Nem kertelünk… - 24.

…munkára fogjuk a család minden tagját, akár két-, akár négylábú legyen az illető. Szerencsére minden hétvége napos időt hozott nekünk, így egyértelmű volt, hogy - az igazat megvallva- kissé elhanyagolt kertünket rendbe tegyük. Vagy legalábbis elkezdjük rendezni. A kert nem kicsi, ami nagyon jó, mert van tér nekünk is és a kutyáknak is, de amikor kezdődnek a kinti munkák, bizony néha kilátástalannak látjuk a helyzetet.

Úgy kezdődött, hogy a közeli kertészetben akciót hirdettek: minden fa árából annyi százalékot engednek, ahányas a vevő lába. Naná, hogy Zoli volt a vevő, kaptunk engedményt bőven. Munkából hazafelé meg is vette az elhunyt cseresznyefánk utódját, majd kézen fogta Imit, fülön az ebeket és elültették szépen. Éppen ásták a gödröt, amikor megérkezett a nagynéném. Kihagyhatatlannak vélte ő is a lehetőséget, így nemsokára egy meggyfával gazdagodott a gyümölcsfa állomány. A fiúk pedig szívesen vállalkoztak az ültetésre. Másnap kitaláltuk, hogy akkor már ne maradjon meg a szegény kiszáradt régi cseresznyefa - pedig milyen finom cseresznyéket adott! - vágjuk ki. Na, ebből lett a nagy buli. Azon a hétvégén nálunk vendégeskedett a barátnőm nevelt lánya, Évi, aki máskülönben az első osztályomba járt, ma már 25 éves felnőtt nő. Írtam róla Imi pár hetes korában, ő volt az egyik első látogatónk, azóta is rajong Imiért, Imreunokaöcsémként emlegeti folyton. Ha már nálunk volt Évi, őt is befogtuk a munkába. Alakult a csapat: négy ember, négy kutya. Ugyanis Herold, unokatestvérem labradorja, akármilyen öreg is, egy ilyen eseményt mégsem hagyhat ki. A legfelső lakásból a másik unokatestvérem fia (sok unokatestvérem van ám, összesen 17), Kristóf is leszaladt Jack kutyával, mert fát aprítani buli. Két balta, egy fűrész és nem tudom megszámolni hány kéz forgácsolta az egykori gyümölcsfát. Horrorisztikusan hangzik, de tényleg vicces volt. Főleg azért, mert a kutyák minden frissen hullott fadarabot megszereztek és elrohantak vele. Mintha nem jutna elég mindenkinek. Zajosra sikeredett a favágás, így csatlakozott hozzánk a ház több lakója is. A csúcsponton tizenkét ember és öt kutya népesítette be a kertünket. Még jó, hogy a nemrég épült szomszéd ház lakói eddig nem költöztek be a lakásokba! Ez a gyümölcsfás hétvége olyan jól sikerült, hogy szombat-vasárnapra is megoldotta a programot, nem mentünk sehová.

Az öt kutya rengeteget rohangált két napon keresztül, ezért vasárnap általános farágó délutánt tartottak. Illetve tartottak volna, ha a társaság motorja, Jack kibírná, hogy fél óráig, vagy esetleg öt percig szünetel a szaladgálás. Meg is fogadtam magamban, hogy többet nem mondom Jaffára, hogy hiperaktív. Szóval Jack úrfi unatkozni kezdett, amikor a többiek fafaragással foglalkoztak. Mit is csinál egy fiatal suhanc, ha unatkozik? Piszkálja az öregebbeket. Először Jaffa került sorra, az örök rivális. Odaszaladt, kivette a szájából a fát és már ment is a hercehurca. Nem akarok büszkélkedni, de már többször kiderült, hogy a feleakkora és idősebb Jaffa erősebb, mint az ifjú vitéz. Viszont ifjú vitéz nem adja fel. Soha. Ezért aztán közbe kellett lépni, Jack és Jaffa ideiglenesen szét lett ültetve. A kudarcot Heroldon próbálta orvosolni, sok sikerrel, ugyanis Herold mindig mindenkinek mindent önként átad és keres magának más elfoglaltságot. Ez viszont így uncsi a kis agresszornak. Következett Bodza. Érdekes, hogy Bodza soha nem kezdeményez vitát és nem megy bele a verekedésbe sem, de valahogy elég egy morgás Jack felé, ő már rögtön tudja, hogy hol a helye. Az biztos, hogy nem Bodza közelében. Akkor próbálkozzunk Kefírnél! Kefír egy darabig tűrte, sőt még játszott is vele, de aztán neki is tele lett a hócipője. Ekkor történt a nagy helyrerakás. Egy szempillantás alatt, számunkra váratlanul a négy kutya összefogott, mint akik előre megbeszélték és egyszerre rávetették magukat Jackre. Tudtuk, hogy nem lesz gond, mert egyik sem harap, úgyhogy dőltünk a röhögéstől, ahogy megregulázták a rosszalkodót. Egy valakinek nem tetszett, az örök védelmezőnek, aki mindenki mellett kiáll, ha megérdemli, ha nem. Nem nehéz kitalálni, Imiről van szó. Imikénk keserves sírásba kezdett, azt hitte, hogy Jack barátjának bántódása esik. Zoli erre gyorsan közbelépett és a következő pillanatban már az öt kutyaszájba újra botok kerültek és békés rágcsálás hangja hallatszott. Ez el is tartott vagy fél óráig, amikor is Jack újra unalmasnak találta a helyzetet. Addigra viszont Jaffa úr is elunta magát, így hát volt kivel rohangálni fel és alá.

