Nyárutó nálunk - 29.

Már többször észrevettem és említettem is, hogy nyomot hagy, amit leírok a Bodza és a babában. Vigyázni kell mit kívánok, mit mondok, mire vágyom. Az előző cikkben a nyaralás kapcsán azt írtam, hogy ez a három hét óriási feltöltődés volt, legalább lesz mit felélnünk. Azért azt nem úgy gondoltam, hogy most azonnal tücsök módjára! Inkább hangyaként a jövő nyárig tartalékoltam volna. Nem jött össze.

Az augusztusunk szuper volt. Elindult az OKJ-s tanfolyam terápiás kutyák kiképzői részére. Mindig szeretek olyanokat tanítani, aki még nem, vagy csak alig ismerik a kutyás terápiát. Irtó jó érzés, amikor az elméleti nap elején megérkeznek, láthatólag semmi kedvük egy egész napos szövegelést hallgatni – főleg nyáron és főleg ennyire gyakorlati emberek - aztán szépen lassan, de észrevehetően felélénkülnek, megcsillan valami a szemükben és délután már ott tartunk, hogy érzik, értik, sőt átélik mit is jelent a kutyás terápia. Aztán a gyakorlati foglalkozásokon csak megerősödnek és leomlanak a még megmaradt berögződések a sérültekkel szemben. Most volt egy jó poén, amit nem tudok kihagyni a cikkből sem. Az első napon gyülekezünk, állítgatom a laptopot, Zsani a projektort és közben beszélgetünk. Az egyik lány, aki a vakvezetőknél kiképző és magánórákat is vállal éppen egy nehezen kezelhető spánielről mesél a többieknek. Mire megjegyzem, hogy ja, csak cockerral ne kezdjen az ember. Bősz helyeslés, Zsani somolyog, aztán elkezdek vetíteni.:)

Volt egy hetünk a gyerekekkel is, fura volt, mert mióta Tasika elment a felnőttek intézetébe, most jöttek először. Évi és Jancsi hozták a szokásos formájukat, gyorsan elment a hét együtt. Szerencsére pont a kánikula hetében voltak, így fel sem merült távolabbi program, egész nap a kertben voltunk. A kertünk jó árnyas, kifeszítettünk egy függőágyat, amit lehetett hintának is használni, felfújtuk a kismedencét, a homokozót fellocsoltuk, van jó pár labda is, úgyhogy a gyerekek és az ebek reggelitől ebédig, délutáni felébredéstől vacsoráig, vacsorától esti fürdésig kiköltöztek. A második naptól simán meg lehetett azt is csinálni, hogy egy darabig én fent főzök, takarítok, ők meg lent játszanak. Jancsi igazán felnőttes lett. Úgy mindenben, de külön ügyes a fényképezésben. Elhozta pendrive-on a karácsonyi és húsvéti ittlétükkor készült képeket, van pár egész jó közöttük, a mostani cikkhez ezek lesznek az illusztrációk. No meg egy kakukktojás, Lidi, az Alapítvány egyik új terápiás kutyája egy dupla képen. Ezt mindenképpen meg akartam mutatni, annyira aranyos lett, a rajzold körbe a kutyát! feladat végeredménye, Angi keze munkája. 

Évi pedig szokásosan elvarázsolta Imit, borzasztóan összenőttek, volt is óriási sírás Imi részéről a búcsúzásnál és azóta is gyakran mondja a legváratlanabb pillanatokban is: Évi hiján, Évi hiján.

Ahogy véget ért a nyár, kezdődött is az tartalékok lemerítése. Az ősz első napján ugyanis Zoli gerincsérvet kapott a munkahelyén, onnan mentővel került kórházba, ahol is egy hetet töltött. Már itthon van, de se ülni, se állni nem tud. Imi éli a kétévesek pörgő életét, én a nyolcadik hónapos kismamák kevésbé pörgősét élném, ha lehetne, Zoli pedig egyáltalán nem pörög szegény, csak fekszik. Ha a jó oldalát nézzük, akkor azt mondom, hogy edződünk a kisbabás létre, ehhez képest az már pihenés lesz. A rossz oldalát nem akarjuk nézni. Szeretem az összehasonlításokat, most is merengek rajta, ez biztos a pedagógus énemből fakad. A mostani alapkérdése, hogy ki miként viseli a stresszt. Mert az nyilván mindenkinek stressz volt, hogy egyszer csak, totál váratlanul Zoli nem jött haza egy ideig. Imitől tartottam a leginkább, de nagyon jól állta a sarat, jókedvű volt, együttműködő és eggyüttérző, ha én szomorú voltam, simogatott, bújt hozzám. Bodza nyugodt maradt, de régi jó szokásához hűen matricaként tapadt rám, követett, mint egy árnyék, hangtalanul és alig észrevehetően mindig ott volt, mint egy bástya. Jaffa pedig felélénkült. Nála mindig ez van. Pattant, ugrott, nyüszögött, ugatott, minden módon kifejezte nemtetszését. Érdekes volt viszont a hazaérés és üdvözlés részükről. Apukám hozta haza Zolit a délutáni sziesztánk idején. Imi felébredés után egy ideig nem akart átjönni a nappaliba, utána viszont ölelgette, szeretgette az apját két napig. Bodza örömködött, úgy kellett csitítani, látszott rajta, hogy lerakott magáról egy nagy súlyt. Jaffa viszont a háttérben maradt. Mikor Zoli lefeküdt, beengedtük hozzá, ő szorosan odafeküdt az ágy mellé, ránézett a gazdira és elaludt. Belőle így jött ki a feszültség. Nagyon szeretem, hogy ennyire különbözőek és ennyire beszédesek a jelzéseik, reakcióik. Kíváncsi vagyok, hogy októberben is ez lesz-e, de arra még inkább, hogy a hozzánk érkező kislány milyen lesz. Hiszen gyönyörűen látszik, hogy kutyának, embernek egyaránt a legelejétől kezdve megvan az alaptermészete, amin nyilván javíthat, vagy ronthat a környezet, de az ő, megismételhetetlenül.

