Kutyázunk ezerrel - 22.

Hogy ne maradjanak eseménytelenek a tél utolsó napjai sem, egy kis táborozásra utaztunk február közepén.

Lakitelekre mentünk az Alapítvány már régóta jól bejáratott táborhelyére. Tizenöt kutya és a hozzájuk így, vagy úgy tartozó emberek népesítették be a Népfőiskola épületét és parkját. Bonyolult kapcsolatok vannak ám mifelénk kutya és ember között. Itt egy kutyához egyszerre több ember társul. Kezdjük a legegyszerűbb esetekkel. Ők a saját családi kutyák: Mártinak Guru, Borinak Kópé, Andinak Molly és Pita, Barbarának Suzy. Náluk könnyű a dolgunk. Aztán jönnek a már átadott és levizsgázott segítő kutyák. A tábort tekintve nem is kell a többes számot használnom, mert csak Viki és Plüsi volt jelen, mint régi páros. Utánuk következnek azok a segítő kutyusok, akik már olyan szakaszba léptek, hogy a jövendőbeli gazdájukhoz költözhetnek és együtt készülhetnek a vizsgára, mely után teljes jogú segítő kutya válik az ebből és gazda a gazdajelöltből. Most három kutyus lépett erre a szintre: Hannó Floval, Do Patival és Pille Ádámmal. Van három olyan kutyus is, akiknek már kiválasztottuk a gazdáját, de még csak az ismerkedés elején tartunk: Chili és Zsanett, Tücsi és Márk, Kefír és Ibolya. No meg van egy szem gazdajelölt nélküli kutyus, Ella, aki hallókutya szakon tanul.

És ez még csak a kutya-gazdi viszony. Minden kutyához jár ám emellett egy kiképző és egy nevelőszülő is. Ezt már nem részletezném, a lényeg, hogy szövevényes, de jól működő kapcsolatrendszerrel érkeztek a kutyák Lakitelekre. Na, most ezt mind átlátni egy frissen másfél évessé avanzsált fiúnak meglehetősen nehézkes. Meglepetésünkre azonban már a második nap délelőtt tudta, hogy ki kié és ezt tudatta az apjával és velem, oly módon, hogy rámutatott az adott kutyára: O és az emberére: O. Mindenkinél sokszor és határozottan ismételgette ezt, hiszen meg akarta tanulni, számára ez rettentő fontos tisztáznivaló.

Kis zavart okozott a fejében az, hogy itthon hagytuk a Szörpöket a Nagyapóval és az is, hogy Kefír viszont velünk jött, de nem velünk aludt. Nehéz dolog ez. Bodzajaffa azért nem jöttek velünk, mert én dolgozni mentem, Zolinak meg elég feladat volt állandóan a fián tartani a szemét. Kefírrel pedig úgy alakult, hogy az előző cikkben említett két hétből az lett, hogy addig marad nálunk, amíg a gazdájához nem költözik, mert annyira szeretjük őt (és ő is minket).

Lementünk hát péntektől vasárnapig a kutyatáborba-ahogy a csalogányos gyerekek hívják az ehhez hasonló eseményeket. Kefír gazdázott Bori segítségével, én a gazdi-jelöltekkel végeztem az átadás lelki oldalának megsegítését, a fiúk meg bandáztak. Az első nap közöltem mindenkivel, hogy Imi nagyon visszahúzódó, nehezen oldódik nagyobb társaságban, ez nem szól senki személye ellen. Mire az én szerény gyermekem belevetette magát a társasági életbe, a szobába beterelni alváskor is csak alig-alig lehetett. Péntekről szombatra virradólag hajnali háromkor felébresztett, hálózsákban futással az ajtónál termett és mutogatott, hogy ki-ki. Nehezen értette meg, hogy ilyenkor már a legelvetemültebb éjszakázók is alszanak, de holnap is van nap. Az utóbbit azért felfogta, mert reggel hétkor követelte a szobából való távozást.

Kutyák közül megpróbált mindenkit egyenlő figyelemben részesíteni, kötelességének érezte, hogy körbe-körbe járjon és simogassa, ölelgesse a négylábú barátait. Azért voltak kivételek, mert étkezések után a maradékot mindig Suzynak adta, a pórázt pedig Chilivel a végén szerette legjobban kézben tartani.

Pénteken úgy tűnt, hogy elfogadja, hogy Kefír Ibolyával és családjával, Ivánnal és Bendével lesz. Azért persze gyakran kapott puszit a kobakjára jövet-menet. Szombaton ebéd után azonban megelégelte a helyzetet, odament Ibolyához, megfogta Kefír pórázát és visszahozta hozzánk, hogy ő a mi kutyánk. Szerencsére Ibolyáék nagyon megértőek voltak és hagyták, hogy vele legyen, aztán visszavittük őt gyakorolni a mesterségét.