Ez a kert tényleg nagy áldás nekünk, a kutyáknak igazi paradicsom, még akkor is, ha van egy Luciferkénk benne. Viszont a Luciferkék arról híresek, hogy a csínytevéseikkel mosolyt csalnak az arcunkra. Azt pedig, hogy mikor fejezzük be a kerti munkákat, könnyen meg tudom mondani. Semmikor.

Terápia oda-vissza - 23.

A köztudatban az él a gyógypedagógusokról, hogy szelídek, élnek-halnak a gyerekekért és úgy általában mindenkivel jól kijönnek. Ezt most hadd cáfoljam meg. Sok gyógypedagógust ismerek, akad köztük ilyen is, de a legtöbb, magamat is beleértve, nem ennyire szent életű. Mindenkinek vannak erősebb és gyengébb területei. Nekem egyértelműen az értelmileg akadályozott kamasz és fiatal emberek az erősségeim. A gyengéim pedig? A legkisebbek és a legidősebbek. Valahogy egyik korosztállyal sem tudok mit kezdeni. Nem azért, mert nem kedvelem őket. Ilyet már csak azért sem írnék, mert se pro, se kontra nem szerencsés általánosítani. Azt sem írhatom, hogy minden kamaszt szeretek, mert ez nem lenne igaz. Csak azt, hogy a legtöbbjükkel megtalálom a közös hangot. A picikkel és az idős emberekkel is inkább az a problémám, hogy nem tudom hogy viselkedjek, mi lenne a legjobb.

Igaz, dolgoztam másfél évig csecsemőotthonban, de mindig visszavágytam a régi csoportomba. A vége az lett, hogy gyorsan vissza is mentem és megfogadtam, többet nem jövök el. Évekkel később ugye beköltözött Imi. Érdekes, mert így visszagondolva az egész terhesség alatt nem is fogtam fel, hogy milyen lesz együtt élni egy kisbabával. Pedig tervezett, várt gyerekként érkezett. Azóta sok minden változott. Imi kapcsán sok-sok hasonló korú gyerekkel találkozom és valahogy belerázódtam, kezd természetessé válni akár nyolc-tíz fős baba banda jelenléte is.

A másik korosztály már keményebb dió volt számomra. Tavaly a nagymamám testvérénél Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. Ősszel már olyan állapotban volt, hogy nem lehetett egyedül hagyni, egész nap volt vele valaki. Apukám kitalálta, hogy péntek délelőttönként átmehetnénk hozzá. Addig csűrtük-csavartuk a dolgot, hogy újabb ötlet született: mi lenne, ha bevetnénk a kutyás terápiát Sárinál? Neki is volt kutyája, egy ír szetter, emlékeztem is rá gyerekkoromból, nagyon jó természetű kutyus volt, sokat játszottunk vele. Tehát a kutyaszeretet adott. Akkor vessük be Jaffát! Már az első alkalommal látszott, hogy nem csalt a megérzésünk, ez bizony használni fog. Sári végig aktívan beszélgetett, játszott Jaffával és persze boldog volt. Egy konkurense akadt csak a négylábúnak, mégpedig Imi. Már nem is tudom, hogy péntekenként kutya, vagy gyerek terápiát tartottunk Sárinak. Mikor a kisebbik lányáék hazajöttek Franciaországból, Sári csak a fiúkról beszélt három napon át. Sajnos pont Szilveszter napján Sári eltávozott közülünk. Furcsa módon egy-két héttel később, januárban keresett meg a Gödöllőről, az idősek otthonából egy szociális munkás, hogy volna-e kedvünk kutyás terápiát tartani nálunk. Abban maradtunk, hogy havonta egyszer le tudunk menni. A kellemest a hasznossal elvén ilyenkor nagypapás napot tartunk –apukám gödöllői- és amíg mi dolgozunk, Nagyapó Imizik. Februárban volt az első alkalom, bevallom, kicsit tartottam tőle. Mit fogok csinálni, hogyan fog menni, mi lesz, ha nem tudom kitölteni az időt? Százszor is megterveztem magamban előre a foglalkozást. Bodzát választottam társamul, talán azért is, hogy engem is erősítsen. Mikor bementünk, Bodza terápiás üzemmódba kapcsolt. Hogy honnan tudta, hogy oda dolgozni megyünk, amikor még életében nem járt idősek otthonában, azt nem tudom. A tornateremben már vártak a nénik és a bácsik. Bodza azonnal kitalálta, hogy kihez hogy közeledjen. Volt, aki elé leült, volt, akinek pacsizott és olyan is volt, akinek az ölébe pattant. Tízből tízszer jól döntött. Hiába a több éves rutin, itt bizony a kutya vezetett engem az első negyed órában. Aztán belejöttem én is és banálisan hangzik, de elröpült az egy óra. Márciusban már magabiztosan érkeztünk mindketten. Arra azonban nem számítottunk, hogy teli lesz a tornaterem. Nagyon sokan voltak a résztvevők, amitől megint megijedtem egy pillanatra. De most már tényleg csak egy pillanat volt és belecsaptunk a munkába. Van olyan néni, aki soha nem megy be a szobáján kívül más terembe és nem veszi le a napszemüvegét. Gondolom, nem mondok újdonságot, hogy ő volt az első, aki ölbe kapta Bodzát. Természetesen napszemüveg nélkül, hogy jobban lássa. Egy másik néni az első alkalommal meg sem szólalt, most ő kérte, hogy hadd csinálja a feladatot a kutyával. Egy bácsi pedig életében nem simogatott még kutyát, mert egyszer egy kuvasz megharapta. Most megtette és annyiszor elismételte, hogy sikerült, hogy a végére maga is elhitte: Bodza nem harap. Gondolom nyilvánvaló, hogy alig várom az áprilisi foglalkozást.

