Ha végre itt a nyár... - 12.

De hol is? Ezúton nyilvánosan és azonnali hatállyal felszólítom, kedves Nyár, hogy érkezzen már meg végre! Mi itt nagyon várjuk. Köszönöm a sok e-mailt -15. van és máris tizenegyet kaptam- a kutyás-sétálós helyekről! Ha ilyen sok jön a hónap második felében, akkor talán megérne még egy fejezetet a téma. Igyekszem megkezdeni a blogot is és oda mindenképpen felkerülnek az ötletek.

Mi továbbra is pörgős hétvégéket rendezünk, jövünk-megyünk, kutyázunk-gyerekezünk. Ma például Székesfehérváron jártunk terápiás konferencián. Imit ki kellett vezetni a teremből. Na, nem azért, mert szemtelenkedett, vagy helytelenül viselkedett. Éppen csak úgy gondolta, hogy ha én beszélek, akkor neki is kell. A leghátsó sorból az elsőbe kurjongatott. Aztán talált nálam még sokkal-sokkal izgalmasabb elfoglaltságot, mégpedig a hozzá legközelebb eső terápiás kutyák személyében. Itthon csak a két kis spániel van meg persze Herold, de ő már öreg és lassú egy kilenc hónapos izgágaság számára, úgyhogy üdítőleg hatottak rá a göndör szőrű airedelek. Ennek a nagy örömnek aztán a tőle megszokott vehemenciával hangot is adott. Zoli úgy gondolta, hogy nem veszi el tőlem azt a kis időt, amikor kedvenc témámról (értelmileg akadályozottak vs kutyás terápia) fecseghetek, inkább kivitte a teremből Ficánka uraságot. A konferencia kapcsán megint csak sokat gondolkoztam arról a megfoghatatlan kötelékről, ami kutya és ember között van.

Jövő héten Balatonlellére megyünk, természetesen a Szörpökkel együtt. Ott lakik Zoli nagybátyja, szintén zenész, akarom mondani kutyás. Pityu felesége sajnos néhány évvel ezelőtt meghalt és ő egyedül maradt. Nemsokára kopogtatott a szomszédja, hogy született náluk egy alomnyi tacskó, nem kér-e egyet. Kerek-perec nemet mondott, mert addig csak nagyobb kutyájuk volt, el sem tudta képzelni, hogy egy kicsit is kutyául lehet szeretni. Hogy-hogy nem, aznap este már tacskótulajjá vált. Azóta kettesben élnek, Pityu és Szuki, akit családi és baráti körben csak úgy emleget, hogy az Élettársam. Mindenki jól járt így és már elképzelhetetlen, hogy másképp legyen.

Eszembe jutott az a régi utcánkban lakó bácsi, aki mindig az idős kutyájával sétálgatott békésen. Nem sokat beszéltünk, mert az ő kutyusának túl sok volt az enyémek spánielsége, de mindig szerettem őket nézni, ahogy ballagnak fel a hegyre, ahol aztán a miénknél jobb társaságban tudtak kikapcsolódni. A bácsi a gazdikkal beszélgetett, a kutyus a hasonló habitusú ebtársakkal szaglászott a réten. Aztán egyszer nem láttam egyiküket sem. Sejtettem, hogy mi az oka ennek. Nem telt bele azonban két hét és a bácsi egy, a régihez nagyon hasonló, de fiatal ebbel ment felfelé nagy boldogan. Akkor már nem tudtam megállni és megkérdeztem, hogy mi újság velük. Mesélte, hogy meghalt a régi kutyája, de a szentendrei menhelyről örökbefogadott egy másikat, ezt itt, ni. Rámutatott a fekete, nagytestű, állatvédők körében tök esélytelennek mondott kutyára, aki kicsit félénken, de nagyon elégedetten feszített a póráz végén. Nem is tudom, hogy melyikük volt büszkébb a másikra.

Egy befogadott kutya duplán hoz örömet. Erről kérdeztem két barátomat, mindketten Krisztik és mindketten örökbe fogadtak egy kidobott kutyát.

Vas Krisztiéknél két kutya van, befogadott kutyusok Lotti, a labrador. A két kutya mellé tavaly augusztusban érkezett egy baba is, Lívia, akiről már írtam a decemberi számban.

Már a legelső Bodza és a babában említettem, hogy ha az ember babát vár, megjelennek a mindig valamivel ijesztgetős ismerősök. Nem akarok hímsoviniszta lenni, de többnyire hölgyek személyében. Mi már csak varjú néniknek hívjuk őket. A varjú nénik biztos halálara rémülnének azon, hogy a pici lányka egy ismeretlen előéletű és egy ismert, de „veszedelmes" fajtájú kutyával fog együtt élni.

