Tömegesen közlekedünk - 27.

Éveken keresztül halogattam, hogy megszerezzem a jogosítványomat. Ahogyan a mondás tartja, amit meg szeretnénk csinálni, arra lehetőséget keresünk, amit nem, arra kifogást. Abból pedig volt elég. Nem mondom, hogy mind légből kapott volt, hiszen valóban nem volt autóm, se kilátásom arra, hogy legyen egy a közeljövőben. Szóval mindig újabb és újabb határidőket szabtam magamnak. Ha jól emlékszem, először 2000-ben fordult meg a fejemben, hogy de jó lenne, ha vezetnék. Hamar le is beszéltem magam, azzal, hogy inkább albérletet fizetek meg hát egymagamnak luxus lenne autót fenntartani. 2005-ben azt mondtam, hogy egy kutyával könnyű BKV-N utazni, majd, ha kettő lesz. 2006-ban úgy gondoltam, két rendes kutyával meg sem kottyan a buszozás. 2007-ben is ráfogtam, hogy mindhárom szépen utazik, most akkor minek puffognánk egy autóban. 2009 első felében úgy voltam vele, hogy nagy pocakkal úgyis le tudok ülni, a két kutya jól elfér a lábam alatt, hétvégén meg fuvaroz Zoli. 2009 második felétől azért már kezdett derengeni, hogy nem is olyan rossz az, ha az ember be tud pattanni az autóba egy gyerekkel és az ebekkel akkor is, ha nincs kéznél a férjura. 2010 nyarán belefogtam hát a tanfolyamba és október elején meg is kaptam az addig elérhetetlennek tűnő jogosítványt. Azóta is ritkán merek volán mögé ülni, de szent elhatározásom, hogy mire a hugica kibújik, még ha nem is profi, de gyakorlott sofőr leszek. Mert azért két gyerek –egy kicsi és egy pici- és két kutya tömegközlekedésen való részvétele egy szülő/gazda kíséretében tényleg kezd hasonlítani egy kalandtúrához.

Addig is azért kiélvezem az utolsó pillanatokig a budapesti hálózatokat. Joggal kérdezhetnék az olvasók, hogy minek utazgatok annyit. Én erre azt mondanám, hogy kérdezzék inkább a fiamat. Többnyire a reggeli észheztérés után, ami nálunk szerencsére viszonylag sokáig elhúzódik, legalábbis más, hasonló korú gyerekekhez képest, megkérdezem őt, mihez lenne kedve délelőtt. Erre általában háromféle válasz létezik: sihuhu, bu, iaos (vonat, busz, villamos). Tehát kerekedjünk fel. Busz, villamos adott, öt-tíz perc sétával célhoz érünk és utána már csak át kell szállni egyikről a másikra. Ez egyébként nem is rossz móka, mert mindig beiktatok köztes célpontokat, piacozunk, postára megyünk, parkban sétálunk, miegymás. A vonat már más kérdés. Van, hogy elmegyünk valamelyik pályaudvarra és csak nézzük, csodáljuk őket. Meg vannak a kamuvonatok. Remélem, nem veti később a szememre, hogy becsaptam őt azzal, hogy a föld alatt is vonat megy, amivel el tudunk menni Zoliapa munkahelyére, vagy azzal, hogy a fogas a kis piros vonat, ami felvisz viszont a gyermekvasúthoz. Egyelőre azért még boldogan mondja mindegyiken, hogy sihuhu. Sajnos amióta nem tudom hordozni Imit (tegnap volt négy teljes hónapja, hogy a babakocsi része lett az életünknek), azóta kutya nélkül közlekedünk, ha fel kell szállnunk valamelyik járatra.

Előtte azonban voltak vidám perceim. El tudják képzelni az emberek arcát, amint egy baba kikandikál a hordozós kabát hátából és az anyuka kezében tart két darab tarka spánielt? Vagy amikor a végállomáson leültem a hátamon alvó Imivel, ülés alatt két kutyával, majd a leszállásnál a szerencsétlen szomszéd –később felszálló- utas egyszer csak észleli, hogy nem púpos a hátam, hanem ott egy gyerek szuszog és az ülés alól kipattan két lógófülű? Hozzá kell tenni azért, hogy szerénytelenség nélkül mondhatom, a Szörpök kitűnően viselkednek a tömegben. Volt idejük megszokni, a régi szép időkben minden nap mentünk valamerre és hétvégén az Óbuda-Top Mancs oda-vissza majd három órás busz utakat is együtt tettük meg. Így aztán náluk az utazás egyet jelent az alvással, mindegy, hogy én állok, vagy ülök, a lábamhoz heverednek és benyomják a szunyát. Azért ennek ellenére is könyvet tudnék írni az utastársak pozitív és negatív beszólásaiból, no meg az elmaradhatatlan kutyás történetekből, amiket meghallgattam útjaink során.

Nem is fér kétség ahhoz, hogy a kutya- és gyerekneveléshez mindenki ért, még az is, akinek egyik sincs. Az ért a legjobban. Ha az ember nem akar bosszankodni egy héten legalább három alkalommal, akkor jobban teszi, ha poénra veszi, így legalább a nevetés garantált. Lehet, hogy mégis inkább maradnom kéne a jól begyakorolt tömegközlekedés mellett, mintsem csak egymáson nevetgéljünk ötösben-hatosban az autóban?