Zoli közben csavargott a városban, Imi nagyapózott, szóval mindenki valami ünnepi dolgot csinált. Apukám sokszor mondja az Imivel töltött időre, hogy neki az terápiás hatású. Akkor összefoglalva: Imi terápiázza Nagyapót, a csavargás felüdíti Zolit, Bodza és én terápiás munkát végzünk az idősekkel és nekem meg elmúlt a tartózkodásom ettől a korosztálytól is. Ilyen egyszerű lenne? Azért jóval szövevényesebb ám, hogy most akkor ki is segít kinek.

Kutyázunk ezerrel - 22.

Hogy ne maradjanak eseménytelenek a tél utolsó napjai sem, egy kis táborozásra utaztunk február közepén.

Lakitelekre mentünk az Alapítvány már régóta jól bejáratott táborhelyére. Tizenöt kutya és a hozzájuk így, vagy úgy tartozó emberek népesítették be a Népfőiskola épületét és parkját. Bonyolult kapcsolatok vannak ám mifelénk kutya és ember között. Itt egy kutyához egyszerre több ember társul. Kezdjük a legegyszerűbb esetekkel. Ők a saját családi kutyák: Mártinak Guru, Borinak Kópé, Andinak Molly és Pita, Barbarának Suzy. Náluk könnyű a dolgunk. Aztán jönnek a már átadott és levizsgázott segítő kutyák. A tábort tekintve nem is kell a többes számot használnom, mert csak Viki és Plüsi volt jelen, mint régi páros. Utánuk következnek azok a segítő kutyusok, akik már olyan szakaszba léptek, hogy a jövendőbeli gazdájukhoz költözhetnek és együtt készülhetnek a vizsgára, mely után teljes jogú segítő kutya válik az ebből és gazda a gazdajelöltből. Most három kutyus lépett erre a szintre: Hannó Floval, Do Patival és Pille Ádámmal. Van három olyan kutyus is, akiknek már kiválasztottuk a gazdáját, de még csak az ismerkedés elején tartunk: Chili és Zsanett, Tücsi és Márk, Kefír és Ibolya. No meg van egy szem gazdajelölt nélküli kutyus, Ella, aki hallókutya szakon tanul.

És ez még csak a kutya-gazdi viszony. Minden kutyához jár ám emellett egy kiképző és egy nevelőszülő is. Ezt már nem részletezném, a lényeg, hogy szövevényes, de jól működő kapcsolatrendszerrel érkeztek a kutyák Lakitelekre. Na, most ezt mind átlátni egy frissen másfél évessé avanzsált fiúnak meglehetősen nehézkes. Meglepetésünkre azonban már a második nap délelőtt tudta, hogy ki kié és ezt tudatta az apjával és velem, oly módon, hogy rámutatott az adott kutyára: O és az emberére: O. Mindenkinél sokszor és határozottan ismételgette ezt, hiszen meg akarta tanulni, számára ez rettentő fontos tisztáznivaló.

Kis zavart okozott a fejében az, hogy itthon hagytuk a Szörpöket a Nagyapóval és az is, hogy Kefír viszont velünk jött, de nem velünk aludt. Nehéz dolog ez. Bodzajaffa azért nem jöttek velünk, mert én dolgozni mentem, Zolinak meg elég feladat volt állandóan a fián tartani a szemét. Kefírrel pedig úgy alakult, hogy az előző cikkben említett két hétből az lett, hogy addig marad nálunk, amíg a gazdájához nem költözik, mert annyira szeretjük őt (és ő is minket).

Lementünk hát péntektől vasárnapig a kutyatáborba-ahogy a csalogányos gyerekek hívják az ehhez hasonló eseményeket. Kefír gazdázott Bori segítségével, én a gazdi-jelöltekkel végeztem az átadás lelki oldalának megsegítését, a fiúk meg bandáztak. Az első nap közöltem mindenkivel, hogy Imi nagyon visszahúzódó, nehezen oldódik nagyobb társaságban, ez nem szól senki személye ellen. Mire az én szerény gyermekem belevetette magát a társasági életbe, a szobába beterelni alváskor is csak alig-alig lehetett. Péntekről szombatra virradólag hajnali háromkor felébresztett, hálózsákban futással az ajtónál termett és mutogatott, hogy ki-ki. Nehezen értette meg, hogy ilyenkor már a legelvetemültebb éjszakázók is alszanak, de holnap is van nap. Az utóbbit azért felfogta, mert reggel hétkor követelte a szobából való távozást.