Emberek közül mondhatom, hogy senki nem ment haza egy széles Imi mosoly nélkül, de az is mindenki számára világossá vált, hogy Imi szívét leginkább Zsanett, Chili hallókutya szakon tanuló ebzet gazdi-jelöltje, ejtette rabul. Vele ment bújócskázni, fogócskázni, motorozni, sőt vasárnap már az ő öléből hallgatta végig a búcsúbeszédet is. Hiába, a gyereknek nem lehet megmondani, hogy kivel legyen, azt választja, akit ő szeretne. Mindenesetre én nagyon örülök ennek a barátságnak.

Soha nem lesz megszokott érzés az, hogy a kutyáinkkal olyan embereknek áll módunkban segíteni, akiknek szükségük van rá. Azonban ezeknél az alkalmaknál érezzük igazán a munkánk súlyát. Amikor egy páros egymásra talál és elkezd együtt dolgozni. Amikor egy gazda óriási örömmel viheti haza azt a kutyát, aki tizenévig a támasza és barátja lesz. Amikor látjuk minden két-és négylábú szemében azt az összetéveszthetetlen nézést, ahogyan arra néz, aki hozzá tartozik. Amikor a képzés során kialakult szövevényes kapcsolatok egyszerűvé válnak és egy kutyához csak egy ember tartozik, de ő elválaszthatatlanul. Szeretem a munkámat, sosem tudnék mást csinálni.

A pörgős napok ősz óta nem csökkennek nálunk. - 21.

Ennek persze nagyon örülünk mindannyian.

Mi is történt az előző cikk óta? Talán furcsa lesz az ünnepekről írni, hiszen az újság februárban jelenik meg, már lassan készülődhetünk a tavaszra (hurrá!), de azért talán jó lesz nosztalgiázni.

Mikulás előtt rendeztünk egy második körös terápiás vizsgát az Alapítvány már dolgozó kutyáinak. Pénteken a Napraforgó Klubban vizsgázott a csapat egyik fele, szombaton pedig a Csalogány Iskolában a másik. Mi a szombati csapatot erősítettük. Délelőtt meg elmentünk a Mamami Klubba, azt nem lehet kihagyni soha, gondoltuk, azon már nem múlik semmi. Imi kifutkározta magát, én kicsit felejtettem a vizsgadrukkot, Zoli pedig szokás szerint falatozgatott a büfében a jobbnál jobb házi készítésű sütikből. Budaörsről Óbudára menet felkaptuk a kutyákat és irány a San Marco utca. A Kiscelli-San Marco sarkán furcsán döcögni kezdett az autónk: durrdefekt. Még jó, hogy nem vettem előjelnek, így is éppen eléggé izgultam. Szerencsére a testvéremék  tíz percre laknak onnan, a sógorom ott termett, gyors kerékcserét végeztek Zolival és mindenki megnyugodott. Előre vettük a Szörpöket a vizsgán, mert tudtuk, hogy a gyerekeknek ez óriási stressz, hiszen azok vizsgáznak, akik nekik a legfontosabbak. Jól is tettük, mert akkor vált felszabadulttá mindenki, amikor már örülhettünk a szép eredményeknek. Az egyik csoporttag, Andris a folyosón járkált és szidta a vizsgáztatókat, hogy milyen jogon jönnek ide ellenőrizni az ő barátait. Jobbnak láttam, ha ő kint is marad, nehogy egy szemrebbenésre is óvást nyújtson be.

A vizsgák után fellélegezhettünk és jöhettek az ünnepek. Nálunk szerencsére ismeretlen a karácsonyi stressz, megvan a szokott rend, amit szeretünk és máshogy nem is tudnánk elképzelni. Az ajándékozás pedig tényleg nem a pénzről szól, kézzel készítettet kap mindenki, kivéve a gyerekek. Természetesen a kutyákat is mindenhol várja egy-egy csomagocska. Hosszú évek óta van két gyerek –vagyis most már fiatal felnőtt- a munkahelyemről, akik velünk töltik a Karácsonyt, a Húsvétot és a nyári szünetből egy hetet. Évi és Jancsi most is jöttek, ami nagy öröm nekünk és nekik is. Ilyenkor Bodza meg Jaffa ágybakutyák lesznek, Jancsinak kell a derék- és lábmelegítő. Még a negyven fokos melegben is nyáron, nemhogy decemberben!

A két ünnep között a van a hagyományos családi találkozó az unokatestvéreméknél – azaz két emelettel feljebb- ahol akár negyvenen is össze szoktunk gyűlni. Volt, hogy Imit nem is láttuk, eljátszott a gyerekszobában a rokonokkal. Nagyfiú lett belőle, elismerem. A Szilveszter viszont csendesen telt, Imi és a kutyák aludtak, mi meg beszélgettünk, filmet néztünk. A Szörpök nem félnek a durrogástól, de Herold és Jack rettegtek szegények. Sosem értettem, hogy miért olyan jó móka ez az embereknek.