Szerintem május az év legszebb hónapja, nagyon szeretem! - 26.

Két éve májusban jelent meg az első Bodza és a baba cikk. Igaz, hogy ez a mostani már a júliusiban fog világot látni, de azért most, amikor írom, még van aktualitása, nemrég zártuk a tavaszt.

Nem vagyok babonás, ezért eddig elhallgattam, de mivel ebben a számban a májust idézem, ezért akár stílszerű is lehet, hogy most jelentsem be azt a jó hírt, amit két éve is: növekszik a családunk. Októberben egy kislány érkezik hozzánk, így -egy időre- egyensúlyba kerülnek itthon a nemek, lesz három fiú és három lány.

Amúgy is jó volna, ha a nemek kicsit egyensúlyozódnának, de most a tagadószó mivoltára értem. Ugyanis Iminek a kedvenc szava a nem lett. Mindenre szereti mondani, még arra a kérdésre is, hogy kér-e sütit. Nemet mondani jó, hiszen eddig fel sem merült, hogy lehetséges. Csak mosolygunk rajta, sőt még örülünk is neki. Egy ismerős mondta, hogy Hollandiában, ahol ők élnek, a fejlődési státuszokban ebben a korban kérdés, hogy dacol-e, mond-e nemet a gyerek. Hiszen ez is az érés jele, az önállósodás egyik lépcsőfoka.

Csökkent is a családunk, mert az ideiglenes csapattagunk, Kefír elköltözött a saját, most már remélhetőleg végleges otthonába. Tartottam tőle, hogy mi lesz, mert egyszer már távol volt tőlünk három napot és Imi egyre csak kereste, sírt utána. Viszont amikor elköltözött nem volt semmi gond. Csakhogy rá egy hétre táborozni indultunk az Alapítvánnyal Berekfürdőre a gazdikkal együtt. Érdekes, mert ott, bár örült a viszontlátásnak, végig elfogadta, hogy Kefke Timivel van, vele alszik, vele játszik, vele dolgozik. Aztán eljött a vasárnap, a haza indulás időpontja. Timi nagyon kedvesen kijött integetni nekünk. Imi pedig egyre kétségbeesettebben próbálta Zolinak és nekem elmagyarázni, hogy véletlenül ott hagytuk a kutyust. Azt hitte, nem értjük, mit szeretne velünk közölni, ettől persze még jobban elkeseredett. Sírt egy nagyot, aztán ebben annyira elfáradt, hogy hazáig aludt. Ezt mondjuk nem bántuk, mert forró és hosszú volt az út. Itthon aztán pont a családi buli kellős közepébe csöppent, ahol annyian voltunk, hogy rögtön elfeledte minden bánatát. Azért néha azóta is emlegeti és mutat az ajtóra, hogy Kefír elment.

Engem is meglepett, hogy ha egy tag kiesik, mennyire megváltoznak az élet apró dolgai. A Szörpök szeretik Kefírt, kölyökkoruk óta ismerik. Mégis mindkettő valahogy megkönnyebbült, amit nem is gondoltam volna. Jaffa felhagyott az ugatással. Tudni kell, hogy jellemző rá, hogy ha stresszes életszakaszban van, pl. költözés, betegség…stb., akkor ő a külső zajokra jobban reagál. Szerencsére ez nem azt jelenti, hogy folyamatosan ugat, inkább csak jelez. Most, hogy visszaállt a rend, ez meg is szűnt azonnal.

Bodza viszont fifikásabb. Zoli szavaival élve egyszerűen csak szuka. Pár hete beteg volt. Húzta a lábát, alig akart enni, kedvetlen volt. Arra gyanakodtam, hogy kiújult a Lyme fertőzése, amit még hat éve kapott el. Akkor kikezeltük és azóta oltatom a betegség ellen, de egy ilyen kórnál sosem lehet tudni. Az állatorvosom is egyetértett, levette a vért, csinált Lyme tesztet és egy teljes vérképet. E-mailben küldte az eredményt, háromszor is átnéztem, minden értéke tökéletes és Lymre-ra negatív. Igazi aggódós gazdi révén sok-sok ismeretlen és egzotikus betegség lefutott az agyamban –természetesen mind rendkívül súlyos formájú-, csak egy nem jutott eszembe. A hipochondria. Akkor kattant be, mikor újra kétkutyásak lettünk és az én szegény nagybeteg kutyám hipp-hopp makkegészséges nem lett. Mintha elfújták volna minden gondját, baját. Hiába, hat év után is tud újítani a drága.

Van még egy változás, ami éppoly meglepő, mint Bodza titokzatos nyavalyája. Kefír távozása után fordult a kocka. Imi, amióta különbséget tud tenni az ebek között, azóta Jaffa-párti. Már írtam róla, hogy mennyire kimutatja kis kedvencének, hogy ő Ő. Mostanában viszont folyton azt hallom: Bobó, Bobó, gyeeee, Bobó! Nem tudom mi okozta ezt, azt sem, hogy meddig tart, mindenesetre őszintén szólva jólesik nekem. Eddig azt hittem, hogy a Bodza csak mellékszereplő a fiam életében.

