez sem így történt. Először a viharos örömben észre sem vették, hogy eggyel többen jöttünk haza, aztán csak megérezték az új szagot. Szó sem volt itt sértődésről, nagy farkcsóválások mellett üdvözölték a legkisebb családtagot. Már több, mint egy hete itthon vagyunk, azóta felváltva alszanak a kiságy mellett, valaki mindig őrt fekszik Imi álmánál és úgy tűnik, hogy megérte jó előre bevezetni a változásokat, mert olyan természetességgel veszik az új helyzetet, mintha mindig is így éltünk volna. Még csak holnapután lesz kéthetes a gyerekünk, de nem közhely, mikor azt mondjuk, hogy mi sem gondolunk arra, hogy milyen is volt azelőtt.

 Tudni kell viszont, hogy Bodzajaffa terápiás kutyák, így valószínűsíthető volt, hogy nem lesz gond velük, ha gyerek áll a házhoz. Azért sok helyen nincs ez így. Belényi Bea kutyakiképző és farkastréner ad nekünk hasznos tanácsokat az első napokra:
A legmegfelelőbb reakció a család kutyájától újszülött érkezésekor a visszafogott érdeklődés, semmiképp sem tolakodás vagy túlzott kíváncsiság. Érdemes a kisbaba fenekét megszagoltatni a kutyával, hogy ily módon ő is megnézhesse a kisbabát (azért érdemes a pelenkás végét odatartani, mert annak az illata izgatja általában legjobban a kutyákat).
Eltérő reakció lehet, hogy a kutya ugrál, izgatottá válik, mindenképp a kisbaba mellett akar lenni. Érdemes ilyenkor egy kis időt rászánni és a kutyával gyakorolni amíg a baba alszik. Nyugodtan be lehet engedni a szobába, de amint tolakodóvá válik, azonnal egy szó nélkül kivezetni, majd 5 perc "magánzárka" után az egész procedúrát megismételni. Egészen addig amíg meg nem érti, hogy a gyerek mellett csak akkor lehet ha képes uralkodni magán.
Ha kisbaba érkezik a házhoz, akkor bizony a kutya az eddig megszokottnál kevesebb figyelmet kap. Érdemes ehhez a figyelemcsökkenéshez már a terhesség alatt hozzászoktatni, de ha ez nem sikerül, bizony előfordulhat, hogy mindenáron megpróbálja a család addigi kedvence magára felhívni a figyelmet, akár úgy is, hogy hirtelen elkezd rosszalkodni. Próbáljuk meg az ebet ilyenkor alaposan lemozgatni, de legalább napi 2X20 percet csak vele foglalkozni, labdázni, sétálni. Ha a korlátokkal egyik napról a másikra találkozik, bizony hajlamos féltékenységre is a babával szemben. A féltékenység legjobb ellenszere, hogy a kutyának figyelmet szentelünk ,de nem akkor amikor elkezd rosszalkodni, hanem amikor nyugodtan viselkedik. Ellenkező esetben könnyen megtanulhatja, hogy ha rosszalkodik, figyelmet kap, tehát érdemes az eddigi szabályokat áthágni.
Aranyszabály azonban, hogy kisgyereket és kutyát soha nem hagyunk együtt felügyelet nélkül.
Látható, hogy nem ördöngösség a kutya-gyerek összeszoktatás, de ha mégis kétségeink merülnének fel a kutyánkkal, vagy magunkkal szemben, akkor érdemes egy hozzáértő kiképző segítségét kérni.

Mire ez a cikk megjelenik, - 3.

nagyon valószínű, hogy a Szörpök és a baba testközelből is megismerik egymást. Ahogy repül az idő, szokásunkká vált utolsókat rendezni. Beütemeztük  a szülés előtti utolsó kutyakozmetikát is, hogy minél később kelljen majd babástul szépítkezni vinni az ebeket és azért is, mert így mindig egy fokkal kevesebb szőrt kell takarítani.