Sajnos szomorú dolog is történt. Imivel és Jaffával jártunk egyéni terápiára Sári nénihez, aki Altzheimer-kórral küzdött. Azt nem tudom megmondani, hogy ezeken a foglalkozásokon ki ért el nagyobb terápiás hatást a két fiú közül. Mindenesetre Sári néni négy teljes napig csak róluk beszélt a Franciaországból hazalátogató lányának és családjának. 26-án agyvérzést kapott és Szilveszter éjjelén meghalt. Előtte délután még meglátogattuk őt, békés volt, mintha aludna. A lányai pedig folyton kérdezgettek az együtt töltött időről, nagyon boldog volt az anyukájuk. Sokszor elmondta, hogy bárcsak lenne a háznál kicsi gyerek és egy kutya és rengeteget mesélt az ír szetterükről, Rokiról. Most már biztosan együtt labdáznak a Szivárvány hídon túl és onnan őrzik a két boldogsághozót, Imit és Jaffát.

No de nemcsak emberekkel vendégeskedtünk, jött hozzánk egy régen várt barát is. Most nem Müzli, hanem Kefír személyében. Kefír is egy mozgássérült-segítő kutya és jelenleg nálunk van telelésen. Csak két hétig, de még csak a fele telt el, úgyhogy nem bánkódunk. Imi rögtön a szívébe fogadta, puszilgatja őt is, ugyanúgy, ahogyan a háziakat. Egyik este letelepedett a földre a kedvenc mesekönyvével és felolvasást tartott a négylábúaknak. Próbáltam halkan odaosonni és fotózni, de a kutyák persze észrevettek. Imi viszont annyira belemerült a mesébe, hogy fel sem tűnt neki, miben mesterkedem. A fotót mellékelem is a cikkhez. A másik képen pedig beparancsolta a Szörpöket a ketrecbe, majd ő is helyet foglalt köztük. Hiába, tesók között csak így megy. A harmadik kép pedig megint nagy örömet szerzett nekünk, fő olvasómtól, Zsuzsától kaptuk, Bogyó az igazi spani és plüss Bodza és Jaffa szánkózni indult. Köszönöm itt is!

Mint láthatjátok, egyáltalán nem volt unalmas ez az időszak sem, szinte már el is felejtettem a tavalyi telet, amikor be voltunk zárva. Csak belejövünk mindenbe és a tél sem lesz már mumus számunkra. Úgyhogy most azt mondom, élvezzétek ki ti is a telet, ha van hó, havazzatok, ha jég, csúszkáljatok! Bár ma a kertben találtunk egy szirmát bontogató hóvirágot…

Kutya egy hónap áll mögöttünk… - 20.

…de egyáltalán nem rossz értelemben. Inkább csak azért, mert minden hétvégére jutott valamilyen kutyás program. Méghozzá nem is csak a házunk táján, utaztunk is messzire. Na jó, azért, nem olyan nagyon távoli tájakra, csak Debrecenig. Egy tizenöt hónaposnak azért még ez is komoly utazásnak számít.

Egy hétvégét töltöttünk Debrecenben, a Segít a Négylábúak Szeretete, röviden SANSZ Alapítványnál. Nevezhetnénk őket úgy is, hogy a fekete kutyásoknál, ugyanis kutyáik igen nagy része groenendael, azaz a belga juhászok fekete színű változata. Ahogy már a régebbi, terápiás cikkemben írtam, egy új törvényrendelet szerint minden terápiás párosnak újra le kell tennie a most már egységes szabályzaton alapuló terápiás vizsgát, függetlenül attól, hogy korábban vizsgázott-e, vagy sem. A SANSZ Alapítványnál két nap alatt le is vizsgáztak mindkét körös vizsgán az ebek és gazdáik. Hiába, ha valaki felkészült, akkor megy minden, mint a karikacsapás.

Szálláshelyünk az alapítvány egyik munkatársánál, Ibolyáéknál volt. Hamar kiderült, hogy Imi-paradicsomba érkeztünk. A legfontosabb tényező számára ugyanis az, hogy legyen elég kutya. Náluk aztán volt választék. Mind csupa gröni: ott volt Alice, Ági kutyája, aki szintén vizsgázni jöttek, ráadásul Ajkáról. Alice egy csuda jámbor kutyus, már az első este kipróbáltuk, vicceltünk is azzal, hogy neki nem kell majd vizsgáznia, ugyanis Imi ráállt, ráült, ráfeküdt, a fülébe sugdosott, az orrát nyomkodta, szőrét fésülte, egyszóval próbára tette Alice gyerek-kompatibilitását. Nem mintha ezzel gondok adódtak volna. Aztán ott volt Ibolya terápiás kutyusa, Málna. Ő egy igazi kecses királylány, vele is volt kutyagolás és simizés. Azonban ahogyan azt már Imitől megszokhattuk, ő nem a higgadt szuka kutyákat részesíti előnyben, hanem az energikus kanokat. Így hát legjobb barátja az ifjú Szeder lett. Szeder kora miatt még nem vizsgázott, de ahogy elnéztük, a vérében van a gyerekimádat. Imivel nyalták-falták egymást, hol a kutya szaladt a gyerek után, hol fordítva. Sajnos egy ilyen pillanatot sem sikerült megörökítenünk, mert mindketten rendkívül kamera érzékenyek és azonnal bociszemekkel meredtek ránk, ahogyan a mellékelt ábra, vagyis fotó mutatja.