Amint látható, tényleg szeszélyes egy május volt nálunk az idei. Viszont, ha lehet, köszönöm, a változásokból októberig most nem kérünk, nagyon jó így, ahogy van!

Csapatos ünneplés - 25.

A nagy családdal az jár, hogy ünnepek táján az ember többet van máshol, mint otthon. Vagy ha mégis otthon, akkor tuti többen vagyunk, mint általában. Ha ebből az jön le, hogy panaszkodom, akkor már most mondom, hogy eszembe sem jut. Nálunk egy átlagos Húsvét úgy néz ki, hogy a tavaszi szünet elején jönnek a gyerekek a munkahelyemről. Olyan fura ez a megfogalmazás, sosem tudom hogyan is írjam, hogy érthető legyen, hiszen, ha beszélek róluk, úgy mondom: a gyerekeim, de ez egy lap hasábjain furán festene. Mindegy, a lényeg az, hogy itt vannak. Ez a mostani különleges alkalom volt, mert a „fő” patronáltam, Évi az ünnep után felnőtt otthonba költözött vidékre. Ennek kapcsán nosztalgiáztam a közös éveinken. Miért is Évi választottam ki arra, hogy szünetekben hazahozzam? Érdekes döntés volt, mert igazából nem is ő volt a szívem csücske –de hát ezt egy jó pedagógusnál sosem tudhatja egy be nem avatott, hogy ki is az- ráadásul én mindig fiúkkal voltam, amióta csak betettem a lábam az intézménybe, egészen amíg osztályt nem kaptam. Gyermekfelügyelőként évekig tíz fiú pótanyja voltam. Mégis Évire esett a választásom, mert annyira eleven volt, annyira más, mint a többiek és annyira nem volt senkije a világon. Már születésekor a kórházban hagyták, aztán sosem nézett felé senki. Második osztályos volt, amikor elkezdtem hazahozni. Először is engedélyt kellett kérnem rá az akkori főnökömtől, ahogy magunk közt hívtuk, a Diritől. Igazgató úr azt mondta, hogy egy feltétele van annak, hogy belevágjak, mégpedig az, ha addig viszem haza, amíg felnőtté nem válik. Azt nem tehetem meg vele, hogy jön egy darabig, aztán kamaszodik, vagy nekem változik az életem és elhagyom őt. Túl nagy törés lenne neki. Megfogadtam, pedig akkor még nem is tudtam, hogy azért jócskán lesznek kanyarok az életemben. Eltelt azóta 12 év,  Évi 20 éves lett és sikerült megtartanom az ígéretemet. Most az ország másik felén lakik, ott ahol szerencsére sok régi ismerős van, Reni, Timi, akikről többször írtam. Tudunk nyaranta találkozni és telefonálni is bármikor. Szóval igaza volt a Dirinek, nem engedhetjük el a kezét valakinek, aki hozzánk tartozik, csak abban tévedett, hogy ez felnőttként sem történhet meg, csak lazulhat a kötelék.

 Bocsánat a kis kitérőért, ott tartottam, hogy jöttek a gyerekek. A két Évi és Jancsi. Imi és a kutyák is kivirultak. Felesleges lenne részleteznem, milyen volt az az öt nap, amikor a lakásban négy gyerek és három kutya szertelenkedett. Mindenesetre utolsó napra Imi elkezdte mondani a nevét, ment, szaladgált és óbégatta: I-miiii, I-miiii. Lehet találgatni, hogy miért pont most tanulta meg kimondani.

Nagyszombaton visszavittük a bandát, megvigasztaltuk Imit, aki sírt az autóban utánuk és elmentünk anyukámhoz. Nála szoktunk összegyűlni össznépi tojáskeresésre és sonkázásra. Vasárnap lefoglalva magunknak, hétfőn viszont Zoli nagybátyjáéknál locsolás és grillparti legalább harminc főre. Ennél nagyobb buli már csak az én családomnak a szokásos karácsonyi és húsvéti ünnepe, amikor gyakran félszázan is vagyunk, de ezt most elhalasztottuk májusra egy távolról hazalátogató unokatestvér érkezése miatt.

Ez volt dió(tojás)héjban az ünnepi program, de azért ez korántsem ilyen egyszerű. Az ünnepi időszaknak ugyanis erős utórezgései vannak gyereknek, kutyának, de főleg szülőnek és gazdának egyaránt. Imire és az ebekre jellemző a habzsolás. Ránk meg az, hogy ezt szeretnénk megelőzni, de egyre inkább rájövünk, hogy képtelenség. Mit csinálsz egy 21 hónapossal, ha az asztal tele van finomságokkal, aminek a 90%-a általában nem szokványos étek számára, hiszen próbálunk egészségesen étkezni. Biztosan mondhatom, hogy sehogy, ha nem akarsz megőrülni, el szeretnéd kerülni, hogy a gyerek végig ordítsa a vendégséget, aminek következtében te senkivel nem tudsz váltani egy szót sem és ideggörccsel megtámogatva hazamész. Mi ezt becseréltük arra, hogy egyen, amit akar, maximum elcsapja a gyomrát. Jelentem, ez nem történt meg. Imi egyik jó tulajdonsága, hogy nem önző, mindig gondol azokra, akik számára fontosak. Legfontosabb Jaffa, aztán a lányok, így ők is bőven kaptak minden jóból, amiből a kisgazdi. Ezt szigorúan titokban, az asztal alatt intézték, mert a kutyák falánkságát könnyebben le tudjuk állítani, mint a gyerekét. De ha nem tudunk róla, az nem fáj. Mégis megtudtuk, mert Jaffa pocakja még két napig óriási volt, ami rá kicsit sem jellemző.