Megvolt az utolsó nyaralásunk is. Itt egy kicsit meg is állnék. Nehéz olyan szállást találni, ahol szeretik és elviselik a kutyákat. Kicsit visszakanyarodok az időben a nászutunkhoz, ami szervesen kapcsolódik ehhez a cikksorozathoz, pedig még ősszel történt. Ha utazunk, akkor egyértelmű, hogy kutyával együtt tesszük. Így a nászút tervezése előtt hosszas keresgélésbe kezdtem, hová is tudunk két kutyával elmenni. A neten (hol máshol? J) találtunk rá a Bárándpusztai Vadászfogadóra. Bevallom, először azt hittem, hogy a vendégkönyvben leírtak reklámcélból vannak fent a honlapon, de azért tetszett a hely. Nem bántuk meg, hogy ott nászutaztunk! Aki jól akarja érezni magát egy csodás helyszínen a kutyájával, annak bátran ajánlom. A vendéglátók igazi kutyafanatikusok és minden földi jóval kényeztetik a náluk nyaraló ebzeteket. Azon viszont senki ne sértődjön meg, hogy első a kutya és utána következik a gazdája! Ottlétünk második reggelén derült ki „hivatalosan", amit addig csak sejtettünk: gyarapszik a családunk. Tibi bá' és Áron, a házigazdák ennek a hírnek annyira örültek, hogy felajánlották, hogy ha megszületik a fiúnk, eltölthetünk náluk egy bónusz éjszakát és attól a reggeltől fogva végig, amíg ott voltunk minden nap két kancsó frissen facsart almalét készítettek ki a pultra. Nem is akartunk eljönni tőlük, Bodza és Jaffa is búskomor volt utána két napig, mi pedig azóta is gyakran emlegetjük, hogy milyen jól éreztük ott magunkat.
Most is legszívesebben a Kutyaparadicsomba - így neveztük el a vadászfogadót, pedig nemcsak nekik volt az - tértünk volna vissza, de az orvosom azt javasolta, hogy ne utazzunk messzire az utolsó hetekben. Két feltételem volt szállásügyileg: kutya és medence. Ezúttal Monorra utaztunk a Nyergeshotelbe, ahol meg sem lepődtek fura kis családunkon. Szerintem kifejezetten vicces lehetett, ahogy beértünk a szállásra elől a családfő, kezében két kutya, mögötte óriási hassal és még egy kutyával a leendő anyuka. Három kutyával nyaraltunk utolsót ugyanis, mert régi neveltem, Müzli nálunk vendégeskedett pár napot. Azon a hétvégén sok embernek szerezhettünk vicces perceket, amikor menekültünk a családját védelmező hattyúpapától, vagy amikor a férjem heves barátkozásba kezdett egy lóval, aminek a végeredménye egy szép kis harapás lett. A ló részéről. A lényeg, hogy itt is elszórakoztattuk magunkat.
Utolsó előkészületeket is megtettük, aminek fontos része a kutyaszitter megbízása. Szinte soha nem bízzuk másra a kutyáinkat, mindenhová jönnek velünk. Ha mégis sor kerül erre, akkor Jolly Joker kutyafelügyelő a barátnőm. Csakhogy ő most Ausztriában nevel farkasokat. Mondom, hogy fura család vagyunk... Végül Nagyapó ajánlkozott, hogy ő majd aztán jól ellátja a kutyákat, amíg mi a szülőszobán vagyunk elfoglalva. Apukám kutyanevelési elveit ismerve jobbnak láttam használati útmutatót írni a távollétünkre. Ezt már néhány hete kiakasztottam az előszobába és néha éjszakánként felkelek, hozzá-hozzá írok, úgyhogy lassan kisregény lesz belőle.
Az utolsó idők izgalma is megjelent mindennapjainkban, vagyis leginkább az én éjszakáimban. Ezek középpontja mi más is lehetne, mint a szülés. Az Alapítványnál van egy másik kismama is, Szöszi, a mozgássérült segítő tanonc uszkár. Nála hamarabb jött el a nagy nap és június 27-én három uszkárbabának adott életet. Kicsit korábban bújtak ki a kiskutyák, mint várható volt, ezért a nevelőpapának nem sikerült átütemeznie a következő napi programjait. Szívesen vállalkoztunk többen is egy kis felügyeletnek álcázott babázásra. Kedden délelőtt én vigyázhattam a kis családra. Eljött velem a keresztlányom is, aki elkötelezett kutyabolond lett mellettem. Sok szerepünk nem volt, őszintén szólva semmi, mert Szöszi háromnapos anyukaként is profin tudott mindent. Igazából csak bámultuk őket mind a ketten. Ha nyöszörögtek a kicsik, a mama rögtön cselekedett, szoptatott,  pucolt, közelebb lökdöste magához a babáit, mikor mire volt szükség. Nem volt semmi fakszni. Ha a picik elaludtak, akkor pár percre kikapcsolódott: hol a keresztlányom ölébe ugrott fel egy kis simiért, hol evett valamit, vagy éppen a labdáját hozta, hogy dobjunk párat. Hihetetlen volt nézni, ahogy mindent teljes nyugalommal végez, úgy, mintha mindig is ezt tette volna. Eszembe jutott a sok írás, ami elolvastam: újságok, könyvek, internet idevágó cikkei és a rengeteg tanács, amit kaptam a kilenc hónap alatt, valamint a sok izgulás a jövő miatt. Kicsit elszégyelltem magam. Mi rákészülünk mindenre, tudományosan és előre tervezetten várjuk a család bővülését és akkor itt ez a kiskutya, aki csak az ösztöneire hagyatkozik és kenterbe ver mindenkit. Nem lenne egyszerűbb nekünk is ezt tenni? Most igazán megtapasztalhattam a kutyák terápiás hatását, engem teljesen megnyugtatott az a kedd délelőtt, amikor láttam, hogy mindez olyan természetes dolog, hogy kár elrontani ésszel, hagyatkozzunk csak magunkra.
A múlt havi cikkben a szükséges változásokról írtam és az új helyzetekről, most úgy érzem, hogy eljutottunk oda, hogy a kutyák és mi is felkészülten várjuk az új családtagot. Hogy ebből a sok előkészületből mi is valósul meg, azt pár héten belül megtudjuk.