 Azért ne gondolja senki, hogy az itthoni barátait elfelejtette az úrfi. Ők Gödöllőn tanyáztak addig apukámnál. Vasárnap este mentünk értük, amiből persze az lett, hogy ott ragadtunk éjszakára is. Egyre jobban látszik, amit már többször említettem, hogy Imi szíve Jaffa felé húz. A napunk háromnegyede róla szól. Megy utána, mellette, előtte, vagy csak ülnek, fekszenek egymás mellett és ezt hallom: JA-FA, JA-FA. Jaffa persze áhítattal nézi és benne van minden rosszaságban. Amint kikelünk az ágyból, első dolguk megkeresni egymást. A második pedig az, hogy valami harapnivaló után nézzenek. Imi felvette ugyanis azt a szokást, hogy kér tőlünk enni, majd elslisszol és testvériesen megosztozik a falaton barátjával. Mivel arra nem tudta megtanítani (egyelőre) Jaffát, hogy kézzel/manccsal egyen, ezért ő áll négykézlábra és a földről a szájával szedi fel mondjuk a pogácsadarabot. Azért nem kell megijedni, a főétkezésekkor szigorúan etetőszékben, evőeszközzel, ember módjára eszik a gyerek, nem fog teljesen kutyává válni. Életében először láttuk őt mérgesen nézni. Nem nehéz kitalálni, hogy miért. Jaffa valami turpisságot csinált, arra már nem emlékszem, hogy mit, de Zoli leszidta és beküldte a helyére. Mire Imi az ő halandzsanyelvén hosszan magyarázott az apjának, hozzá úgy összehúzta a szemöldökét és olyan hevesen gesztikulált, hogy mi dőltünk a röhögéstől. Persze ettől még mérgesebb lett, mert ő nem viccelni akart, hanem visszaadni a kölcsön, ha már Jaffa büntiben van, legyen ott Zoli is.

Tegnap pedig a mi csapatunknál, a Kutyával az Emberért Alapítványnál rendeztünk gazdatalálkozót. Ennek az a menete, hogy meghívjuk a várólistán szereplő gazdákat és azokat a kutyákat, akik éppen tanulják a mozgássérült-segítő mesterséget és egész nap ismerkedünk, kutyázunk, beszélgetünk. Nagyon jól sikerült ez az alkalom is, sok páros körvonalazódott a fejünkben, de a döntést nem szoktuk elkapkodni, mert egy kutyaéletre szól. Jó érzés látni, ahogy kutyáink feltérképezik az embereket és fordítva. Jó belegondolni, hogy itt és most találkozik először egy leendő csapat, akik egymást segítve, szeretve töltik majd el az előttük álló sok-sok közös évet. Akiknek egyszer, nem is olyan sokára már hihetetlen lesz, hogy eddig nem is voltak egymás életének a részei. Ugyanakkor fájó érzés is, mert soha nincs annyi képzés alatt álló kutyánk, mint amennyi jelentkezőnk. Így muszáj néhány embernek azt mondani minden egyes találkozó után, hogy várjanak még, most nem találtuk meg a hozzájuk illő kutyát. Ha rajtunk múlna, akkor ilyen nem történne, de ehhez sok minden kellene. Önkéntesek, nevelőszülők, támogatók, mert a mi időnk, energiánk és kapacitásunk is véges. Nem is beszélve arról, hogy nehéz finanszírozni egy-egy kutya kiképzését, etetését, állatorvosi költségeit, játékait, felszerelését, mindent, ami egy kutyával jár. A gazdák természetesen térítésmentesen kapják meg segítőjüket, ezen nem is szeretnénk változtatni. A nehézségeket azonban mindig felülírja az az öröm, amit látunk az eddig átadott kutyáink és gazdáink szemében.

Tényleg kutya egy hónap áll mögöttünk, de megérte!

Te kit választanál? - 19.

Kata nevű olvasónk írt egy hosszabb e-mailt, amiben segítséget kér. Van egy ír szetterük, aki velük él a kétszobás lakásukban. Hosszú ideje tervezték a babát és most sikerült, túl vannak már az első trimeszteren. A védőnő „kutyaellenes”, vagy legalábbis nem szereti, ha a kutya a gyerekkel egy légtérben él. A védőnő rosszallásán felbuzdulva Kata fél családja megkezdte a kutyaeltüntető hadműveletet és ostromolják a kismamát, hogy mielőbb keressen új otthont Lizi számára.

A Bodza és a baba első részében írtam erről, akkor megkérdeztem az állatorvosunk, és a nőgyógyászom véleményét. Mindketten úgy vélték, hogy megfelelő higiénés szabályok mellett semmi akadálya a kutyatartásnak sem várandósság alatt, sem a baba születését követően. Igazából nem is értem hogy merül fel az bárkiben, hogy ha megszületik (megfogan) a gyerek, akkor a kutya menjen a háztól, vagy a lakásból. Ha eddig családtag volt, most kiszorítja egy új szereplő?