A másik probléma a nagy bulizások és vendégeskedések után az, hogy beköszöntenek a szürke hétköznapok. Mind a négyüknek majdnem egy hétbe telt, hogy megértsék, újra jön egy hosszabb szakasz, amikor többnyire csak Zolival és velem kell beérniük. Ez nehezebb, mint a kalóriabombák utáni diétás étend.

Még szerencse, hogy ebben a hónapban vár ránk az elmaradt családi parti pótlása és egy háromnapos KEA tábor sok kutyával. Nem is tudom elképzelni milyen lehet egy gyerekkel élni kutyátlanul, szűk családban. Lehet, hogy Olaszországba kellene költöznünk?

Nem kertelünk… - 24.

…munkára fogjuk a család minden tagját, akár két-, akár négylábú legyen az illető. Szerencsére minden hétvége napos időt hozott nekünk, így egyértelmű volt, hogy - az igazat megvallva- kissé elhanyagolt kertünket rendbe tegyük. Vagy legalábbis elkezdjük rendezni. A kert nem kicsi, ami nagyon jó, mert van tér nekünk is és a kutyáknak is, de amikor kezdődnek a kinti munkák, bizony néha kilátástalannak látjuk a helyzetet.

Úgy kezdődött, hogy a közeli kertészetben akciót hirdettek: minden fa árából annyi százalékot engednek, ahányas a vevő lába. Naná, hogy Zoli volt a vevő, kaptunk engedményt bőven. Munkából hazafelé meg is vette az elhunyt cseresznyefánk utódját, majd kézen fogta Imit, fülön az ebeket és elültették szépen. Éppen ásták a gödröt, amikor megérkezett a nagynéném. Kihagyhatatlannak vélte ő is a lehetőséget, így nemsokára egy meggyfával gazdagodott a gyümölcsfa állomány. A fiúk pedig szívesen vállalkoztak az ültetésre. Másnap kitaláltuk, hogy akkor már ne maradjon meg a szegény kiszáradt régi cseresznyefa - pedig milyen finom cseresznyéket adott! - vágjuk ki. Na, ebből lett a nagy buli. Azon a hétvégén nálunk vendégeskedett a barátnőm nevelt lánya, Évi, aki máskülönben az első osztályomba járt, ma már 25 éves felnőtt nő. Írtam róla Imi pár hetes korában, ő volt az egyik első látogatónk, azóta is rajong Imiért, Imreunokaöcsémként emlegeti folyton. Ha már nálunk volt Évi, őt is befogtuk a munkába. Alakult a csapat: négy ember, négy kutya. Ugyanis Herold, unokatestvérem labradorja, akármilyen öreg is, egy ilyen eseményt mégsem hagyhat ki. A legfelső lakásból a másik unokatestvérem fia (sok unokatestvérem van ám, összesen 17), Kristóf is leszaladt Jack kutyával, mert fát aprítani buli. Két balta, egy fűrész és nem tudom megszámolni hány kéz forgácsolta az egykori gyümölcsfát. Horrorisztikusan hangzik, de tényleg vicces volt. Főleg azért, mert a kutyák minden frissen hullott fadarabot megszereztek és elrohantak vele. Mintha nem jutna elég mindenkinek. Zajosra sikeredett a favágás, így csatlakozott hozzánk a ház több lakója is. A csúcsponton tizenkét ember és öt kutya népesítette be a kertünket. Még jó, hogy a nemrég épült szomszéd ház lakói eddig nem költöztek be a lakásokba! Ez a gyümölcsfás hétvége olyan jól sikerült, hogy szombat-vasárnapra is megoldotta a programot, nem mentünk sehová.