Hurrá, nyaralunk! - 28.

Nagyon vártuk a júliust, mert egy olyan hosszú nyaralást szerveztünk erre a hónapra, amilyenben régen, vagy talán még sohasem volt részünk. Három hétig voltunk a Balatonnál, két hetet Zamárdiban, egyet az északi parton, Ábrahámhegyen. Kicsit izgultunk az időjárás miatt, tavaly két hetet voltunk és abból három napon tudtunk fürdeni, amúgy végig esett.

Aztán július második szombatján az autónkat dugig pakolva elindultunk Zamárdiba. Ott egy kis meglepetés ért minket, mert a házigazdával úgy egyeztünk meg, hogy két hétre kivesszük a házat, de azt elfelejtette mondani, hogy ez nem kizárólagos bérlés, egy másik család is jön nyaralni. Ők is, mi is abban a hitben voltunk, hogy csak a miénk a ház és a kert. Végül úgy döntöttünk, megpróbáljuk, maximum közben átmegyünk máshova. Ráadásul ők nagy gyerekkel voltak, kutya nélkül, mi kicsivel, két kutyával, tehát egész más nyaralást gondoltunk ideálisnak. Nem borzolom a kedélyeket, olyan jól sikerült az együttlét, hogy megbeszéltük: jövőre, veletek, ugyanitt. Csak persze addigra mi már eggyel többen leszünk.

Nem csak az együttlét sült el jól, hanem úgy minden. Az első tíz napban kánikula volt, rengeteget tudtunk fürdeni a Balatonban, kiélveztük minden percét. Aztán sajnos elromlott az idő, de azért annyira még jó volt, hogy a kertben kint tudtunk lenni, nem voltunk bezárva. Az első héten velünk volt anyukám és a keresztlányom, Zea, néhány napra lejött Zoli apukája is. A másik család nagylánya, Dóri pedig egy igazi tündér volt, Zeának barátnője, Iminek fáradhatatlan játszótársa és a Szörpöknek ideiglenes agility partnere lett. Zea és Dóri hipp-hopp felállítottak téglákból és deszkákból egy kisebb pályát, amin ugrándoztak a kutyákkal. Anyukám barátnője a szomszédban lakik, az ő unokája, Kálmán is minden nap csatlakozott a lányokhoz egy esti kutyasétáltatásra. A három közel egykorú gyerek –hú, ha ezt látnák, inkább legyen kamasz- nagyon összebarátkozott, a kutyasétáltatás jó ürügy volt egy kis felnőtt nélküli létre. Ennek azért Bodza és Jaffa örült igazán, általában sötétedésig kolbászoltak Zamárdi utcáin.

Imivel is hihetetlen jófej volt a triumvirátus, nekem régen volt ennyi szabadidőm, amikor csak ültem a teraszon és beszélgettem. Meg is háláltam nekik egy giga-gofri partival, amire házi cseresznyedzsem, vaníliás puding, csokikrém és erdei gyümölcs szósz kerülhetett, kinek-kinek az ízlése szerint. Azért sejtheti mindenki, hogy a kamaszok mit válogattak ezek közül egy-egy gofrira. Naná, hogy mindet egyszerre. Azt mondták, hogy ezzel mindig le tudom venni őket a lábukról és évközben is vállalnak gyerek és kutya lefárasztást bármikor, ha cserébe megtömhetik a pocakjukat.

Mire úgy igazából esős idő lett, mi el is indultunk a déli partról. Másfél napot a Krisna-búcsúban töltöttünk Somogyvámoson. Imi odavolt a zenéért és a bocikért, de aztán nem maradtunk tovább, mert oda sajnos a kutyákat nem lehet bevinni, így ők a szálláshelyen vártak minket.
Utolsó hét egy próbatétel volt. Mit szól Imi, ha egyik szülője nincs vele? Még sosem fordult elő, hogy Zoli, vagy én máshol aludtunk volna egyetlen éjszakát is. Viszont Zolinak véges a szabadsága, haza kellett jönnie. Mi meg lent maradtunk Bettivel és Nagyapóval. Nagyapót először többször rajtakaptam, hogy összenéz Bettivel mikor hétvégén naponta kétszer-háromszor elmagyaráztam Iminek, hogy apa haza fog menni. Aztán beismerte, hogy tényleg meg lehet egy kétévessel is beszélni mindent, mert zökkenőmentes volt az elválás és az apátlanság is. Ez engem megnyugtatott, nagyon tartok attól, hogy mi lesz vele, amíg én kórházban leszek. 