A higiénés szabályokról most nem írnék hosszan, egyrészt, mert visszakereshető az első cikk (2009. májusi), másrészt, mert szerintem rém egyszerűek. A kutya legyen rendszeresen parazita mentesítve -féreghajtás, kullancs és bolha elleni védekezés-, kapja meg az oltásokat, ha a szőre igényli, akkor három-négyhavonta vigyük el kozmetikushoz. Emellett nyilván mindenki feltakarít a kedvence után és a gyerek nem tapicskol nyakig kutyaszőrben, vagy a sáros talpnyomok között.

Az együttélés szabályairól is írtam már, itt is az élni és élni hagyni alapelvet kövessük: a kutya nem bánthatja a gyereket, de a gyerek sem okozhat fájdalmat a kutyának, vagyis mindkét fél tartsa tiszteletben a másikat. Ha bármilyen viselkedési probléma adódik az együttélés során, érdemes kiképző segítségét kérni, sokszor nem is olyan bonyolult a helyzet, mint amilyennek mi látjuk.

A kutya-ember kapcsolat is volt már terítéken, igaz eddig csak terápiás vonatkozásban. Vajon csak a sérült gyerekeknek segít a kutya jelenléte?

Megfigyelések szerint a kutya-gazda kapcsolat nagyon hasonló a szülő-gyerek viszonyhoz; ugyanolyan aszimmetrikus és függőségen alapuló viszony, s az emberek hajlamosak úgy tekinteni a kutyájukat, mint aki a családban a gyerek szerepét tölti be (Collis, 1995). 
Kísérleti szituációkban végzett megfigyelések szerint a kutya-ember kötődés pszichológiai jellemvonásai nagyon hasonlóak a szülő-gyerek kötődési kapcsolathoz (Topál és mts., 1998). 
Jól ismert, hogy az emberi kapcsolatok prototípusa a gyerek-szülő kötődési viszony, minden egyéb társas viszonyunk ebből eredeztethető, és az emberi kapcsolatok terápiás hatásának is előfeltétele, kulcsmomentuma a kötődés. Több vizsgálat utal arra is, hogy a kutya fontos lehet a gyerekek személyiségfejlődésében. Egyrészt kedvező hatással van a gyerekek szociális és érzelmi fejlődésére: a kutyával rendszeres kapcsolatot tartó gyerekek konfliktuskezelési képessége jobb, mint társaiké, s empatikus készségük is javul (Filiatre és mts., 1986), másrészt úgy tűnik, hogy a kutyával való interakciók elősegítik a helyes társas viselkedés elsajátítását, s így javítják a gyerek közösségbe való beilleszkedési készségét (Millot és mts., 1988). 
Több tanulmány szerint a gyermekek stresszhelyzetben érzelmi támaszként használhatják a kutyát, mely így jelentős stressz-csökkentő tényezővé válhat. A kutyával való rendszeres kapcsolat segíti a gyerek identitásfejlődését és a társas kapcsolatok elsajátítását (Endenburg & Baarda, 1995).

Tudom, hogy ennek az újságnak az olvasói egy percig sem kételkednek abban, hogy mekkora pluszt hoz az életünkbe a kutyánk, de talán azoknak egy kis segítség a fenti kutatás-gyűjtemény, akik gyakran kapnak a fejükre, hogy a kutya továbbra is fontos maradt az életükben a gyerekszülés után is.

Egy ismerősöm ilyenkor csak azt szokta mondani, hogy aki nem tudja felelősséggel eldönteni a kutya családba fogadása előtt, hogy az elkövetkezendő tíz-tizenöt évben belefér-e az életébe a kutya (gyerek, munka, költözés…stb), az vegyen inkább kaktuszt.

Te is más vagy, te sem vagy más - 18.

"Aki mindig meg akar felelni mások elvárásainak, az lemondott arról a lehetőségről, hogy önmagáért szeressék."
 Darnel Christian

Mikor Imi még odabent volt - a gyerekek kérésére- minden terápiás foglalkozás egy részén pocakon át kommunikált a csoportommal. Kicsit misztikusan hangzik, de én vagyok a tanú arra, hogy valóban működött. A baba egy bizonyos kor után érzi, hallja a külvilágot és hiszek benne, hogy a felé áramló energiákat is. Nem véletlenül kérdezik meg minden felmérésnél az anyát, hogy várt terhesség volt-e, milyen hangulatban telt a várandósság…és így tovább. Imi a gyerekektől rengeteg szeretetet kapott már akkor, amikor még nem is látta őket. Egyik alkalommal Erika hosszan nézett maga elé és amikor megkérdeztem, hogy min gondolkozik, akkor azt felelte, hogy azon, vajon Imi elfogadja-e őket olyannak, amilyenek.

Nehéz kérdés, hogy milyenek is vagyunk. Kinek mi az erőssége és a gyengesége. Milyenek is ők? Nehezen tanulnak, akadályozott az értelmük. Viszont az érzelmeik mindig őszinték és nyitottságuk többszöröse a miénknek. Ők feltétel nélkül szeretnek. Nem azért, mert hoztál csokit, mert szépeket mondasz, vagy mert sok a pénzed. Önmagadért, ami vagy. Jó tükrök.