Az öt kutya rengeteget rohangált két napon keresztül, ezért vasárnap általános farágó délutánt tartottak. Illetve tartottak volna, ha a társaság motorja, Jack kibírná, hogy fél óráig, vagy esetleg öt percig szünetel a szaladgálás. Meg is fogadtam magamban, hogy többet nem mondom Jaffára, hogy hiperaktív. Szóval Jack úrfi unatkozni kezdett, amikor a többiek fafaragással foglalkoztak. Mit is csinál egy fiatal suhanc, ha unatkozik? Piszkálja az öregebbeket. Először Jaffa került sorra, az örök rivális. Odaszaladt, kivette a szájából a fát és már ment is a hercehurca. Nem akarok büszkélkedni, de már többször kiderült, hogy a feleakkora és idősebb Jaffa erősebb, mint az ifjú vitéz. Viszont ifjú vitéz nem adja fel. Soha. Ezért aztán közbe kellett lépni, Jack és Jaffa ideiglenesen szét lett ültetve. A kudarcot Heroldon próbálta orvosolni, sok sikerrel, ugyanis Herold mindig mindenkinek mindent önként átad és keres magának más elfoglaltságot. Ez viszont így uncsi a kis agresszornak. Következett Bodza. Érdekes, hogy Bodza soha nem kezdeményez vitát és nem megy bele a verekedésbe sem, de valahogy elég egy morgás Jack felé, ő már rögtön tudja, hogy hol a helye. Az biztos, hogy nem Bodza közelében. Akkor próbálkozzunk Kefírnél! Kefír egy darabig tűrte, sőt még játszott is vele, de aztán neki is tele lett a hócipője. Ekkor történt a nagy helyrerakás. Egy szempillantás alatt, számunkra váratlanul a négy kutya összefogott, mint akik előre megbeszélték és egyszerre rávetették magukat Jackre. Tudtuk, hogy nem lesz gond, mert egyik sem harap, úgyhogy dőltünk a röhögéstől, ahogy megregulázták a rosszalkodót. Egy valakinek nem tetszett, az örök védelmezőnek, aki mindenki mellett kiáll, ha megérdemli, ha nem. Nem nehéz kitalálni, Imiről van szó. Imikénk keserves sírásba kezdett, azt hitte, hogy Jack barátjának bántódása esik. Zoli erre gyorsan közbelépett és a következő pillanatban már az öt kutyaszájba újra botok kerültek és békés rágcsálás hangja hallatszott. Ez el is tartott vagy fél óráig, amikor is Jack újra unalmasnak találta a helyzetet. Addigra viszont Jaffa úr is elunta magát, így hát volt kivel rohangálni fel és alá.

Ez a kert tényleg nagy áldás nekünk, a kutyáknak igazi paradicsom, még akkor is, ha van egy Luciferkénk benne. Viszont a Luciferkék arról híresek, hogy a csínytevéseikkel mosolyt csalnak az arcunkra. Azt pedig, hogy mikor fejezzük be a kerti munkákat, könnyen meg tudom mondani. Semmikor.

Terápia oda-vissza - 23.

A köztudatban az él a gyógypedagógusokról, hogy szelídek, élnek-halnak a gyerekekért és úgy általában mindenkivel jól kijönnek. Ezt most hadd cáfoljam meg. Sok gyógypedagógust ismerek, akad köztük ilyen is, de a legtöbb, magamat is beleértve, nem ennyire szent életű. Mindenkinek vannak erősebb és gyengébb területei. Nekem egyértelműen az értelmileg akadályozott kamasz és fiatal emberek az erősségeim. A gyengéim pedig? A legkisebbek és a legidősebbek. Valahogy egyik korosztállyal sem tudok mit kezdeni. Nem azért, mert nem kedvelem őket. Ilyet már csak azért sem írnék, mert se pro, se kontra nem szerencsés általánosítani. Azt sem írhatom, hogy minden kamaszt szeretek, mert ez nem lenne igaz. Csak azt, hogy a legtöbbjükkel megtalálom a közös hangot. A picikkel és az idős emberekkel is inkább az a problémám, hogy nem tudom hogy viselkedjek, mi lenne a legjobb.

Igaz, dolgoztam másfél évig csecsemőotthonban, de mindig visszavágytam a régi csoportomba. A vége az lett, hogy gyorsan vissza is mentem és megfogadtam, többet nem jövök el. Évekkel később ugye beköltözött Imi. Érdekes, mert így visszagondolva az egész terhesség alatt nem is fogtam fel, hogy milyen lesz együtt élni egy kisbabával. Pedig tervezett, várt gyerekként érkezett. Azóta sok minden változott. Imi kapcsán sok-sok hasonló korú gyerekkel találkozom és valahogy belerázódtam, kezd természetessé válni akár nyolc-tíz fős baba banda jelenléte is.