Kutyák közül megpróbált mindenkit egyenlő figyelemben részesíteni, kötelességének érezte, hogy körbe-körbe járjon és simogassa, ölelgesse a négylábú barátait. Azért voltak kivételek, mert étkezések után a maradékot mindig Suzynak adta, a pórázt pedig Chilivel a végén szerette legjobban kézben tartani.

Pénteken úgy tűnt, hogy elfogadja, hogy Kefír Ibolyával és családjával, Ivánnal és Bendével lesz. Azért persze gyakran kapott puszit a kobakjára jövet-menet. Szombaton ebéd után azonban megelégelte a helyzetet, odament Ibolyához, megfogta Kefír pórázát és visszahozta hozzánk, hogy ő a mi kutyánk. Szerencsére Ibolyáék nagyon megértőek voltak és hagyták, hogy vele legyen, aztán visszavittük őt gyakorolni a mesterségét.

Emberek közül mondhatom, hogy senki nem ment haza egy széles Imi mosoly nélkül, de az is mindenki számára világossá vált, hogy Imi szívét leginkább Zsanett, Chili hallókutya szakon tanuló ebzet gazdi-jelöltje, ejtette rabul. Vele ment bújócskázni, fogócskázni, motorozni, sőt vasárnap már az ő öléből hallgatta végig a búcsúbeszédet is. Hiába, a gyereknek nem lehet megmondani, hogy kivel legyen, azt választja, akit ő szeretne. Mindenesetre én nagyon örülök ennek a barátságnak.

Soha nem lesz megszokott érzés az, hogy a kutyáinkkal olyan embereknek áll módunkban segíteni, akiknek szükségük van rá. Azonban ezeknél az alkalmaknál érezzük igazán a munkánk súlyát. Amikor egy páros egymásra talál és elkezd együtt dolgozni. Amikor egy gazda óriási örömmel viheti haza azt a kutyát, aki tizenévig a támasza és barátja lesz. Amikor látjuk minden két-és négylábú szemében azt az összetéveszthetetlen nézést, ahogyan arra néz, aki hozzá tartozik. Amikor a képzés során kialakult szövevényes kapcsolatok egyszerűvé válnak és egy kutyához csak egy ember tartozik, de ő elválaszthatatlanul. Szeretem a munkámat, sosem tudnék mást csinálni.

A pörgős napok ősz óta nem csökkennek nálunk. - 21.

Ennek persze nagyon örülünk mindannyian.

Mi is történt az előző cikk óta? Talán furcsa lesz az ünnepekről írni, hiszen az újság februárban jelenik meg, már lassan készülődhetünk a tavaszra (hurrá!), de azért talán jó lesz nosztalgiázni.

Mikulás előtt rendeztünk egy második körös terápiás vizsgát az Alapítvány már dolgozó kutyáinak. Pénteken a Napraforgó Klubban vizsgázott a csapat egyik fele, szombaton pedig a Csalogány Iskolában a másik. Mi a szombati csapatot erősítettük. Délelőtt meg elmentünk a Mamami Klubba, azt nem lehet kihagyni soha, gondoltuk, azon már nem múlik semmi. Imi kifutkározta magát, én kicsit felejtettem a vizsgadrukkot, Zoli pedig szokás szerint falatozgatott a büfében a jobbnál jobb házi készítésű sütikből. Budaörsről Óbudára menet felkaptuk a kutyákat és irány a San Marco utca. A Kiscelli-San Marco sarkán furcsán döcögni kezdett az autónk: durrdefekt. Még jó, hogy nem vettem előjelnek, így is éppen eléggé izgultam. Szerencsére a testvéremék  tíz percre laknak onnan, a sógorom ott termett, gyors kerékcserét végeztek Zolival és mindenki megnyugodott. Előre vettük a Szörpöket a vizsgán, mert tudtuk, hogy a gyerekeknek ez óriási stressz, hiszen azok vizsgáznak, akik nekik a legfontosabbak. Jól is tettük, mert akkor vált felszabadulttá mindenki, amikor már örülhettünk a szép eredményeknek. Az egyik csoporttag, Andris a folyosón járkált és szidta a vizsgáztatókat, hogy milyen jogon jönnek ide ellenőrizni az ő barátait. Jobbnak láttam, ha ő kint is marad, nehogy egy szemrebbenésre is óvást nyújtson be.

A vizsgák után fellélegezhettünk és jöhettek az ünnepek. Nálunk szerencsére ismeretlen a karácsonyi stressz, megvan a szokott rend, amit szeretünk és máshogy nem is tudnánk elképzelni. Az ajándékozás pedig tényleg nem a pénzről szól, kézzel készítettet kap mindenki, kivéve a gyerekek. Természetesen a kutyákat is mindenhol várja egy-egy csomagocska. Hosszú évek óta van két gyerek –vagyis most már fiatal felnőtt- a munkahelyemről, akik velünk töltik a Karácsonyt, a Húsvétot és a nyári szünetből egy hetet. Évi és Jancsi most is jöttek, ami nagy öröm nekünk és nekik is. Ilyenkor Bodza meg Jaffa ágybakutyák lesznek, Jancsinak kell a derék- és lábmelegítő. Még a negyven fokos melegben is nyáron, nemhogy decemberben!