Vészesen telnek a hetek és egyre közeledik a várva-várt, - 2.

de szorongáskeltő nap is, amin megszületik majd a babánk. Ahogyan a múlt hónapban írtam már, sok (túl)aggódó rokonunk, barátunk van, akik egyre csak azt firtatják, hogy vajon a kutyák hogyan fogadják majd a család bővülését. Korábbi tagnövekedéseink alapján - Jaffa, Müzli, Férj érkezése - azt tudom erre mondani, hogy Jaffa nagyon boldog lesz, Bodza pedig nem. Amikor Bodza hozzám került, akkor mindenhová vittem magammal, egész piciként kistáskában járta be a világot, pl. kilenc hetesen az EFOTT fesztiválon voltunk három napig, sátorban aludtunk és koncerteket hallgattunk, gyakorlatilag mindenhová elkísért. Ennek persze az lett a következménye, hogy kötődésünk igen erőssé vált, mindkét oldalról. Jaffa érkezését gyomorproblémákkal fogadta (ha nagyon finoman szeretném megfogalmazni a reakcióit), még szerencse, hogy a lakás kertkapcsolatos volt és mindig ki tudott szaladni, ha kellett. Müzlit erős fensőbbségi érzéssel és utálattal nézte, de mivel bántani nem lehetett, inkább önmagát sújtotta azzal, hogy ha Müzli terhessé vált számára, akkor ketrecbe vonult regenerálódni. A Férjemet meg egész egyszerűen hülyére vette és a legalapvetőbb parancsszavakat is elfelejtette, Zoli úgy jellemezte ezt a helyzetet, hogy Bodza körül lelassul a hang, ha ő szól hozzá. Minden esetben feloldódott azonban az újak iránti ellenszenv, de azért jelen van a mai napig egy kis női összefogás közöttünk. Ez a női egység úgy tűnik megbonthatatlan, ugyanis a babánk is fiú lesz.
Jaffa ezzel szemben mindenkinek kitörően örül, olyan, mint Ubul a Garfield képregényben. Szerintem akkor lenne a legboldogabb, ha egy kommunában élnénk, rengeteg gyerekkel, felnőttel, kutyával. Szóval nála tuti nem lesz gond, Bodzával meg majd megoldjuk.
Itt merül fel a kérdés, hogy mit tudunk-e valamit tenni annak érdekében, hogy a kutyánk elfogadóan viselkedjen a jövevénnyel. Nekünk kilenc hónapunk van arra, hogy felkészüljünk a gyerek érkezésére, a kutyáknak is adjunk időt rá! Igaz, a Szörpöknek munkaköri kötelessége a gyerek centrikusság, de azért mégiscsak nagy változás lesz az életükben.
Változott már eddig is sok minden. Abbahagytuk a kutyaiskolát, igaz, hogy csak hobby szinten agilityztünk, de Bodza négy hónapos, Jaffa tíz hetes kora óta minden hétvégén kint volt a kutyasulin. Ezt a kiesést kirándulásokkal próbáltuk pótolni, de ahányszor kilátogatunk az iskolára, már a kanyarban izgatottan topognak, úgyhogy biztosan hiányzik nekik.
Elköltöztünk a régi lakásunkból, igaz, az újhoz kert is van és nagyobb is, de mégis más, meg kell szokniuk.
Ezután kevesebbet fognak dolgozni. Eddig fejenként heti nyolc órában robotoltak, erre egy pár évig nem lesz lehetőségük, bár terveim szerint két-két óra munka marad nekik (és nekem). Ez azért is fontos, mert a terápiás munka közben nem csak ők segítenek a gyerekeknek, hanem legalább akkora élmény és öröm számukra is az együttlét.
Változni fog az is, hogy az első időszakban nyilvánvalóan kevesebb idő jut majd a velük való foglalkozásra, mert ahogyan más, tapasztalt anyukáktól hallom, az első hónapokban örül az ember, ha aludni tud valamennyit.
Szerintem nagyon fontos, hogy ne az utolsó percben érje a kutyáinkat az összes másállapot, legyünk fokozatosak a megszorítások bevezetésében. Nem jó, ha a kutya mondjuk ágyban alszik és a baba érkezésével egyszer csak leküldjük a sarokba. Ha eddig ágyban aludt, jobban tesszük, ha hónapokkal a kicsi érkezése előtt kap egy kényelmes fekhelyet, amihez lesz ideje hozzászokni. Ehhez kapcsolódik az is, hogy hová lehet bejárnia a kutyának? Ha mindenhová, akkor nincs teendő, ha viszont azt szeretnénk, hogy a babaszoba tiltott terület legyen számára, azt is világosan mondjuk meg már jó előre, ne csak azt lássa, hogy valaki kitúrta őt a területének egy részéről.
Arra nehéz felkészíteni, hogy kevesebbet tudunk majd foglalkozni vele, azonban közös programokra mindig jusson idő később is. A terhesség során nagyon jót tesz a kismamának a sok séta. Használjuk ki ezt a testmozgási lehetőséget, hiszen nem kell bérletet venni rá, nincs időponthoz kötve és ráadásul a kutyáinkkal együtt végezhetjük. Később a babával is sokat kell levegőn lenni, ez a mindennapos program jó alkalom az együttlétre.

