2011. szeptember 11., vasárnap

Nyárutó nálunk - 29.

Már többször észrevettem és említettem is, hogy nyomot hagy, amit leírok a Bodza és a babában. Vigyázni kell mit kívánok, mit mondok, mire vágyom. Az előző cikkben a nyaralás kapcsán azt írtam, hogy ez a három hét óriási feltöltődés volt, legalább lesz mit felélnünk. Azért azt nem úgy gondoltam, hogy most azonnal tücsök módjára! Inkább hangyaként a jövő nyárig tartalékoltam volna. Nem jött össze.
Az augusztusunk szuper volt. Elindult az OKJ-s tanfolyam terápiás kutyák kiképzői részére. Mindig szeretek olyanokat tanítani, aki még nem, vagy csak alig ismerik a kutyás terápiát. Irtó jó érzés, amikor az elméleti nap elején megérkeznek, láthatólag semmi kedvük egy egész napos szövegelést hallgatni – főleg nyáron és főleg ennyire gyakorlati emberek - aztán szépen lassan, de észrevehetően felélénkülnek, megcsillan valami a szemükben és délután már ott tartunk, hogy érzik, értik, sőt átélik mit is jelent a kutyás terápia. Aztán a gyakorlati foglalkozásokon csak megerősödnek és leomlanak a még megmaradt berögződések a sérültekkel szemben. Most volt egy jó poén, amit nem tudok kihagyni a cikkből sem. Az első napon gyülekezünk, állítgatom a laptopot, Zsani a projektort és közben beszélgetünk. Az egyik lány, aki a vakvezetőknél kiképző és magánórákat is vállal éppen egy nehezen kezelhető spánielről mesél a többieknek. Mire megjegyzem, hogy ja, csak cockerral ne kezdjen az ember. Bősz helyeslés, Zsani somolyog, aztán elkezdek vetíteni.:)
Volt egy hetünk a gyerekekkel is, fura volt, mert mióta Tasika elment a felnőttek intézetébe, most jöttek először. Évi és Jancsi hozták a szokásos formájukat, gyorsan elment a hét együtt. Szerencsére pont a kánikula hetében voltak, így fel sem merült távolabbi program, egész nap a kertben voltunk. A kertünk jó árnyas, kifeszítettünk egy függőágyat, amit lehetett hintának is használni, felfújtuk a kismedencét, a homokozót fellocsoltuk, van jó pár labda is, úgyhogy a gyerekek és az ebek reggelitől ebédig, délutáni felébredéstől vacsoráig, vacsorától esti fürdésig kiköltöztek. A második naptól simán meg lehetett azt is csinálni, hogy egy darabig én fent főzök, takarítok, ők meg lent játszanak. Jancsi igazán felnőttes lett. Úgy mindenben, de külön ügyes a fényképezésben. Elhozta pendrive-on a karácsonyi és húsvéti ittlétükkor készült képeket, van pár egész jó közöttük, a mostani cikkhez ezek lesznek az illusztrációk. No meg egy kakukktojás, Lidi, az Alapítvány egyik új terápiás kutyája egy dupla képen. Ezt mindenképpen meg akartam mutatni, annyira aranyos lett, a rajzold körbe a kutyát! feladat végeredménye, Angi keze munkája. 
Évi pedig szokásosan elvarázsolta Imit, borzasztóan összenőttek, volt is óriási sírás Imi részéről a búcsúzásnál és azóta is gyakran mondja a legváratlanabb pillanatokban is: Évi hiján, Évi hiján.
Ahogy véget ért a nyár, kezdődött is az tartalékok lemerítése. Az ősz első napján ugyanis Zoli gerincsérvet kapott a munkahelyén, onnan mentővel került kórházba, ahol is egy hetet töltött. Már itthon van, de se ülni, se állni nem tud. Imi éli a kétévesek pörgő életét, én a nyolcadik hónapos kismamák kevésbé pörgősét élném, ha lehetne, Zoli pedig egyáltalán nem pörög szegény, csak fekszik. Ha a jó oldalát nézzük, akkor azt mondom, hogy edződünk a kisbabás létre, ehhez képest az már pihenés lesz. A rossz oldalát nem akarjuk nézni. Szeretem az összehasonlításokat, most is merengek rajta, ez biztos a pedagógus énemből fakad. A mostani alapkérdése, hogy ki miként viseli a stresszt. Mert az nyilván mindenkinek stressz volt, hogy egyszer csak, totál váratlanul Zoli nem jött haza egy ideig. Imitől tartottam a leginkább, de nagyon jól állta a sarat, jókedvű volt, együttműködő és eggyüttérző, ha én szomorú voltam, simogatott, bújt hozzám. Bodza nyugodt maradt, de régi jó szokásához hűen matricaként tapadt rám, követett, mint egy árnyék, hangtalanul és alig észrevehetően mindig ott volt, mint egy bástya. Jaffa pedig felélénkült. Nála mindig ez van. Pattant, ugrott, nyüszögött, ugatott, minden módon kifejezte nemtetszését. Érdekes volt viszont a hazaérés és üdvözlés részükről. Apukám hozta haza Zolit a délutáni sziesztánk idején. Imi felébredés után egy ideig nem akart átjönni a nappaliba, utána viszont ölelgette, szeretgette az apját két napig. Bodza örömködött, úgy kellett csitítani, látszott rajta, hogy lerakott magáról egy nagy súlyt. Jaffa viszont a háttérben maradt. Mikor Zoli lefeküdt, beengedtük hozzá, ő szorosan odafeküdt az ágy mellé, ránézett a gazdira és elaludt. Belőle így jött ki a feszültség. Nagyon szeretem, hogy ennyire különbözőek és ennyire beszédesek a jelzéseik, reakcióik. Kíváncsi vagyok, hogy októberben is ez lesz-e, de arra még inkább, hogy a hozzánk érkező kislány milyen lesz. Hiszen gyönyörűen látszik, hogy kutyának, embernek egyaránt a legelejétől kezdve megvan az alaptermészete, amin nyilván javíthat, vagy ronthat a környezet, de az ő, megismételhetetlenül.