A két ünnep között a van a hagyományos családi találkozó az unokatestvéreméknél – azaz két emelettel feljebb- ahol akár negyvenen is össze szoktunk gyűlni. Volt, hogy Imit nem is láttuk, eljátszott a gyerekszobában a rokonokkal. Nagyfiú lett belőle, elismerem. A Szilveszter viszont csendesen telt, Imi és a kutyák aludtak, mi meg beszélgettünk, filmet néztünk. A Szörpök nem félnek a durrogástól, de Herold és Jack rettegtek szegények. Sosem értettem, hogy miért olyan jó móka ez az embereknek.

Sajnos szomorú dolog is történt. Imivel és Jaffával jártunk egyéni terápiára Sári nénihez, aki Altzheimer-kórral küzdött. Azt nem tudom megmondani, hogy ezeken a foglalkozásokon ki ért el nagyobb terápiás hatást a két fiú közül. Mindenesetre Sári néni négy teljes napig csak róluk beszélt a Franciaországból hazalátogató lányának és családjának. 26-án agyvérzést kapott és Szilveszter éjjelén meghalt. Előtte délután még meglátogattuk őt, békés volt, mintha aludna. A lányai pedig folyton kérdezgettek az együtt töltött időről, nagyon boldog volt az anyukájuk. Sokszor elmondta, hogy bárcsak lenne a háznál kicsi gyerek és egy kutya és rengeteget mesélt az ír szetterükről, Rokiról. Most már biztosan együtt labdáznak a Szivárvány hídon túl és onnan őrzik a két boldogsághozót, Imit és Jaffát.

No de nemcsak emberekkel vendégeskedtünk, jött hozzánk egy régen várt barát is. Most nem Müzli, hanem Kefír személyében. Kefír is egy mozgássérült-segítő kutya és jelenleg nálunk van telelésen. Csak két hétig, de még csak a fele telt el, úgyhogy nem bánkódunk. Imi rögtön a szívébe fogadta, puszilgatja őt is, ugyanúgy, ahogyan a háziakat. Egyik este letelepedett a földre a kedvenc mesekönyvével és felolvasást tartott a négylábúaknak. Próbáltam halkan odaosonni és fotózni, de a kutyák persze észrevettek. Imi viszont annyira belemerült a mesébe, hogy fel sem tűnt neki, miben mesterkedem. A fotót mellékelem is a cikkhez. A másik képen pedig beparancsolta a Szörpöket a ketrecbe, majd ő is helyet foglalt köztük. Hiába, tesók között csak így megy. A harmadik kép pedig megint nagy örömet szerzett nekünk, fő olvasómtól, Zsuzsától kaptuk, Bogyó az igazi spani és plüss Bodza és Jaffa szánkózni indult. Köszönöm itt is!

Mint láthatjátok, egyáltalán nem volt unalmas ez az időszak sem, szinte már el is felejtettem a tavalyi telet, amikor be voltunk zárva. Csak belejövünk mindenbe és a tél sem lesz már mumus számunkra. Úgyhogy most azt mondom, élvezzétek ki ti is a telet, ha van hó, havazzatok, ha jég, csúszkáljatok! Bár ma a kertben találtunk egy szirmát bontogató hóvirágot…

Kutya egy hónap áll mögöttünk… - 20.

…de egyáltalán nem rossz értelemben. Inkább csak azért, mert minden hétvégére jutott valamilyen kutyás program. Méghozzá nem is csak a házunk táján, utaztunk is messzire. Na jó, azért, nem olyan nagyon távoli tájakra, csak Debrecenig. Egy tizenöt hónaposnak azért még ez is komoly utazásnak számít.

Egy hétvégét töltöttünk Debrecenben, a Segít a Négylábúak Szeretete, röviden SANSZ Alapítványnál. Nevezhetnénk őket úgy is, hogy a fekete kutyásoknál, ugyanis kutyáik igen nagy része groenendael, azaz a belga juhászok fekete színű változata. Ahogy már a régebbi, terápiás cikkemben írtam, egy új törvényrendelet szerint minden terápiás párosnak újra le kell tennie a most már egységes szabályzaton alapuló terápiás vizsgát, függetlenül attól, hogy korábban vizsgázott-e, vagy sem. A SANSZ Alapítványnál két nap alatt le is vizsgáztak mindkét körös vizsgán az ebek és gazdáik. Hiába, ha valaki felkészült, akkor megy minden, mint a karikacsapás.