Jó lehet az is, ha már a terhesség elején, közepén feltérképezzük kutyánk hiányosságait, amik eddig esetleg nem zavartak, de a baba mellett majd sokkal nehezebbé teszik a mindennapokat. Ilyen lehet a húzás a sétánál, a felugatás, az egyes helyzetekben való kiszámíthatatlanság. Ha eddig nem oktattuk, akkor most érdemes kiképzőhöz fordulni, aki hatékonyan segít majd megoldani ezeket a gondokat.
Ha viszont kutyánk jól képzett, segítségét is vehetjük. Így lett Bodzából kismamasegítő kutya, ha csak ideiglenesen is. Müzli kutya nevelése során sok trükköt kellett gyakorolnunk, ami alkalmassá tette őt a mozgássérült segítői munkára. Jól jött, hogy Bodza mindenáron eminens akart lenni, így mindent ő sajátított el először. Gondoltam, hogy jók lesznek ezek nála is a terápiás feladatokban, meg hát amúgy sem válik kárára, ha továbbképzi magát. Akkor még nem jutott eszembe, hogy nekem mekkora segítség lesz az ő tudása. Egyre nagyobb pocakkal nehéz lehajolni, sokszor pedig lustább is az ember a megszokottnál. Milyen jól jön ilyenkor egy eb, aki segít! Begurult a kupak a komód alá? Semmi baj, lesz, aki örömmel kihozza. Leejtettem valamit? Ő ezt is feladatnak fogja fel, rohan és felveszi. Lehúzza a zoknimat, behozza a cipőmet, a papucsomat az előszobából, induláskor felpattan a lábamra, hogy ráadhassam a nyakörvet, sétáknál cipeli a kiskosarát, amiben remekül elfér a kakiszedő zacskó és a nélkülözhetetlen labda. (Sajnos arra nem tudom megtanítani, hogy felszedje maga utána kutyapiszkot, pedig milyen jó is volna...) Nem nagy dolgok ezek, de örömet okoznak kutyának, gazdinak egyaránt. Ő fontosnak érzi magát, én pedig anyai büszkeséggel szemlélhetem, hogy megint ő a legjobb minden helyzetben. Természetesen az én szememben!