A kutyás terápia fő eleme pont ez a feltétel nélküli elfogadás és szeretet. Hiszen a kutya nem válogat, azt szereti, akitől szeretet kap. Képzeljétek csak el, hogy milyen érdekes megtapasztalni, amikor ez oda-vissza megy!

Egy alkalommal kutyás táborban voltunk és reggeliztünk. Az egyik nagyfiú, vagyis inkább fiatalember felénk fordult és ezt mondta: Köszönöm, hogy gondoskodtok rólam és ilyen finom ételeket kapok! Ezután váratlanul sírva fakadt. Bodza a következő pillanatban már az ölében ült, pedig nem hívta senki. Úgy érezte, ott a helye. Árpi neki suttogta a fülébe a gondjait. Ő otthon nem ehhez szokott, gyakori a kiabálás, nem ülnek le együtt az asztalhoz és nem beszéli meg vele senki az aznapi történéseket. Miután elpanaszolta bánatát Bodzának, megköszönte neki, hogy meghallgatta, letörölte a könnyeit és folytatta a napját, mintha mi sem történt volna.

Egy másik emlékezetes eset már akkor történt, amikor erősen látszott rajtam, hogy 2 in 1 vagyok. A lakóotthonos lányokkal utaztunk együtt a villamoson. Körbevettek, csacsogtak, mosolyogtak, mint ahogy azt a tizenéves lányok szokták. A körülöttünk lévő emberek közül többen félrehúzódtak tőlünk, sajnos ez nem ritka. Egy megállóval előbb szálltak le, mint én. Búcsúzáskor kaptam két puszit mindenkitől az arcomra és Imi egyet a hasamra. Teljes természetességgel. Az utolsó megálló megtétele alatt új szomszédaim lettek a villamoson. Egy pár tini, kb. egyidősek az „én lányaimmal”. Fogták magukat és rágyújtottak. Senki nem szólt rájuk, a döbbenettől én sem. Azért sokáig motoszkált az agyamban, hogy melyik társaságnak nagyobb a fogyatéka és milyen téren.

Imi eddig még csak két alkalommal találkozott a gyerekekkel. Először a keresztelőjén. Nagyon érdekes volt, mert a rengeteg vendég között mindig őket kereste a tekintetével. Mosolygott rájuk, integetett nekik.

Ezután a nyaraláson találkoztak Zamárdiban. Amikor bementünk a lakhelyükre, hirtelen megijedt, mert körülbelül húsz gyerek csüngött a nyakamban két perc leforgása alatt. Aztán a délutáni –a mi nyaralónk kertjében való- találkozásukkor már ismét kinyílt a mosolyalbum. Évi levette a lábáról az Egyszer egy hétpettyes katicabogárka című dallal, Erika pedig abban a kegyben részesült, hogy meg is uzsonnáztathatta. Igen, pont Erika. Így legalább már egy szemernyi kételye sem maradt.
Azért vettem elő ezt a témát, mert rendszeresen érdeklődtök a kutyás terápiáról és a Kutyával az Emberért Alapítványról. Mindig örülök ezeknek az e-maileknek, mert ez az a téma, amiről bármikor bármennyit képes vagyok beszélni/írni.

A másik oka annak, hogy ebben a számban a terápiás munkáról is írtam az, hogy végre elég nagy ahhoz Imi, hogy hetente kétszer két órára Bodzával és Jaffával eljárjunk a többi gyerekemhez. Akik persze nem vérszerinti gyerekeim, de mégis úgy érzem, hogy összetartozunk. Ezek az alkalmak hihetetlenül feltöltenek mindhármunkat. Abban is biztos vagyok, hogy ha én feltöltődöm, abból Imi (és Zoli) is csak nyernek.

Olyan, mintha átcsöppennénk egy másik világba, ahol egészen mások az értékek. Jó lenne, ha ez a nem egy, vagy két világ lenne, hanem sikerülne végre összehozni a csapatokat és nem támasztanánk olyan elvárásokat egymással szemben, aminek nem lehet és nem is kell megfelelni. Volna mit tanulnunk egymástól!

Pótmamák és pótpapák - 17.

Nálunk alapelv, hogy ha megyünk valahová, akkor mindenki jön. Ezért van kombi autónk. 

De vannak helyek és helyzetek, ahonnan valaki(k)nek néha ki kell maradniuk, mert egész egyszerűen nem lehet megoldani, hogy ott legyenek. Az első ilyen eset az esküvőnk lett volna, de végül sikerült megoldani, hogy a Szörpök is jelen legyenek. Azt nem mondhatom, hogy áhítattal néztek, sőt, Jaffa egyszer közbe is kiáltott, de ott voltak piros és zöld masnisan, frissen kozmetikázva, ahogy illik. Még az ünnepi menüből is falatoztak.

Aztán a szülésre már nem jöhettek be, bár lehet, hogy elkélt volna egy kis terápia nekünk közben. Eredetileg úgy volt, hogy Apu vigyáz rájuk. Ő ugyanis a fő kutyaszitterünk. Imi azonban úgy döntött, hogy gyorsan érkezik, így nem volt ideje feljönni Balatonról a kutyákért. Végül Anyunál kötöttek ki és együtt izgultak a család kórházban lévő tagjaiért.