Szálláshelyünk az alapítvány egyik munkatársánál, Ibolyáéknál volt. Hamar kiderült, hogy Imi-paradicsomba érkeztünk. A legfontosabb tényező számára ugyanis az, hogy legyen elég kutya. Náluk aztán volt választék. Mind csupa gröni: ott volt Alice, Ági kutyája, aki szintén vizsgázni jöttek, ráadásul Ajkáról. Alice egy csuda jámbor kutyus, már az első este kipróbáltuk, vicceltünk is azzal, hogy neki nem kell majd vizsgáznia, ugyanis Imi ráállt, ráült, ráfeküdt, a fülébe sugdosott, az orrát nyomkodta, szőrét fésülte, egyszóval próbára tette Alice gyerek-kompatibilitását. Nem mintha ezzel gondok adódtak volna. Aztán ott volt Ibolya terápiás kutyusa, Málna. Ő egy igazi kecses királylány, vele is volt kutyagolás és simizés. Azonban ahogyan azt már Imitől megszokhattuk, ő nem a higgadt szuka kutyákat részesíti előnyben, hanem az energikus kanokat. Így hát legjobb barátja az ifjú Szeder lett. Szeder kora miatt még nem vizsgázott, de ahogy elnéztük, a vérében van a gyerekimádat. Imivel nyalták-falták egymást, hol a kutya szaladt a gyerek után, hol fordítva. Sajnos egy ilyen pillanatot sem sikerült megörökítenünk, mert mindketten rendkívül kamera érzékenyek és azonnal bociszemekkel meredtek ránk, ahogyan a mellékelt ábra, vagyis fotó mutatja.

 Azért ne gondolja senki, hogy az itthoni barátait elfelejtette az úrfi. Ők Gödöllőn tanyáztak addig apukámnál. Vasárnap este mentünk értük, amiből persze az lett, hogy ott ragadtunk éjszakára is. Egyre jobban látszik, amit már többször említettem, hogy Imi szíve Jaffa felé húz. A napunk háromnegyede róla szól. Megy utána, mellette, előtte, vagy csak ülnek, fekszenek egymás mellett és ezt hallom: JA-FA, JA-FA. Jaffa persze áhítattal nézi és benne van minden rosszaságban. Amint kikelünk az ágyból, első dolguk megkeresni egymást. A második pedig az, hogy valami harapnivaló után nézzenek. Imi felvette ugyanis azt a szokást, hogy kér tőlünk enni, majd elslisszol és testvériesen megosztozik a falaton barátjával. Mivel arra nem tudta megtanítani (egyelőre) Jaffát, hogy kézzel/manccsal egyen, ezért ő áll négykézlábra és a földről a szájával szedi fel mondjuk a pogácsadarabot. Azért nem kell megijedni, a főétkezésekkor szigorúan etetőszékben, evőeszközzel, ember módjára eszik a gyerek, nem fog teljesen kutyává válni. Életében először láttuk őt mérgesen nézni. Nem nehéz kitalálni, hogy miért. Jaffa valami turpisságot csinált, arra már nem emlékszem, hogy mit, de Zoli leszidta és beküldte a helyére. Mire Imi az ő halandzsanyelvén hosszan magyarázott az apjának, hozzá úgy összehúzta a szemöldökét és olyan hevesen gesztikulált, hogy mi dőltünk a röhögéstől. Persze ettől még mérgesebb lett, mert ő nem viccelni akart, hanem visszaadni a kölcsön, ha már Jaffa büntiben van, legyen ott Zoli is.

Tegnap pedig a mi csapatunknál, a Kutyával az Emberért Alapítványnál rendeztünk gazdatalálkozót. Ennek az a menete, hogy meghívjuk a várólistán szereplő gazdákat és azokat a kutyákat, akik éppen tanulják a mozgássérült-segítő mesterséget és egész nap ismerkedünk, kutyázunk, beszélgetünk. Nagyon jól sikerült ez az alkalom is, sok páros körvonalazódott a fejünkben, de a döntést nem szoktuk elkapkodni, mert egy kutyaéletre szól. Jó érzés látni, ahogy kutyáink feltérképezik az embereket és fordítva. Jó belegondolni, hogy itt és most találkozik először egy leendő csapat, akik egymást segítve, szeretve töltik majd el az előttük álló sok-sok közös évet. Akiknek egyszer, nem is olyan sokára már hihetetlen lesz, hogy eddig nem is voltak egymás életének a részei. Ugyanakkor fájó érzés is, mert soha nincs annyi képzés alatt álló kutyánk, mint amennyi jelentkezőnk. Így muszáj néhány embernek azt mondani minden egyes találkozó után, hogy várjanak még, most nem találtuk meg a hozzájuk illő kutyát. Ha rajtunk múlna, akkor ilyen nem történne, de ehhez sok minden kellene. Önkéntesek, nevelőszülők, támogatók, mert a mi időnk, energiánk és kapacitásunk is véges. Nem is beszélve arról, hogy nehéz finanszírozni egy-egy kutya kiképzését, etetését, állatorvosi költségeit, játékait, felszerelését, mindent, ami egy kutyával jár. A gazdák természetesen térítésmentesen kapják meg segítőjüket, ezen nem is szeretnénk változtatni. A nehézségeket azonban mindig felülírja az az öröm, amit látunk az eddig átadott kutyáink és gazdáink szemében.

Tényleg kutya egy hónap áll mögöttünk, de megérte!

Te kit választanál? - 19.