Nyilvánvaló, hogy teljesen új élethelyzetek adódnak majd nekünk is és a kutyáinknak is, de egy kis fantáziával és tudatos felkészüléssel elérhetjük, hogy ezek a változások senkit ne érjenek váratlanul, és ami még fontosabb, hogy az újdonságok úgy épüljenek be életünkbe, hogy mindenki megtalálja bennük a maga helyét és szerepét.

Sokan reklamálnak, hogy Bodza nem írja naplóját. - 1.

Arra gondoltam, hogy Bodza naplóját felváltja a Bodza és a baba sorozat, amit tavaly májusban kezdtem el írni a Nemzetközi Kutyamagazin hasábjain.
 
Íme az első rész:

A rutinos blogolvasók már biztosan ismerik Bodzát és Jaffát, gyűjtőnéven a Szörpöket. Ők az én kutyagyerekeim és a Kutyával az Emberért Alapítvány terápiás kutyusai. Tavaly november 7-én férjhez mentem és úgy gondoltuk a férjemmel, hogy belefoghatunk a babagyártásba, mert mindenhol azt olvastuk, hallottuk, hogy legalább fél év kell ahhoz, hogy összejöjjön a gyerek. Egészen pontosan nekünk fél nap sem kellett, augusztus 7-re várjuk a trónörököst, napra pontosan kilenc hónappal a megtervezése pillanatától számítva. Róla és a kutyákról, azaz a családunkról, szeretnék írni egy sorozatot, mindig az aktuális problémák kapcsán.
Jó gyógypedagógushoz híven, az első hónapban kiolvastam újra a kórtan könyveimet és jegyzeteimet, hogy milyen veszélyek leselkedhetnek ránk. Ezt a szokásomat nagyon hamar levetkőztem, mert magamtól is rájöttem, hogy a veszély pont ebben rejlik. Természetesen jöttek a tájékozottabbnál tájékozottabb kollégák, barátok, családtagok, akik rögtön felhívták a figyelmemet, hogy mennyire egészségtelen egy, sőt esetünkben kettő lakásban tartott kutyával élni egy kismamának. Őket és kéretlen véleményeiket sajnos nem tudtam levetkőzni, bár hetek alatt megtanultam határozottan leállítani a vészjósló történeteket. Viszont arra gondoltam, hogy hasznos lehet utána járni a dolgoknak és elmesélni másnak is, hogy mennyire nem okoz gondot a kutya és a gyerek egy légtérben.
A saját szakmámból tudom, hogy mik is azok a külső tényezők, amik fogyatékosságot okozhatnak az anyaméhben. Részben biológiai, részben fizikai, vagy kémiai eredetűek. A sugárzás, a kemikáliák, a fertőző betegségek tartoznak ide elsősorban, melyek mellett a fejlődési rendellenességek, a koraszülöttség, a balesetek, a fogamzásgátlók egyes típusai, a terhesség-megszakítások kapnak még szerepet. A kutyatartás számlájára ezek közül egyértelműen egyedül a fertőzések írhatóak. De vajon tényleg megfertőznek bennünket azok az állatok, akikkel már évek óta együtt élünk?