A rossz időt nem bántuk, az északi parton gyönyörű kirándulóhelyek vannak. Esőfelszereléssel pedig készültünk. Szerintem a kutyáknak ez jobban is tetszett, voltunk a Salföldön, Hegyestűn, egy XIV. századi romtemplomnál meg úgy mindenfelé. Mentünk délelőtt és délután, este meg jó sokáig kint ültünk a fedett teraszon. Az óriási őskertben egy hét alatt több kiló gyümölcsöt szüreteltek maguknak, úgyhogy ők biztosan azt gondolták, hogy ez a wellness szállók csúcsa. Kapolcsra is ellátogattunk, meglepődtem, hogy mennyi kutya vett részt a fesztiválon a gazdájával, azon meg főleg, hogy ezek 90%-a a mini kutyák közül került ki. Mi csak egy estére mentünk, körbenéztünk, meghallgattuk Ferenczit és a Racka Jamet, de ez is elég volt, hogy vágyódjak a régi jó fesztiválos nyarak után. Rájöttem, hogy szervezni kell egy kutyás-családos fesztivált, ez hiányzik még a palettáról.

Feltöltődtünk mindannyian, legalább száztíz százalékra. Egy évig elég ez a tartalék és aztán újratöltjük a kimerült készleteinket. Azért meg kell, mondjam, hogy ma, amikor ellátogattunk Bodzával Gödöllőre, az időseinkhez, azt láttam rajta, hogy wellness ide, vagy oda, ő akkor a legboldogabb, ha dolgozhat.

Tömegesen közlekedünk - 27.

Éveken keresztül halogattam, hogy megszerezzem a jogosítványomat. Ahogyan a mondás tartja, amit meg szeretnénk csinálni, arra lehetőséget keresünk, amit nem, arra kifogást. Abból pedig volt elég. Nem mondom, hogy mind légből kapott volt, hiszen valóban nem volt autóm, se kilátásom arra, hogy legyen egy a közeljövőben. Szóval mindig újabb és újabb határidőket szabtam magamnak. Ha jól emlékszem, először 2000-ben fordult meg a fejemben, hogy de jó lenne, ha vezetnék. Hamar le is beszéltem magam, azzal, hogy inkább albérletet fizetek meg hát egymagamnak luxus lenne autót fenntartani. 2005-ben azt mondtam, hogy egy kutyával könnyű BKV-N utazni, majd, ha kettő lesz. 2006-ban úgy gondoltam, két rendes kutyával meg sem kottyan a buszozás. 2007-ben is ráfogtam, hogy mindhárom szépen utazik, most akkor minek puffognánk egy autóban. 2009 első felében úgy voltam vele, hogy nagy pocakkal úgyis le tudok ülni, a két kutya jól elfér a lábam alatt, hétvégén meg fuvaroz Zoli. 2009 második felétől azért már kezdett derengeni, hogy nem is olyan rossz az, ha az ember be tud pattanni az autóba egy gyerekkel és az ebekkel akkor is, ha nincs kéznél a férjura. 2010 nyarán belefogtam hát a tanfolyamba és október elején meg is kaptam az addig elérhetetlennek tűnő jogosítványt. Azóta is ritkán merek volán mögé ülni, de szent elhatározásom, hogy mire a hugica kibújik, még ha nem is profi, de gyakorlott sofőr leszek. Mert azért két gyerek –egy kicsi és egy pici- és két kutya tömegközlekedésen való részvétele egy szülő/gazda kíséretében tényleg kezd hasonlítani egy kalandtúrához.

Addig is azért kiélvezem az utolsó pillanatokig a budapesti hálózatokat. Joggal kérdezhetnék az olvasók, hogy minek utazgatok annyit. Én erre azt mondanám, hogy kérdezzék inkább a fiamat. Többnyire a reggeli észheztérés után, ami nálunk szerencsére viszonylag sokáig elhúzódik, legalábbis más, hasonló korú gyerekekhez képest, megkérdezem őt, mihez lenne kedve délelőtt. Erre általában háromféle válasz létezik: sihuhu, bu, iaos (vonat, busz, villamos). Tehát kerekedjünk fel. Busz, villamos adott, öt-tíz perc sétával célhoz érünk és utána már csak át kell szállni egyikről a másikra. Ez egyébként nem is rossz móka, mert mindig beiktatok köztes célpontokat, piacozunk, postára megyünk, parkban sétálunk, miegymás. A vonat már más kérdés. Van, hogy elmegyünk valamelyik pályaudvarra és csak nézzük, csodáljuk őket. Meg vannak a kamuvonatok. Remélem, nem veti később a szememre, hogy becsaptam őt azzal, hogy a föld alatt is vonat megy, amivel el tudunk menni Zoliapa munkahelyére, vagy azzal, hogy a fogas a kis piros vonat, ami felvisz viszont a gyermekvasúthoz. Egyelőre azért még boldogan mondja mindegyiken, hogy sihuhu. Sajnos amióta nem tudom hordozni Imit (tegnap volt négy teljes hónapja, hogy a babakocsi része lett az életünknek), azóta kutya nélkül közlekedünk, ha fel kell szállnunk valamelyik járatra.