Kata nevű olvasónk írt egy hosszabb e-mailt, amiben segítséget kér. Van egy ír szetterük, aki velük él a kétszobás lakásukban. Hosszú ideje tervezték a babát és most sikerült, túl vannak már az első trimeszteren. A védőnő „kutyaellenes”, vagy legalábbis nem szereti, ha a kutya a gyerekkel egy légtérben él. A védőnő rosszallásán felbuzdulva Kata fél családja megkezdte a kutyaeltüntető hadműveletet és ostromolják a kismamát, hogy mielőbb keressen új otthont Lizi számára.

A Bodza és a baba első részében írtam erről, akkor megkérdeztem az állatorvosunk, és a nőgyógyászom véleményét. Mindketten úgy vélték, hogy megfelelő higiénés szabályok mellett semmi akadálya a kutyatartásnak sem várandósság alatt, sem a baba születését követően. Igazából nem is értem hogy merül fel az bárkiben, hogy ha megszületik (megfogan) a gyerek, akkor a kutya menjen a háztól, vagy a lakásból. Ha eddig családtag volt, most kiszorítja egy új szereplő?

A higiénés szabályokról most nem írnék hosszan, egyrészt, mert visszakereshető az első cikk (2009. májusi), másrészt, mert szerintem rém egyszerűek. A kutya legyen rendszeresen parazita mentesítve -féreghajtás, kullancs és bolha elleni védekezés-, kapja meg az oltásokat, ha a szőre igényli, akkor három-négyhavonta vigyük el kozmetikushoz. Emellett nyilván mindenki feltakarít a kedvence után és a gyerek nem tapicskol nyakig kutyaszőrben, vagy a sáros talpnyomok között.

Az együttélés szabályairól is írtam már, itt is az élni és élni hagyni alapelvet kövessük: a kutya nem bánthatja a gyereket, de a gyerek sem okozhat fájdalmat a kutyának, vagyis mindkét fél tartsa tiszteletben a másikat. Ha bármilyen viselkedési probléma adódik az együttélés során, érdemes kiképző segítségét kérni, sokszor nem is olyan bonyolult a helyzet, mint amilyennek mi látjuk.

A kutya-ember kapcsolat is volt már terítéken, igaz eddig csak terápiás vonatkozásban. Vajon csak a sérült gyerekeknek segít a kutya jelenléte?

Megfigyelések szerint a kutya-gazda kapcsolat nagyon hasonló a szülő-gyerek viszonyhoz; ugyanolyan aszimmetrikus és függőségen alapuló viszony, s az emberek hajlamosak úgy tekinteni a kutyájukat, mint aki a családban a gyerek szerepét tölti be (Collis, 1995). 
Kísérleti szituációkban végzett megfigyelések szerint a kutya-ember kötődés pszichológiai jellemvonásai nagyon hasonlóak a szülő-gyerek kötődési kapcsolathoz (Topál és mts., 1998). 
Jól ismert, hogy az emberi kapcsolatok prototípusa a gyerek-szülő kötődési viszony, minden egyéb társas viszonyunk ebből eredeztethető, és az emberi kapcsolatok terápiás hatásának is előfeltétele, kulcsmomentuma a kötődés. Több vizsgálat utal arra is, hogy a kutya fontos lehet a gyerekek személyiségfejlődésében. Egyrészt kedvező hatással van a gyerekek szociális és érzelmi fejlődésére: a kutyával rendszeres kapcsolatot tartó gyerekek konfliktuskezelési képessége jobb, mint társaiké, s empatikus készségük is javul (Filiatre és mts., 1986), másrészt úgy tűnik, hogy a kutyával való interakciók elősegítik a helyes társas viselkedés elsajátítását, s így javítják a gyerek közösségbe való beilleszkedési készségét (Millot és mts., 1988). 
Több tanulmány szerint a gyermekek stresszhelyzetben érzelmi támaszként használhatják a kutyát, mely így jelentős stressz-csökkentő tényezővé válhat. A kutyával való rendszeres kapcsolat segíti a gyerek identitásfejlődését és a társas kapcsolatok elsajátítását (Endenburg & Baarda, 1995).

Tudom, hogy ennek az újságnak az olvasói egy percig sem kételkednek abban, hogy mekkora pluszt hoz az életünkbe a kutyánk, de talán azoknak egy kis segítség a fenti kutatás-gyűjtemény, akik gyakran kapnak a fejükre, hogy a kutya továbbra is fontos maradt az életükben a gyerekszülés után is.

Egy ismerősöm ilyenkor csak azt szokta mondani, hogy aki nem tudja felelősséggel eldönteni a kutya családba fogadása előtt, hogy az elkövetkezendő tíz-tizenöt évben belefér-e az életébe a kutya (gyerek, munka, költözés…stb), az vegyen inkább kaktuszt.

Te is más vagy, te sem vagy más - 18.