A másik korosztály már keményebb dió volt számomra. Tavaly a nagymamám testvérénél Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. Ősszel már olyan állapotban volt, hogy nem lehetett egyedül hagyni, egész nap volt vele valaki. Apukám kitalálta, hogy péntek délelőttönként átmehetnénk hozzá. Addig csűrtük-csavartuk a dolgot, hogy újabb ötlet született: mi lenne, ha bevetnénk a kutyás terápiát Sárinál? Neki is volt kutyája, egy ír szetter, emlékeztem is rá gyerekkoromból, nagyon jó természetű kutyus volt, sokat játszottunk vele. Tehát a kutyaszeretet adott. Akkor vessük be Jaffát! Már az első alkalommal látszott, hogy nem csalt a megérzésünk, ez bizony használni fog. Sári végig aktívan beszélgetett, játszott Jaffával és persze boldog volt. Egy konkurense akadt csak a négylábúnak, mégpedig Imi. Már nem is tudom, hogy péntekenként kutya, vagy gyerek terápiát tartottunk Sárinak. Mikor a kisebbik lányáék hazajöttek Franciaországból, Sári csak a fiúkról beszélt három napon át. Sajnos pont Szilveszter napján Sári eltávozott közülünk. Furcsa módon egy-két héttel később, januárban keresett meg a Gödöllőről, az idősek otthonából egy szociális munkás, hogy volna-e kedvünk kutyás terápiát tartani nálunk. Abban maradtunk, hogy havonta egyszer le tudunk menni. A kellemest a hasznossal elvén ilyenkor nagypapás napot tartunk –apukám gödöllői- és amíg mi dolgozunk, Nagyapó Imizik. Februárban volt az első alkalom, bevallom, kicsit tartottam tőle. Mit fogok csinálni, hogyan fog menni, mi lesz, ha nem tudom kitölteni az időt? Százszor is megterveztem magamban előre a foglalkozást. Bodzát választottam társamul, talán azért is, hogy engem is erősítsen. Mikor bementünk, Bodza terápiás üzemmódba kapcsolt. Hogy honnan tudta, hogy oda dolgozni megyünk, amikor még életében nem járt idősek otthonában, azt nem tudom. A tornateremben már vártak a nénik és a bácsik. Bodza azonnal kitalálta, hogy kihez hogy közeledjen. Volt, aki elé leült, volt, akinek pacsizott és olyan is volt, akinek az ölébe pattant. Tízből tízszer jól döntött. Hiába a több éves rutin, itt bizony a kutya vezetett engem az első negyed órában. Aztán belejöttem én is és banálisan hangzik, de elröpült az egy óra. Márciusban már magabiztosan érkeztünk mindketten. Arra azonban nem számítottunk, hogy teli lesz a tornaterem. Nagyon sokan voltak a résztvevők, amitől megint megijedtem egy pillanatra. De most már tényleg csak egy pillanat volt és belecsaptunk a munkába. Van olyan néni, aki soha nem megy be a szobáján kívül más terembe és nem veszi le a napszemüvegét. Gondolom, nem mondok újdonságot, hogy ő volt az első, aki ölbe kapta Bodzát. Természetesen napszemüveg nélkül, hogy jobban lássa. Egy másik néni az első alkalommal meg sem szólalt, most ő kérte, hogy hadd csinálja a feladatot a kutyával. Egy bácsi pedig életében nem simogatott még kutyát, mert egyszer egy kuvasz megharapta. Most megtette és annyiszor elismételte, hogy sikerült, hogy a végére maga is elhitte: Bodza nem harap. Gondolom nyilvánvaló, hogy alig várom az áprilisi foglalkozást.

Zoli közben csavargott a városban, Imi nagyapózott, szóval mindenki valami ünnepi dolgot csinált. Apukám sokszor mondja az Imivel töltött időre, hogy neki az terápiás hatású. Akkor összefoglalva: Imi terápiázza Nagyapót, a csavargás felüdíti Zolit, Bodza és én terápiás munkát végzünk az idősekkel és nekem meg elmúlt a tartózkodásom ettől a korosztálytól is. Ilyen egyszerű lenne? Azért jóval szövevényesebb ám, hogy most akkor ki is segít kinek.

Kutyázunk ezerrel - 22.

Hogy ne maradjanak eseménytelenek a tél utolsó napjai sem, egy kis táborozásra utaztunk február közepén.

Lakitelekre mentünk az Alapítvány már régóta jól bejáratott táborhelyére. Tizenöt kutya és a hozzájuk így, vagy úgy tartozó emberek népesítették be a Népfőiskola épületét és parkját. Bonyolult kapcsolatok vannak ám mifelénk kutya és ember között. Itt egy kutyához egyszerre több ember társul. Kezdjük a legegyszerűbb esetekkel. Ők a saját családi kutyák: Mártinak Guru, Borinak Kópé, Andinak Molly és Pita, Barbarának Suzy. Náluk könnyű a dolgunk. Aztán jönnek a már átadott és levizsgázott segítő kutyák. A tábort tekintve nem is kell a többes számot használnom, mert csak Viki és Plüsi volt jelen, mint régi páros. Utánuk következnek azok a segítő kutyusok, akik már olyan szakaszba léptek, hogy a jövendőbeli gazdájukhoz költözhetnek és együtt készülhetnek a vizsgára, mely után teljes jogú segítő kutya válik az ebből és gazda a gazdajelöltből. Most három kutyus lépett erre a szintre: Hannó Floval, Do Patival és Pille Ádámmal. Van három olyan kutyus is, akiknek már kiválasztottuk a gazdáját, de még csak az ismerkedés elején tartunk: Chili és Zsanett, Tücsi és Márk, Kefír és Ibolya. No meg van egy szem gazdajelölt nélküli kutyus, Ella, aki hallókutya szakon tanul.

És ez még csak a kutya-gazdi viszony. Minden kutyához jár ám emellett egy kiképző és egy nevelőszülő is. Ezt már nem részletezném, a lényeg, hogy szövevényes, de jól működő kapcsolatrendszerrel érkeztek a kutyák Lakitelekre. Na, most ezt mind átlátni egy frissen másfél évessé avanzsált fiúnak meglehetősen nehézkes. Meglepetésünkre azonban már a második nap délelőtt tudta, hogy ki kié és ezt tudatta az apjával és velem, oly módon, hogy rámutatott az adott kutyára: O és az emberére: O. Mindenkinél sokszor és határozottan ismételgette ezt, hiszen meg akarta tanulni, számára ez rettentő fontos tisztáznivaló.