Lássuk először a félelmek egyik legismertebb tárgyát, a toxoplasmozist. Elsősorban a mezőgazdaságban dolgozó nők kaphatják meg. Kivédése alapvető higiéniás szabályok betartásával igen egyszerű: nem szabad macskaürülékhez nyúlni, illetve tilos nyers, vagy félig megfőtt húst, tojást, halat és mosatlan zöldséget, gyümölcsöt enni. Ha nyers hússal, hallal, tojással dolgozunk, akkor utána kezet kell mosni. Nem szabad kóstolgatni sem főzés közben a fenti élelmiszereket, csak, ha készen van. Magzati ártalmat a terhesség 4. hónapjától okoz a toxoplasma fertőzés. Ugyanaz igaz rá, mint a rubeolára és a bárányhimlőre: aki már átesett rajta, az védetté válik. Már több kutatás is irányul arra, hogy a főbűnösnek kikiáltott macskák és általában velük egy kalap alá vett kutyák helyett magas százalékban inkább a nyers/félig főtt, vagy átsült húsok, a mosatlan zöldségek, gyümölcsök az okozói a toxoplasmozisnak. Nagyobb eséllyel kapjuk el a vírust egy nem megfelelő higiniés körülmények között készült hamburgertől a sarki büfében, mint saját, megfelelően ápolt kedvencünktől.
A kutyáktól elkapható fertőzésekről megkérdeztem állatorvosunkat, Dr. Hargitay Andrást is, aki szerint
Hogy ne érjen az a vád, hogy csak elfogult kutyások véleményére adok, Dr. Pálffy Imre, a Szent Margit Kórhát szülész-nőgyógyásza is elmondta, hogy mit gondol a témáról.
Sokan kérdezik, hogy az ilyen érzékeny kutyák, mint a Szörpök, megérzik-e azt, hogy eggyel többen vagyunk már. Én nem vettem észre, hogy másképpen viszonyulnának hozzám. Viszont abban hiszek, hogy a gyerek megérzi bentről, hogy ki, vagy mi érinti meg őt kívülről, ezért az Apa és a nagyszülők, közeli rokonok mellett a kutyákat is bevontuk az ismerkedős játékba. Az elején döcögősen indult, de mára már ahogy a mi kezünk érintésére, a mancsrátételre is odaevickél kisfiúnk és most még azt is megengedjük neki, hogy rugdossa a kutyákat. Nem kell túlmisztifikálni a dolgot, a kutyák nyilván nem értik, hogy miért kell rátappancsolni a pocakomra, de egy klikkeres ebnél nem nehéz elérni, hogy hová mondjon mancsot. Ugyanígy kommunikálunk azokkal a gyerekekkel, akikkel a terápiás munkát végezzük. A csoportban az egyik lány egyszer megkérdezte, hogy vajon elfogadja-a majd őt a gyerekem olyannak, amilyen. Ebből a kérdésből jött az ötlet, hogy mutatkozzanak be egymásnak. A terápiás munkát a baba mellett sem szeretném abbahagyni, így fontosnak tartom, hogy a csoportjaimba járók már most ismerkedjenek a kis jövevénnyel. Azóta nem tudok úgy órát tartani, hogy a végén szertartásszerűen ne legyen mancsosjáték, azaz először a kutyák, majd a gyerekek „beszélgetnek" vele.
Azt hiszem, hogy ez tényleg ilyen egyszerű. Akiket szeretünk, legyen az a férjünk, a szüleink, a kutyáink, vagy éppen valamilyen sérüléssel élő gyerekcsoport, azok szeretni fogják a bennünk növekvő magzatot is és biztos, hogy soha nem ártanának neki. A lényeg csak az, hogy vigyázzunk rá és rájuk, azaz magunkra.

Úgy terveztem...

...hogy ebben a hónapban csupa szép dologról fogok írni, napsütésről, sétákról és jókedvről. Meg a tavaszról. A tavasz, ami mindig a megújulást jelenti. Hiába van januárban új év, új élet, új fogadalmak, azért ilyenkor érzi azt az ember, hogy kezdődik valami.

Aztán sajnos úgy alakult, hogy nem tudok vidám témáról írni mégsem. Csak egy nagyon szomorúról. Búcsúzunk Tőled, Filip ebben a cikkben!
 
Nem vagyok egy romantikus film rajongó, de az Igazából szerelem ott van a top 10-ben. Végül ez adta az ötletet. Nem szeretnék fátyolos hangú sorokat ide, mert bár hirtelen jött és mindenkit lesújtott a halálod, de butaság lenne ezt előtérbe helyezni a sok élménnyel, amiben részed volt az elmúlt tizenkét évben. A fent említett filmben egy temetést vidám zenével és mosolygós fotókkal körítenek. A vidám zenét képzelje ide mindenki, én pedig megpróbálom az olvasók elé vetíteni a képeket. Talán mégis lesznek napsütéses, vidám séták a sorok közt.
 
1998 júniusában születtél a Bergerac de hu Kennelben, ahonnan gyorsan a Kutyával az Emberért Alapítványhoz kerültél Gácsi Márti kiképzésébe. Bernáth Zsike lett a nevelőanyukád. Nála sem töltöttél olyan nagyon sok időt, hamarosan levizsgáztál gazdáddal, Mányik Ricsivel és Te lettél az első mozgássérült-segítő kutya Magyarországon.
 