Előtte azonban voltak vidám perceim. El tudják képzelni az emberek arcát, amint egy baba kikandikál a hordozós kabát hátából és az anyuka kezében tart két darab tarka spánielt? Vagy amikor a végállomáson leültem a hátamon alvó Imivel, ülés alatt két kutyával, majd a leszállásnál a szerencsétlen szomszéd –később felszálló- utas egyszer csak észleli, hogy nem púpos a hátam, hanem ott egy gyerek szuszog és az ülés alól kipattan két lógófülű? Hozzá kell tenni azért, hogy szerénytelenség nélkül mondhatom, a Szörpök kitűnően viselkednek a tömegben. Volt idejük megszokni, a régi szép időkben minden nap mentünk valamerre és hétvégén az Óbuda-Top Mancs oda-vissza majd három órás busz utakat is együtt tettük meg. Így aztán náluk az utazás egyet jelent az alvással, mindegy, hogy én állok, vagy ülök, a lábamhoz heverednek és benyomják a szunyát. Azért ennek ellenére is könyvet tudnék írni az utastársak pozitív és negatív beszólásaiból, no meg az elmaradhatatlan kutyás történetekből, amiket meghallgattam útjaink során.

Nem is fér kétség ahhoz, hogy a kutya- és gyerekneveléshez mindenki ért, még az is, akinek egyik sincs. Az ért a legjobban. Ha az ember nem akar bosszankodni egy héten legalább három alkalommal, akkor jobban teszi, ha poénra veszi, így legalább a nevetés garantált. Lehet, hogy mégis inkább maradnom kéne a jól begyakorolt tömegközlekedés mellett, mintsem csak egymáson nevetgéljünk ötösben-hatosban az autóban?

Szerintem május az év legszebb hónapja, nagyon szeretem! - 26.

Két éve májusban jelent meg az első Bodza és a baba cikk. Igaz, hogy ez a mostani már a júliusiban fog világot látni, de azért most, amikor írom, még van aktualitása, nemrég zártuk a tavaszt.

Nem vagyok babonás, ezért eddig elhallgattam, de mivel ebben a számban a májust idézem, ezért akár stílszerű is lehet, hogy most jelentsem be azt a jó hírt, amit két éve is: növekszik a családunk. Októberben egy kislány érkezik hozzánk, így -egy időre- egyensúlyba kerülnek itthon a nemek, lesz három fiú és három lány.

Amúgy is jó volna, ha a nemek kicsit egyensúlyozódnának, de most a tagadószó mivoltára értem. Ugyanis Iminek a kedvenc szava a nem lett. Mindenre szereti mondani, még arra a kérdésre is, hogy kér-e sütit. Nemet mondani jó, hiszen eddig fel sem merült, hogy lehetséges. Csak mosolygunk rajta, sőt még örülünk is neki. Egy ismerős mondta, hogy Hollandiában, ahol ők élnek, a fejlődési státuszokban ebben a korban kérdés, hogy dacol-e, mond-e nemet a gyerek. Hiszen ez is az érés jele, az önállósodás egyik lépcsőfoka.

Csökkent is a családunk, mert az ideiglenes csapattagunk, Kefír elköltözött a saját, most már remélhetőleg végleges otthonába. Tartottam tőle, hogy mi lesz, mert egyszer már távol volt tőlünk három napot és Imi egyre csak kereste, sírt utána. Viszont amikor elköltözött nem volt semmi gond. Csakhogy rá egy hétre táborozni indultunk az Alapítvánnyal Berekfürdőre a gazdikkal együtt. Érdekes, mert ott, bár örült a viszontlátásnak, végig elfogadta, hogy Kefke Timivel van, vele alszik, vele játszik, vele dolgozik. Aztán eljött a vasárnap, a haza indulás időpontja. Timi nagyon kedvesen kijött integetni nekünk. Imi pedig egyre kétségbeesettebben próbálta Zolinak és nekem elmagyarázni, hogy véletlenül ott hagytuk a kutyust. Azt hitte, nem értjük, mit szeretne velünk közölni, ettől persze még jobban elkeseredett. Sírt egy nagyot, aztán ebben annyira elfáradt, hogy hazáig aludt. Ezt mondjuk nem bántuk, mert forró és hosszú volt az út. Itthon aztán pont a családi buli kellős közepébe csöppent, ahol annyian voltunk, hogy rögtön elfeledte minden bánatát. Azért néha azóta is emlegeti és mutat az ajtóra, hogy Kefír elment.