Kis zavart okozott a fejében az, hogy itthon hagytuk a Szörpöket a Nagyapóval és az is, hogy Kefír viszont velünk jött, de nem velünk aludt. Nehéz dolog ez. Bodzajaffa azért nem jöttek velünk, mert én dolgozni mentem, Zolinak meg elég feladat volt állandóan a fián tartani a szemét. Kefírrel pedig úgy alakult, hogy az előző cikkben említett két hétből az lett, hogy addig marad nálunk, amíg a gazdájához nem költözik, mert annyira szeretjük őt (és ő is minket).

Lementünk hát péntektől vasárnapig a kutyatáborba-ahogy a csalogányos gyerekek hívják az ehhez hasonló eseményeket. Kefír gazdázott Bori segítségével, én a gazdi-jelöltekkel végeztem az átadás lelki oldalának megsegítését, a fiúk meg bandáztak. Az első nap közöltem mindenkivel, hogy Imi nagyon visszahúzódó, nehezen oldódik nagyobb társaságban, ez nem szól senki személye ellen. Mire az én szerény gyermekem belevetette magát a társasági életbe, a szobába beterelni alváskor is csak alig-alig lehetett. Péntekről szombatra virradólag hajnali háromkor felébresztett, hálózsákban futással az ajtónál termett és mutogatott, hogy ki-ki. Nehezen értette meg, hogy ilyenkor már a legelvetemültebb éjszakázók is alszanak, de holnap is van nap. Az utóbbit azért felfogta, mert reggel hétkor követelte a szobából való távozást.

Kutyák közül megpróbált mindenkit egyenlő figyelemben részesíteni, kötelességének érezte, hogy körbe-körbe járjon és simogassa, ölelgesse a négylábú barátait. Azért voltak kivételek, mert étkezések után a maradékot mindig Suzynak adta, a pórázt pedig Chilivel a végén szerette legjobban kézben tartani.

Pénteken úgy tűnt, hogy elfogadja, hogy Kefír Ibolyával és családjával, Ivánnal és Bendével lesz. Azért persze gyakran kapott puszit a kobakjára jövet-menet. Szombaton ebéd után azonban megelégelte a helyzetet, odament Ibolyához, megfogta Kefír pórázát és visszahozta hozzánk, hogy ő a mi kutyánk. Szerencsére Ibolyáék nagyon megértőek voltak és hagyták, hogy vele legyen, aztán visszavittük őt gyakorolni a mesterségét.

Emberek közül mondhatom, hogy senki nem ment haza egy széles Imi mosoly nélkül, de az is mindenki számára világossá vált, hogy Imi szívét leginkább Zsanett, Chili hallókutya szakon tanuló ebzet gazdi-jelöltje, ejtette rabul. Vele ment bújócskázni, fogócskázni, motorozni, sőt vasárnap már az ő öléből hallgatta végig a búcsúbeszédet is. Hiába, a gyereknek nem lehet megmondani, hogy kivel legyen, azt választja, akit ő szeretne. Mindenesetre én nagyon örülök ennek a barátságnak.

Soha nem lesz megszokott érzés az, hogy a kutyáinkkal olyan embereknek áll módunkban segíteni, akiknek szükségük van rá. Azonban ezeknél az alkalmaknál érezzük igazán a munkánk súlyát. Amikor egy páros egymásra talál és elkezd együtt dolgozni. Amikor egy gazda óriási örömmel viheti haza azt a kutyát, aki tizenévig a támasza és barátja lesz. Amikor látjuk minden két-és négylábú szemében azt az összetéveszthetetlen nézést, ahogyan arra néz, aki hozzá tartozik. Amikor a képzés során kialakult szövevényes kapcsolatok egyszerűvé válnak és egy kutyához csak egy ember tartozik, de ő elválaszthatatlanul. Szeretem a munkámat, sosem tudnék mást csinálni.

A pörgős napok ősz óta nem csökkennek nálunk. - 21.

Ennek persze nagyon örülünk mindannyian.

Mi is történt az előző cikk óta? Talán furcsa lesz az ünnepekről írni, hiszen az újság februárban jelenik meg, már lassan készülődhetünk a tavaszra (hurrá!), de azért talán jó lesz nosztalgiázni.