Ezután eltelt egy év és nem kellett se pótmama, se pótpapa senkihez. Idén nyáron viszont mindenki kivette a részét a gyerek- és kutyavigyázásból. Az történt ugyanis, hogy elhatároztam, hogy lerakom végre a jogosítványt. Ez így nem teljesen igaz, mert már évekkel ezelőtt elhatároztam, de eddig csak gondolat volt részemről. Összeültünk Zolival és kimondtuk a végítéletet: muszáj megtanulnom vezetni, mert egy totyogóval és két kutyával igencsak nehézkes a BKV-n utazás. Azt hiszem, én sokkal jobban tartottam attól, hogy Imi mit csinál majd nélkülem azokon a délelőttökön, amikor a volán mögött ülök. Hogy mit is csinál? Általában sokat nevet, játszik, dumál - néhány érthető szóval, de leginkább a saját nyelvén-, eszik, alszik, motorozik. Szóval mindazt, mint amikor velem van. Könnyes búcsú is csak nagy ritkán fordul elő. Nála az első számú pótmama a Nagymama. Mellette ringbe száll a Keresztmama és a Nagyapó is. Viszont, aki elmaradhatatlan, pótolhatatlan és egyébként is leglegleg, az a Keresztlányom, az unokatesó, imádott Zea. Ha ő ott van, minden rózsaszín és megy a móka folyamatosan. A családban eddig ő az egyhuzamban leadott puszik rekordere. Imi egy szeretetrohama alkalmával tizensok puszival halmozta el bálványát.

A kutyák lényegesen kevesebbszer maradnak másra. Nyilván ez abból adódik, hogy őket egyedül is lehet hagyni. Ebben az évben két ilyen hétvége volt. Mindkétszer Nagyapót vetettük be. Egyik alkalommal mi is Balcsin voltunk és ők is, csak éppen egymással szemben, a túlparton. Sajnos, ahol mi megszálltuk, lakott egy cica, aki mint háztulajdonos, vétójoggal bír a kutyákkal szemben. Így kerültek a Szörpök Ábrahámhegyre Apuékkal. Ott egy nagy ház van, emelettel, sok szobával. Azon a hétvégén éppen jó idő volt, így az összes szoba megtelt. Tizennégy ember nyaralt lent, kettő kivételével mind egyetemista. Meg Bodza és Jaffa. Sőt szombaton jött egy három hónapos basset hound is. El lehet képzelni, mi zajlott a kertben. Apukám nagy lelkesen két-három óránként smsezett, vagy hívott, annyira élvezte az egészet. No meg az ebek is. Jaffára szép napok virradtak, mert a fiatal társaságból mindig volt valaki, aki dobálja neki a teniszlabdát. Bodza és a kiskutya néha kidőltek a sorból, de ő fáradhatatlan volt. Apu mesélte, hogy vasárnap a csapat kimondta az ítéletet: Bodza sokkal jólneveltebb, okosabb és nyugodtabb, de Jaffa az igazi arc. Többen jelentkeztek érte. Azért úgy döntöttünk, ha már élete első négy évét velünk töltötte, maradjon velünk még legalább tizet.

Ezen a hétvégén mi hármasban Zamárdiban voltunk ismét. Egyik alkalommal, amikor a strandról sétáltunk vissza a házba, a hiányzókon elmélkedtünk. Egymást győzködtük, hogy milyen jó most nekünk. Nem kell sietni, hogy a kutyák ne legyenek bezárva, amíg mi lubickolunk. Nem kell naponta kétszer átnézni a kertet zacskóval a kezünkben. Nincs kutyaszőr a nyaralóban. Hiába soroltuk a jobbnál jobb érveket. Abban maradtunk, hogy akár kutya, akár gyerek nélkül megyünk valahová, az biztos, hogy sokkal nyugisabb és lustizósabb, de egyben unalmasabb és csöndesebb is. Márpedig mi szeretjük a pörgést és a hangzavart, még akkor is, ha a hétköznapokban néha-néha morgunk miatta. Az alapelvünk megdöntetlen maradt: ha csak lehet, együtt megyünk, mind az öten, mert ha bárki is máshol van, az már nem a mi bulink.

Nekem a Balaton a riviéra… - 16.

…folyton ez megy a fejemben, mert nagy társaságunk egyes tagjai vagy százszor elénekelték ezt a felejthetetlen (!) slágert az utóbbi két és fél hétben. A sokat emlegetett időjárás megint a bolondját járatta velünk. Leutazás 23-án kánikulában, majd megfőttünk, mert a klímát nem akartuk bekapcsolni, nehogy megfázással indítsunk. Leérve nagy csobbanás a Balcsiban, ami majdnem olyan meleg volt, mint a levegő. Imi még csak ismerkedett a vízzel, de nem volt ellenére a barátkozás és nemsokára boldog húúú meg brrrr hangokat hallatva szelte a habokat a babaúszójában. Milyen jól tettük, hogy egyenesen a tóba rohantunk, mert ottlétünk alatt többé ilyen meleg nem lett és Imivel együtt ezen kívül mindösszesen négyszer tudtunk fürdőzni. Még aznap este beköszöntött ugyanis az ősz. Ami ki is tartott a mai napig, mikor újra kánikula van és én újra itthon ülök a számítógép előtt és pötyögöm be a balatoni emlékeket.