Engem is meglepett, hogy ha egy tag kiesik, mennyire megváltoznak az élet apró dolgai. A Szörpök szeretik Kefírt, kölyökkoruk óta ismerik. Mégis mindkettő valahogy megkönnyebbült, amit nem is gondoltam volna. Jaffa felhagyott az ugatással. Tudni kell, hogy jellemző rá, hogy ha stresszes életszakaszban van, pl. költözés, betegség…stb., akkor ő a külső zajokra jobban reagál. Szerencsére ez nem azt jelenti, hogy folyamatosan ugat, inkább csak jelez. Most, hogy visszaállt a rend, ez meg is szűnt azonnal.

Bodza viszont fifikásabb. Zoli szavaival élve egyszerűen csak szuka. Pár hete beteg volt. Húzta a lábát, alig akart enni, kedvetlen volt. Arra gyanakodtam, hogy kiújult a Lyme fertőzése, amit még hat éve kapott el. Akkor kikezeltük és azóta oltatom a betegség ellen, de egy ilyen kórnál sosem lehet tudni. Az állatorvosom is egyetértett, levette a vért, csinált Lyme tesztet és egy teljes vérképet. E-mailben küldte az eredményt, háromszor is átnéztem, minden értéke tökéletes és Lymre-ra negatív. Igazi aggódós gazdi révén sok-sok ismeretlen és egzotikus betegség lefutott az agyamban –természetesen mind rendkívül súlyos formájú-, csak egy nem jutott eszembe. A hipochondria. Akkor kattant be, mikor újra kétkutyásak lettünk és az én szegény nagybeteg kutyám hipp-hopp makkegészséges nem lett. Mintha elfújták volna minden gondját, baját. Hiába, hat év után is tud újítani a drága.

Van még egy változás, ami éppoly meglepő, mint Bodza titokzatos nyavalyája. Kefír távozása után fordult a kocka. Imi, amióta különbséget tud tenni az ebek között, azóta Jaffa-párti. Már írtam róla, hogy mennyire kimutatja kis kedvencének, hogy ő Ő. Mostanában viszont folyton azt hallom: Bobó, Bobó, gyeeee, Bobó! Nem tudom mi okozta ezt, azt sem, hogy meddig tart, mindenesetre őszintén szólva jólesik nekem. Eddig azt hittem, hogy a Bodza csak mellékszereplő a fiam életében.

Amint látható, tényleg szeszélyes egy május volt nálunk az idei. Viszont, ha lehet, köszönöm, a változásokból októberig most nem kérünk, nagyon jó így, ahogy van!

Csapatos ünneplés - 25.

A nagy családdal az jár, hogy ünnepek táján az ember többet van máshol, mint otthon. Vagy ha mégis otthon, akkor tuti többen vagyunk, mint általában. Ha ebből az jön le, hogy panaszkodom, akkor már most mondom, hogy eszembe sem jut. Nálunk egy átlagos Húsvét úgy néz ki, hogy a tavaszi szünet elején jönnek a gyerekek a munkahelyemről. Olyan fura ez a megfogalmazás, sosem tudom hogyan is írjam, hogy érthető legyen, hiszen, ha beszélek róluk, úgy mondom: a gyerekeim, de ez egy lap hasábjain furán festene. Mindegy, a lényeg az, hogy itt vannak. Ez a mostani különleges alkalom volt, mert a „fő” patronáltam, Évi az ünnep után felnőtt otthonba költözött vidékre. Ennek kapcsán nosztalgiáztam a közös éveinken. Miért is Évi választottam ki arra, hogy szünetekben hazahozzam? Érdekes döntés volt, mert igazából nem is ő volt a szívem csücske –de hát ezt egy jó pedagógusnál sosem tudhatja egy be nem avatott, hogy ki is az- ráadásul én mindig fiúkkal voltam, amióta csak betettem a lábam az intézménybe, egészen amíg osztályt nem kaptam. Gyermekfelügyelőként évekig tíz fiú pótanyja voltam. Mégis Évire esett a választásom, mert annyira eleven volt, annyira más, mint a többiek és annyira nem volt senkije a világon. Már születésekor a kórházban hagyták, aztán sosem nézett felé senki. Második osztályos volt, amikor elkezdtem hazahozni. Először is engedélyt kellett kérnem rá az akkori főnökömtől, ahogy magunk közt hívtuk, a Diritől. Igazgató úr azt mondta, hogy egy feltétele van annak, hogy belevágjak, mégpedig az, ha addig viszem haza, amíg felnőtté nem válik. Azt nem tehetem meg vele, hogy jön egy darabig, aztán kamaszodik, vagy nekem változik az életem és elhagyom őt. Túl nagy törés lenne neki. Megfogadtam, pedig akkor még nem is tudtam, hogy azért jócskán lesznek kanyarok az életemben. Eltelt azóta 12 év,  Évi 20 éves lett és sikerült megtartanom az ígéretemet. Most az ország másik felén lakik, ott ahol szerencsére sok régi ismerős van, Reni, Timi, akikről többször írtam. Tudunk nyaranta találkozni és telefonálni is bármikor. Szóval igaza volt a Dirinek, nem engedhetjük el a kezét valakinek, aki hozzánk tartozik, csak abban tévedett, hogy ez felnőttként sem történhet meg, csak lazulhat a kötelék.