Mikulás előtt rendeztünk egy második körös terápiás vizsgát az Alapítvány már dolgozó kutyáinak. Pénteken a Napraforgó Klubban vizsgázott a csapat egyik fele, szombaton pedig a Csalogány Iskolában a másik. Mi a szombati csapatot erősítettük. Délelőtt meg elmentünk a Mamami Klubba, azt nem lehet kihagyni soha, gondoltuk, azon már nem múlik semmi. Imi kifutkározta magát, én kicsit felejtettem a vizsgadrukkot, Zoli pedig szokás szerint falatozgatott a büfében a jobbnál jobb házi készítésű sütikből. Budaörsről Óbudára menet felkaptuk a kutyákat és irány a San Marco utca. A Kiscelli-San Marco sarkán furcsán döcögni kezdett az autónk: durrdefekt. Még jó, hogy nem vettem előjelnek, így is éppen eléggé izgultam. Szerencsére a testvéremék  tíz percre laknak onnan, a sógorom ott termett, gyors kerékcserét végeztek Zolival és mindenki megnyugodott. Előre vettük a Szörpöket a vizsgán, mert tudtuk, hogy a gyerekeknek ez óriási stressz, hiszen azok vizsgáznak, akik nekik a legfontosabbak. Jól is tettük, mert akkor vált felszabadulttá mindenki, amikor már örülhettünk a szép eredményeknek. Az egyik csoporttag, Andris a folyosón járkált és szidta a vizsgáztatókat, hogy milyen jogon jönnek ide ellenőrizni az ő barátait. Jobbnak láttam, ha ő kint is marad, nehogy egy szemrebbenésre is óvást nyújtson be.

A vizsgák után fellélegezhettünk és jöhettek az ünnepek. Nálunk szerencsére ismeretlen a karácsonyi stressz, megvan a szokott rend, amit szeretünk és máshogy nem is tudnánk elképzelni. Az ajándékozás pedig tényleg nem a pénzről szól, kézzel készítettet kap mindenki, kivéve a gyerekek. Természetesen a kutyákat is mindenhol várja egy-egy csomagocska. Hosszú évek óta van két gyerek –vagyis most már fiatal felnőtt- a munkahelyemről, akik velünk töltik a Karácsonyt, a Húsvétot és a nyári szünetből egy hetet. Évi és Jancsi most is jöttek, ami nagy öröm nekünk és nekik is. Ilyenkor Bodza meg Jaffa ágybakutyák lesznek, Jancsinak kell a derék- és lábmelegítő. Még a negyven fokos melegben is nyáron, nemhogy decemberben!

A két ünnep között a van a hagyományos családi találkozó az unokatestvéreméknél – azaz két emelettel feljebb- ahol akár negyvenen is össze szoktunk gyűlni. Volt, hogy Imit nem is láttuk, eljátszott a gyerekszobában a rokonokkal. Nagyfiú lett belőle, elismerem. A Szilveszter viszont csendesen telt, Imi és a kutyák aludtak, mi meg beszélgettünk, filmet néztünk. A Szörpök nem félnek a durrogástól, de Herold és Jack rettegtek szegények. Sosem értettem, hogy miért olyan jó móka ez az embereknek.

Sajnos szomorú dolog is történt. Imivel és Jaffával jártunk egyéni terápiára Sári nénihez, aki Altzheimer-kórral küzdött. Azt nem tudom megmondani, hogy ezeken a foglalkozásokon ki ért el nagyobb terápiás hatást a két fiú közül. Mindenesetre Sári néni négy teljes napig csak róluk beszélt a Franciaországból hazalátogató lányának és családjának. 26-án agyvérzést kapott és Szilveszter éjjelén meghalt. Előtte délután még meglátogattuk őt, békés volt, mintha aludna. A lányai pedig folyton kérdezgettek az együtt töltött időről, nagyon boldog volt az anyukájuk. Sokszor elmondta, hogy bárcsak lenne a háznál kicsi gyerek és egy kutya és rengeteget mesélt az ír szetterükről, Rokiról. Most már biztosan együtt labdáznak a Szivárvány hídon túl és onnan őrzik a két boldogsághozót, Imit és Jaffát.

No de nemcsak emberekkel vendégeskedtünk, jött hozzánk egy régen várt barát is. Most nem Müzli, hanem Kefír személyében. Kefír is egy mozgássérült-segítő kutya és jelenleg nálunk van telelésen. Csak két hétig, de még csak a fele telt el, úgyhogy nem bánkódunk. Imi rögtön a szívébe fogadta, puszilgatja őt is, ugyanúgy, ahogyan a háziakat. Egyik este letelepedett a földre a kedvenc mesekönyvével és felolvasást tartott a négylábúaknak. Próbáltam halkan odaosonni és fotózni, de a kutyák persze észrevettek. Imi viszont annyira belemerült a mesébe, hogy fel sem tűnt neki, miben mesterkedem. A fotót mellékelem is a cikkhez. A másik képen pedig beparancsolta a Szörpöket a ketrecbe, majd ő is helyet foglalt köztük. Hiába, tesók között csak így megy. A harmadik kép pedig megint nagy örömet szerzett nekünk, fő olvasómtól, Zsuzsától kaptuk, Bogyó az igazi spani és plüss Bodza és Jaffa szánkózni indult. Köszönöm itt is!

Mint láthatjátok, egyáltalán nem volt unalmas ez az időszak sem, szinte már el is felejtettem a tavalyi telet, amikor be voltunk zárva. Csak belejövünk mindenbe és a tél sem lesz már mumus számunkra. Úgyhogy most azt mondom, élvezzétek ki ti is a telet, ha van hó, havazzatok, ha jég, csúszkáljatok! Bár ma a kertben találtunk egy szirmát bontogató hóvirágot…