"Aki mindig meg akar felelni mások elvárásainak, az lemondott arról a lehetőségről, hogy önmagáért szeressék."
 Darnel Christian

Mikor Imi még odabent volt - a gyerekek kérésére- minden terápiás foglalkozás egy részén pocakon át kommunikált a csoportommal. Kicsit misztikusan hangzik, de én vagyok a tanú arra, hogy valóban működött. A baba egy bizonyos kor után érzi, hallja a külvilágot és hiszek benne, hogy a felé áramló energiákat is. Nem véletlenül kérdezik meg minden felmérésnél az anyát, hogy várt terhesség volt-e, milyen hangulatban telt a várandósság…és így tovább. Imi a gyerekektől rengeteg szeretetet kapott már akkor, amikor még nem is látta őket. Egyik alkalommal Erika hosszan nézett maga elé és amikor megkérdeztem, hogy min gondolkozik, akkor azt felelte, hogy azon, vajon Imi elfogadja-e őket olyannak, amilyenek.

Nehéz kérdés, hogy milyenek is vagyunk. Kinek mi az erőssége és a gyengesége. Milyenek is ők? Nehezen tanulnak, akadályozott az értelmük. Viszont az érzelmeik mindig őszinték és nyitottságuk többszöröse a miénknek. Ők feltétel nélkül szeretnek. Nem azért, mert hoztál csokit, mert szépeket mondasz, vagy mert sok a pénzed. Önmagadért, ami vagy. Jó tükrök.

A kutyás terápia fő eleme pont ez a feltétel nélküli elfogadás és szeretet. Hiszen a kutya nem válogat, azt szereti, akitől szeretet kap. Képzeljétek csak el, hogy milyen érdekes megtapasztalni, amikor ez oda-vissza megy!

Egy alkalommal kutyás táborban voltunk és reggeliztünk. Az egyik nagyfiú, vagyis inkább fiatalember felénk fordult és ezt mondta: Köszönöm, hogy gondoskodtok rólam és ilyen finom ételeket kapok! Ezután váratlanul sírva fakadt. Bodza a következő pillanatban már az ölében ült, pedig nem hívta senki. Úgy érezte, ott a helye. Árpi neki suttogta a fülébe a gondjait. Ő otthon nem ehhez szokott, gyakori a kiabálás, nem ülnek le együtt az asztalhoz és nem beszéli meg vele senki az aznapi történéseket. Miután elpanaszolta bánatát Bodzának, megköszönte neki, hogy meghallgatta, letörölte a könnyeit és folytatta a napját, mintha mi sem történt volna.

Egy másik emlékezetes eset már akkor történt, amikor erősen látszott rajtam, hogy 2 in 1 vagyok. A lakóotthonos lányokkal utaztunk együtt a villamoson. Körbevettek, csacsogtak, mosolyogtak, mint ahogy azt a tizenéves lányok szokták. A körülöttünk lévő emberek közül többen félrehúzódtak tőlünk, sajnos ez nem ritka. Egy megállóval előbb szálltak le, mint én. Búcsúzáskor kaptam két puszit mindenkitől az arcomra és Imi egyet a hasamra. Teljes természetességgel. Az utolsó megálló megtétele alatt új szomszédaim lettek a villamoson. Egy pár tini, kb. egyidősek az „én lányaimmal”. Fogták magukat és rágyújtottak. Senki nem szólt rájuk, a döbbenettől én sem. Azért sokáig motoszkált az agyamban, hogy melyik társaságnak nagyobb a fogyatéka és milyen téren.

Imi eddig még csak két alkalommal találkozott a gyerekekkel. Először a keresztelőjén. Nagyon érdekes volt, mert a rengeteg vendég között mindig őket kereste a tekintetével. Mosolygott rájuk, integetett nekik.

Ezután a nyaraláson találkoztak Zamárdiban. Amikor bementünk a lakhelyükre, hirtelen megijedt, mert körülbelül húsz gyerek csüngött a nyakamban két perc leforgása alatt. Aztán a délutáni –a mi nyaralónk kertjében való- találkozásukkor már ismét kinyílt a mosolyalbum. Évi levette a lábáról az Egyszer egy hétpettyes katicabogárka című dallal, Erika pedig abban a kegyben részesült, hogy meg is uzsonnáztathatta. Igen, pont Erika. Így legalább már egy szemernyi kételye sem maradt.
Azért vettem elő ezt a témát, mert rendszeresen érdeklődtök a kutyás terápiáról és a Kutyával az Emberért Alapítványról. Mindig örülök ezeknek az e-maileknek, mert ez az a téma, amiről bármikor bármennyit képes vagyok beszélni/írni.

A másik oka annak, hogy ebben a számban a terápiás munkáról is írtam az, hogy végre elég nagy ahhoz Imi, hogy hetente kétszer két órára Bodzával és Jaffával eljárjunk a többi gyerekemhez. Akik persze nem vérszerinti gyerekeim, de mégis úgy érzem, hogy összetartozunk. Ezek az alkalmak hihetetlenül feltöltenek mindhármunkat. Abban is biztos vagyok, hogy ha én feltöltődöm, abból Imi (és Zoli) is csak nyernek.

Olyan, mintha átcsöppennénk egy másik világba, ahol egészen mások az értékek. Jó lenne, ha ez a nem egy, vagy két világ lenne, hanem sikerülne végre összehozni a csapatokat és nem támasztanánk olyan elvárásokat egymással szemben, aminek nem lehet és nem is kell megfelelni. Volna mit tanulnunk egymástól!