 Bocsánat a kis kitérőért, ott tartottam, hogy jöttek a gyerekek. A két Évi és Jancsi. Imi és a kutyák is kivirultak. Felesleges lenne részleteznem, milyen volt az az öt nap, amikor a lakásban négy gyerek és három kutya szertelenkedett. Mindenesetre utolsó napra Imi elkezdte mondani a nevét, ment, szaladgált és óbégatta: I-miiii, I-miiii. Lehet találgatni, hogy miért pont most tanulta meg kimondani.

Nagyszombaton visszavittük a bandát, megvigasztaltuk Imit, aki sírt az autóban utánuk és elmentünk anyukámhoz. Nála szoktunk összegyűlni össznépi tojáskeresésre és sonkázásra. Vasárnap lefoglalva magunknak, hétfőn viszont Zoli nagybátyjáéknál locsolás és grillparti legalább harminc főre. Ennél nagyobb buli már csak az én családomnak a szokásos karácsonyi és húsvéti ünnepe, amikor gyakran félszázan is vagyunk, de ezt most elhalasztottuk májusra egy távolról hazalátogató unokatestvér érkezése miatt.

Ez volt dió(tojás)héjban az ünnepi program, de azért ez korántsem ilyen egyszerű. Az ünnepi időszaknak ugyanis erős utórezgései vannak gyereknek, kutyának, de főleg szülőnek és gazdának egyaránt. Imire és az ebekre jellemző a habzsolás. Ránk meg az, hogy ezt szeretnénk megelőzni, de egyre inkább rájövünk, hogy képtelenség. Mit csinálsz egy 21 hónapossal, ha az asztal tele van finomságokkal, aminek a 90%-a általában nem szokványos étek számára, hiszen próbálunk egészségesen étkezni. Biztosan mondhatom, hogy sehogy, ha nem akarsz megőrülni, el szeretnéd kerülni, hogy a gyerek végig ordítsa a vendégséget, aminek következtében te senkivel nem tudsz váltani egy szót sem és ideggörccsel megtámogatva hazamész. Mi ezt becseréltük arra, hogy egyen, amit akar, maximum elcsapja a gyomrát. Jelentem, ez nem történt meg. Imi egyik jó tulajdonsága, hogy nem önző, mindig gondol azokra, akik számára fontosak. Legfontosabb Jaffa, aztán a lányok, így ők is bőven kaptak minden jóból, amiből a kisgazdi. Ezt szigorúan titokban, az asztal alatt intézték, mert a kutyák falánkságát könnyebben le tudjuk állítani, mint a gyerekét. De ha nem tudunk róla, az nem fáj. Mégis megtudtuk, mert Jaffa pocakja még két napig óriási volt, ami rá kicsit sem jellemző.

A másik probléma a nagy bulizások és vendégeskedések után az, hogy beköszöntenek a szürke hétköznapok. Mind a négyüknek majdnem egy hétbe telt, hogy megértsék, újra jön egy hosszabb szakasz, amikor többnyire csak Zolival és velem kell beérniük. Ez nehezebb, mint a kalóriabombák utáni diétás étend.

Még szerencse, hogy ebben a hónapban vár ránk az elmaradt családi parti pótlása és egy háromnapos KEA tábor sok kutyával. Nem is tudom elképzelni milyen lehet egy gyerekkel élni kutyátlanul, szűk családban. Lehet, hogy Olaszországba kellene költöznünk?

Nem kertelünk… - 24.

…munkára fogjuk a család minden tagját, akár két-, akár négylábú legyen az illető. Szerencsére minden hétvége napos időt hozott nekünk, így egyértelmű volt, hogy - az igazat megvallva- kissé elhanyagolt kertünket rendbe tegyük. Vagy legalábbis elkezdjük rendezni. A kert nem kicsi, ami nagyon jó, mert van tér nekünk is és a kutyáknak is, de amikor kezdődnek a kinti munkák, bizony néha kilátástalannak látjuk a helyzetet.