A Nemzetközi Kutyamagazinban nyolc éven át vezetted a naplódat kalandos életedről. Tényleg nem volt unalmas, hiszen agilityztél, dog dancingeltél, rallyztál, világcsavargó lettél és gyereket is neveltél munkaidőn kívül. Mert persze a munkádat naponta -szabadnap és zokszó nélkül- elláttad: mobilt vettél fel, villanyt kapcsoltál, kosarat cipeltél, ajtót nyitottál, kint felejtett törülközőt szállítottál a fürdőszobába és egyéb fontos feladatokat láttál el a Gazdád segítségére. Mindezt nagyon sikeresen. Paragility világbajnokok lettetek együtt, egymás után négyszer is. Az sem elhanyagolható, hogy az első mozgássérült-segítő kutya cím mellett Tiéd az első paragilitys kutya titulus is.
 
Mi 2005-ben ismertünk meg Téged és mindig nagy tisztelettel néztünk messziről az akkor még kicsi és tapasztalatlan AKUTISZ ifjonc Bodzával. Aztán egyszer csak odajöttél hozzánk a Top Mancson, lenéztél a Bobóra és...elloptad a sípolós labdáját! Mire észbe kaptunk, a sípot már ki is operáltad belőle! Hé, mi ez, a profi virsli- és tojásapportozó munkakutya lopni kényszerül? Aztán Ricsi elmagyarázta, hogy vannak függőségeid, ilyen ez a hangoslabda is.
 
Még egyszer lebuktál és rájöttünk, hogy van más takargatnivalód is. Barcelonában a saját négy szemünkkel (Bodza és én) láttuk, hogy hirtelen felkapsz egy sonkás pizza csücsköt a földről és eltünteted. De nem árultunk be!
 
Hidd el, ezek miatt még jobban szerettünk! Ki szereti a tökéletes, mindenki felett álló csodalényeket? Attól lettél emberi, vagyis bocsánat, kutyai, hogy néha hibáztál is.
 
Az is felejthetetlen élmény volt, amikor négy évvel ezelőtt valami húdeokos emberek petárdát dobtak a kertetekbe és Basival ijedtetekben a Gazdi után indultatok, de mai napig nem értem miért, nem az óvoda előtt, hanem a monori erdőben kerestétek őt. Ő meg Titeket. Aztán mikor már egész héten nem talált, egész sokan kerestük egymást. Mi Titeket, Ti minket, mint egy régimódi vígjátékban. Szerencsére a vége ennek is nevetős lett, hatott a csatárlánc (voltunk vagy negyvenen és mindenféle izgalmas dolog történt, mint például dzsip elakadás, térdig gázolás a sárban és társaik) és meglettetek, vén csavargók!
 
Amikor valami véget ér, mindig elkezdődik helyette egy új. Nem jobb és nem rosszabb, csak egészen más. Ha igaz az a régi norvég legenda, miszerint az elvesztett kedvencek a szivárványhíd túloldalán élik kutyamennyország mindennapjait, akkor Te most biztosan ott labdázol és jutalomfalatozol vígan. Élvezd ki a szabadidődet, pihenj sokat és egyél, amennyi belédfér! Ja és megpróbálunk valahogy átjuttatni Neked egy sípolós labdát, ok?


A Szivárványhíd

Egy híd köti össze a földet az Éggel
ez a szivárványhíd, mely
csodás színekkel ragyogón ível
földig érő tarka ívvel.

Innenső oldalán a hídnak
pompázó virágok nyílnak,
friss-zöldek a pázsitos rétek,
üdék a völgyek, dombvidékek.

Örök a tavasz, nem esik a hó.
Van bőséggel ennivaló,
mindig lágy-meleg az idő,
a víz is mindig frissítő.

Ha egy kedvencünk kihűl,
erre a szép helyre kerül.
Az agg, megtört állatok,
itt lesznek újra fiatalok,
újra épek a megcsonkultak
és egész nap csak játszadoznak.

Az én kutyám is itt lakik,
és nagyon vár már valakit.
Hisz egy hiányzik csak neki:
Nincs itt vele, ki szereti;
hát hancúrozik egész nap,
míg el nem jő a pillanat.

Most hirtelen abbahagyja:
-orra tágul, füle feláll,
lába remeg, szűkül a szempár,
rohanni kezd: megjött a gazda! -

S hogy megérkezett s meglátott:
hozzád rohan a barátod,
felkapod kitárt karodba,
csókolgatod újra meg újra,
belenézel hűséges szemébe,
s indultok. Majd elérve
a csodák útjának végére,
a szivárványhídon együtt mentek át
és ez lesz nektek az igazi mennyország.