Hogy mit lehet csinálni három gyerekkel - ebből kettő egy éven aluli, bár ez is csak féligazság - és három kutyával a Balaton parton esős időben két hétig? Ööööö, sétálni, labdázni, sétálni, játszani, sétálni. Folytassam? Jó, azért most sarkítok rendesen, megoldottuk, de valljuk be, nem erre számítottunk.

A fürdőzés biztos elvette volna az eszemet, vízimádó vagyok ugyanis, akárcsak Bodza kutyám, de pancsimegvonás alatt sokszor járt két kérdésen az agyam. Mindkettőre van biztosan épeszű magyarázat, de mint tudjuk, a kutyások nem nevezhetők átlagos gondolkodású embereknek. Értetlenkedem azon, hogy ha a Balaton mindenkié, akkor miért van szinte mindenhol fizetős strand? Találtunk szabadstrandot, szerencsére a mi környékünkön több is volt, de van olyan település, ahol csak belépővel mehetsz a vízbe.

A másik felmerülő problémám az, hogy miért tilos mindenhol a kutya fürdetése? Strandon mondjuk megértem, ne ott rázza meg magát Blöki, ahol Béluska éppen eszi a vattacukrot. De egyéb helyeken? Nyilván tudom én is, hogy vannak illegális praktikák a kutyacsobbanásra, de miért kell ehhez folyamodnom? Erre nagyobb gondot fordítanak a közteresek, mint mondjuk arra, hogy a játszóterek homokozóit éjszakára leterítsék, hogy ne ott végezzék dolgukat a cicák. Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy gyerek- és kutyasoviniszta vagyok, nem igaz, csak most éppen ez foglalkozat. Annyira, hogy szívesen vitáznék/eszmét cserélnék róla veletek is. Írjatok bátran!

Három kiemelkedő eseménye volt nyaralásunknak, időrendi sorrendben írom, mert nem is tudnék választani. Az iskolánkból azok a gyerekek, akik gyermekotthonban (értsd állami gondozásban) nőnek fel felnőttként tovább költöznek szociális otthonokba, melyek többnyire vidéken vannak. Az egyik ilyen Kéthely, nem messze a Balatontól. Több tőlünk kikerült fiatal él ott. Minden évben legalább egyszer meglátogatjuk őket. Most is így tettünk. Jaffa gyengélkedett, így ő otthon maradt Nagyanyóval, de Bodzát elvittük. Könnyfakasztó látni, hogy a kutya mennyire nem felejt. Régi barátja, Reni is ott lakik, imádták egymást. Mikor leköltözött oda Bodzával mi kísértük le. Ennek már három éve. Most ugyanúgy bújtak egymáshoz, ahogy akkor, mintha el sem váltak volna. Homályos lesz a monitor, ha eszembe jut. Vagy ez nem is a gép hibája?

Ezt követte Imi szülinapja. Az Alma együttes Ma van a szülinapom dalát hallgattuk már több napja, mikor is végre aktuális lett. Volt torta, három is, két kicsi a babáknak és egy nagy a felnőtteknek. Imi nyakig tej-tojás és cukormentes túrókrémben úszott miután közös erővel elfújtuk azt az egy szál gyertyát. A maradékot pedig a szokásos rend szerint a kutyák csipegették fel az etetőszék alól.

Aztán az utolsó előtt-előtti nap Zoli azzal állított be, hogy a gyerekeimet látta Zamárdiban a bolt előtt. Gyors nyomozást lefolytatva kiderült, hogy valóban ők voltak. Még gyorsabb nasivásárlás és már robogtunk is a gyermekotthon felé. Ott nyaralt ugyanis a Csalogány (ez a munkahelyem beceneve). Volt nagy öröm! Persze az első kérdés: a kutyák is itt vannak? Naná, csak éppen a kertben maradtak. Ezt gyorsan orvosoltuk is, a csendes pihenő után egy kis csapat átjött kutyarápiára. Ez gáborul a kutyás terápiát jelenti. Persze nem volt rápia, csak játszadozás, de a gyerekeknek már minden együttlét a Szörpökkel terápia néven fut. Ahogy elnéztem, Bodza és Jaffa számára is legalább akkora felüdülés volt, mint kis kedvenceiknek. Közben és utána jó sokszor elmondtuk, hogy de jó, hogy a Nagyanyó nyugdíjas lett és újra mehetünk a Csalogányba a mieink közé!

Szóval így összegezve azért mégiscsak élménydús nyaralás volt, még ha nem is úgy alakult, ahogy gondoltuk. Azt pedig igazán megtanulhatnánk már, hogy ne tervezzünk be semmit, mert úgysem úgy történik és lehet, hogy ez nem is baj!