Úgy kezdődött, hogy a közeli kertészetben akciót hirdettek: minden fa árából annyi százalékot engednek, ahányas a vevő lába. Naná, hogy Zoli volt a vevő, kaptunk engedményt bőven. Munkából hazafelé meg is vette az elhunyt cseresznyefánk utódját, majd kézen fogta Imit, fülön az ebeket és elültették szépen. Éppen ásták a gödröt, amikor megérkezett a nagynéném. Kihagyhatatlannak vélte ő is a lehetőséget, így nemsokára egy meggyfával gazdagodott a gyümölcsfa állomány. A fiúk pedig szívesen vállalkoztak az ültetésre. Másnap kitaláltuk, hogy akkor már ne maradjon meg a szegény kiszáradt régi cseresznyefa - pedig milyen finom cseresznyéket adott! - vágjuk ki. Na, ebből lett a nagy buli. Azon a hétvégén nálunk vendégeskedett a barátnőm nevelt lánya, Évi, aki máskülönben az első osztályomba járt, ma már 25 éves felnőtt nő. Írtam róla Imi pár hetes korában, ő volt az egyik első látogatónk, azóta is rajong Imiért, Imreunokaöcsémként emlegeti folyton. Ha már nálunk volt Évi, őt is befogtuk a munkába. Alakult a csapat: négy ember, négy kutya. Ugyanis Herold, unokatestvérem labradorja, akármilyen öreg is, egy ilyen eseményt mégsem hagyhat ki. A legfelső lakásból a másik unokatestvérem fia (sok unokatestvérem van ám, összesen 17), Kristóf is leszaladt Jack kutyával, mert fát aprítani buli. Két balta, egy fűrész és nem tudom megszámolni hány kéz forgácsolta az egykori gyümölcsfát. Horrorisztikusan hangzik, de tényleg vicces volt. Főleg azért, mert a kutyák minden frissen hullott fadarabot megszereztek és elrohantak vele. Mintha nem jutna elég mindenkinek. Zajosra sikeredett a favágás, így csatlakozott hozzánk a ház több lakója is. A csúcsponton tizenkét ember és öt kutya népesítette be a kertünket. Még jó, hogy a nemrég épült szomszéd ház lakói eddig nem költöztek be a lakásokba! Ez a gyümölcsfás hétvége olyan jól sikerült, hogy szombat-vasárnapra is megoldotta a programot, nem mentünk sehová.

Az öt kutya rengeteget rohangált két napon keresztül, ezért vasárnap általános farágó délutánt tartottak. Illetve tartottak volna, ha a társaság motorja, Jack kibírná, hogy fél óráig, vagy esetleg öt percig szünetel a szaladgálás. Meg is fogadtam magamban, hogy többet nem mondom Jaffára, hogy hiperaktív. Szóval Jack úrfi unatkozni kezdett, amikor a többiek fafaragással foglalkoztak. Mit is csinál egy fiatal suhanc, ha unatkozik? Piszkálja az öregebbeket. Először Jaffa került sorra, az örök rivális. Odaszaladt, kivette a szájából a fát és már ment is a hercehurca. Nem akarok büszkélkedni, de már többször kiderült, hogy a feleakkora és idősebb Jaffa erősebb, mint az ifjú vitéz. Viszont ifjú vitéz nem adja fel. Soha. Ezért aztán közbe kellett lépni, Jack és Jaffa ideiglenesen szét lett ültetve. A kudarcot Heroldon próbálta orvosolni, sok sikerrel, ugyanis Herold mindig mindenkinek mindent önként átad és keres magának más elfoglaltságot. Ez viszont így uncsi a kis agresszornak. Következett Bodza. Érdekes, hogy Bodza soha nem kezdeményez vitát és nem megy bele a verekedésbe sem, de valahogy elég egy morgás Jack felé, ő már rögtön tudja, hogy hol a helye. Az biztos, hogy nem Bodza közelében. Akkor próbálkozzunk Kefírnél! Kefír egy darabig tűrte, sőt még játszott is vele, de aztán neki is tele lett a hócipője. Ekkor történt a nagy helyrerakás. Egy szempillantás alatt, számunkra váratlanul a négy kutya összefogott, mint akik előre megbeszélték és egyszerre rávetették magukat Jackre. Tudtuk, hogy nem lesz gond, mert egyik sem harap, úgyhogy dőltünk a röhögéstől, ahogy megregulázták a rosszalkodót. Egy valakinek nem tetszett, az örök védelmezőnek, aki mindenki mellett kiáll, ha megérdemli, ha nem. Nem nehéz kitalálni, Imiről van szó. Imikénk keserves sírásba kezdett, azt hitte, hogy Jack barátjának bántódása esik. Zoli erre gyorsan közbelépett és a következő pillanatban már az öt kutyaszájba újra botok kerültek és békés rágcsálás hangja hallatszott. Ez el is tartott vagy fél óráig, amikor is Jack újra unalmasnak találta a helyzetet. Addigra viszont Jaffa úr is elunta magát, így hát volt kivel rohangálni fel és alá.

Ez a kert tényleg nagy áldás nekünk, a kutyáknak igazi paradicsom, még akkor is, ha van egy Luciferkénk benne. Viszont a Luciferkék arról híresek, hogy a csínytevéseikkel mosolyt csalnak az arcunkra. Azt pedig, hogy mikor fejezzük be a kerti munkákat, könnyen meg tudom mondani. Semmikor.

Terápia oda-vissza - 23.

A köztudatban az él a gyógypedagógusokról, hogy szelídek, élnek-halnak a gyerekekért és úgy általában mindenkivel jól kijönnek. Ezt most hadd cáfoljam meg. Sok gyógypedagógust ismerek, akad köztük ilyen is, de a legtöbb, magamat is beleértve, nem ennyire szent életű. Mindenkinek vannak erősebb és gyengébb területei. Nekem egyértelműen az értelmileg akadályozott kamasz és fiatal emberek az erősségeim. A gyengéim pedig? A legkisebbek és a legidősebbek. Valahogy egyik korosztállyal sem tudok mit kezdeni. Nem azért, mert nem kedvelem őket. Ilyet már csak azért sem írnék, mert se pro, se kontra nem szerencsés általánosítani. Azt sem írhatom, hogy minden kamaszt szeretek, mert ez nem lenne igaz. Csak azt, hogy a legtöbbjükkel megtalálom a közös hangot. A picikkel és az idős emberekkel is inkább az a problémám, hogy nem tudom hogy viselkedjek, mi lenne a legjobb.

Igaz, dolgoztam másfél évig csecsemőotthonban, de mindig visszavágytam a régi csoportomba. A vége az lett, hogy gyorsan vissza is mentem és megfogadtam, többet nem jövök el. Évekkel később ugye beköltözött Imi. Érdekes, mert így visszagondolva az egész terhesség alatt nem is fogtam fel, hogy milyen lesz együtt élni egy kisbabával. Pedig tervezett, várt gyerekként érkezett. Azóta sok minden változott. Imi kapcsán sok-sok hasonló korú gyerekkel találkozom és valahogy belerázódtam, kezd természetessé válni akár nyolc-tíz fős baba banda jelenléte is.

A másik korosztály már keményebb dió volt számomra. Tavaly a nagymamám testvérénél Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. Ősszel már olyan állapotban volt, hogy nem lehetett egyedül hagyni, egész nap volt vele valaki. Apukám kitalálta, hogy péntek délelőttönként átmehetnénk hozzá. Addig csűrtük-csavartuk a dolgot, hogy újabb ötlet született: mi lenne, ha bevetnénk a kutyás terápiát Sárinál? Neki is volt kutyája, egy ír szetter, emlékeztem is rá gyerekkoromból, nagyon jó természetű kutyus volt, sokat játszottunk vele. Tehát a kutyaszeretet adott. Akkor vessük be Jaffát! Már az első alkalommal látszott, hogy nem csalt a megérzésünk, ez bizony használni fog. Sári végig aktívan beszélgetett, játszott Jaffával és persze boldog volt. Egy konkurense akadt csak a négylábúnak, mégpedig Imi. Már nem is tudom, hogy péntekenként kutya, vagy gyerek terápiát tartottunk Sárinak. Mikor a kisebbik lányáék hazajöttek Franciaországból, Sári csak a fiúkról beszélt három napon át. Sajnos pont Szilveszter napján Sári eltávozott közülünk. Furcsa módon egy-két héttel később, januárban keresett meg a Gödöllőről, az idősek otthonából egy szociális munkás, hogy volna-e kedvünk kutyás terápiát tartani nálunk. Abban maradtunk, hogy havonta egyszer le tudunk menni. A kellemest a hasznossal elvén ilyenkor nagypapás napot tartunk –apukám gödöllői- és amíg mi dolgozunk, Nagyapó Imizik. Februárban volt az első alkalom, bevallom, kicsit tartottam tőle. Mit fogok csinálni, hogyan fog menni, mi lesz, ha nem tudom kitölteni az időt? Százszor is megterveztem magamban előre a foglalkozást. Bodzát választottam társamul, talán azért is, hogy engem is erősítsen. Mikor bementünk, Bodza terápiás üzemmódba kapcsolt. Hogy honnan tudta, hogy oda dolgozni megyünk, amikor még életében nem járt idősek otthonában, azt nem tudom. A tornateremben már vártak a nénik és a bácsik. Bodza azonnal kitalálta, hogy kihez hogy közeledjen. Volt, aki elé leült, volt, akinek pacsizott és olyan is volt, akinek az ölébe pattant. Tízből tízszer jól döntött. Hiába a több éves rutin, itt bizony a kutya vezetett engem az első negyed órában. Aztán belejöttem én is és banálisan hangzik, de elröpült az egy óra. Márciusban már magabiztosan érkeztünk mindketten. Arra azonban nem számítottunk, hogy teli lesz a tornaterem. Nagyon sokan voltak a résztvevők, amitől megint megijedtem egy pillanatra. De most már tényleg csak egy pillanat volt és belecsaptunk a munkába. Van olyan néni, aki soha nem megy be a szobáján kívül más terembe és nem veszi le a napszemüvegét. Gondolom, nem mondok újdonságot, hogy ő volt az első, aki ölbe kapta Bodzát. Természetesen napszemüveg nélkül, hogy jobban lássa. Egy másik néni az első alkalommal meg sem szólalt, most ő kérte, hogy hadd csinálja a feladatot a kutyával. Egy bácsi pedig életében nem simogatott még kutyát, mert egyszer egy kuvasz megharapta. Most megtette és annyiszor elismételte, hogy sikerült, hogy a végére maga is elhitte: Bodza nem harap. Gondolom nyilvánvaló, hogy alig várom az áprilisi foglalkozást.

Zoli közben csavargott a városban, Imi nagyapózott, szóval mindenki valami ünnepi dolgot csinált. Apukám sokszor mondja az Imivel töltött időre, hogy neki az terápiás hatású. Akkor összefoglalva: Imi terápiázza Nagyapót, a csavargás felüdíti Zolit, Bodza és én terápiás munkát végzünk az idősekkel és nekem meg elmúlt a tartózkodásom ettől a korosztálytól is. Ilyen egyszerű lenne? Azért jóval szövevényesebb ám, hogy most akkor ki is segít kinek.