Megkérdeztem hát Krisztit, hogy milyen Livi kapcsolata a kutyákkal:

Lotti 2005-november 30.-án került hozzám a várpalotai gyepmesteri telepről. Kicsit zárkózott, de nagyon kedves kutya, Livit hazahozva bemutattuk mindkét kutyának, és rögtön elfogadták, próbálták (volna) nyalogatni. Vince angol staffordshire bulterrier, ő tenyésztőtől van. Nagyon szeretik egymást (baba és kutyák) van kutyagyűrős program minden nap, ilyenkor szabad a nyalakodása kutyáknak, Livinek pedig a "simogatás" ami egy ekkora babánál ugye csapkodás és marás, de nagyon jól viselik, csak azzal foglalkoznak ilyenkor, hogy minél többet nyalhassák. Livi minden este a kanapén felállva nézi, ahogy a kutyák vacsoráznak, imádja ezt és közben nagyokat sikkantgat.

Ma például Vince Livi mellett állt, Livi gondolt egyet, hogy ő most feláll, de ez még csak valamibe kapaszkodva megy, így hát a kutya hátába kapaszkodva húzta fel magát. Vince pedig meg se moccant, míg le nem csücsent újra Livi. Édesek voltak.

Ács Krisztiékhez pedig Speedy, a kis keverék kutyus került néhány évvel ezelőtt.

Első kutyánkat, Szuszit, az airedale terriert nagylányunk kérésére vettük 1993-ban. Így lettünk terrier klubtagok. Három évvel később fajta társat kerestünk hozzá, Cinkát."Két gyerek - két kutya". Szuszi a szuka kiskutyát gyermekeként fogadta el. Cinka sajnos tíz évesen daganatos betegségben elment az örök vadász mezőkre. Szuszi depresszióba esett, alig evett, sétálni is kedvetlenül jött.

Néhány hónap múlva zöldövezetben lakó ismerőseink jelezték, hogy találtak egy fehér, terrier típusú kiskutyát. Találkozásunkkor félelmében morgott, a kennel zugába bújt. Hazahoztuk, ám az első fürdetés után hasán fekete pöttyök maradtak, tömegével. Rohanás az állatorvoshoz, aki megállapította, hogy nem kosz, nem bolha, hanem megszámlálhatatlan kullancs. Oltás, csipeszes eltávolítás, és egy hét izgalom, hogy az élősködőket túléli-e. Ez alatt Szuszi felélénkült, az újabb kiskutyát „nevelgette", akinek élénksége miatt Speedy lett a beceneve. Speedy felpezsdítette a család mindennapjait. Az idősödő kutyánkat kizökkentette a depresszióból, valamint három évvel meghosszabbította életét.

Hónapokon keresztül szoktattuk félénksége miatt a családi, és emberi simogatáshoz, de az idegenektől mai napig is fél. Kutyatársaival jól szocializált, a szabad és sok -sok sétának köszönhetően.

Miért mondjuk azt, hogy Speedy befogadása kutya terápia oda - vissza?

Munkahelyem fogyatékkal élő gyermekeket nevelő intézmény, ahol néhány éve kutyás terápiát is alkalmazunk. Egy véletlen folytán nyáron találkozott egyik óvodás növendékünk Speedyvel. Azt kell mondanom, hogy néhány perc ismerkedés után a gyermek közeledett a kutyához, Speedy pedig elfogadta a testközelséget, a simogatást, amit csak a családtagoktól viselt el ez ideig. Az ember befogadó szeretete, simogatása számunkra a kutyaterápia oda, és a kutya elfogadó testközelsége, simogatást tűrése a fogyatékkal élő gyermek felé a vissza.

Azt hiszem, egyik történetet sem kell tovább ragoznom.

Most búcsúzom is és várom nagy szeretettel a nyarat, mellette pedig a további kutyasétáltatós és bármilyen más témájú e-maileket is!

Miből lesz a cserebogár? - 11.

Már megy is az ősrégi dal a fejemben: cserebogár, májusi cserebogár... Kövezzetek meg, de a cserebogarakat nem kedvelem, a május viszont a kedvenc hónapom. Most is -bár még április van-, ha kinézek az ablakon, akkor virágzó cseresznyefákat látok és napsütést. Pedig még kora reggel van. A fiúk és a kutyák elmentek sétálni, én meg gyorsan megírom a cikket és már indulhatunk is fogasozni. Na, nem halat enni, hanem fogassal fel a Széchenyi hegyre, ahol szuper rétek vannak, kutyásoknak, gyerekeseknek és kutyás-gyerekeseknek is melegen ajánlom.


Én pedig egy kis számadásba kezdek. Mindenféle jubileumok adódnak itt a közeljövőben főszereplőink életében. Nem véletlen a mostani cikk címe sem. Bodza április 29-én lesz öt éves.

Ilyenkor jól elérzékenyülök. Nem szeretem a kutyaszülinapokat. Olyan gyorsan követik egymást. Hogy-hogy eltelt öt év? Minden áprilisban megnézem azt a képet, ahol először megláttam őt. Így nem szabad kutyát választani, azóta is mindenkinek ezt tanácsolom. Sokszor megkérdezik ugyanis leendő terápiás gazdik, hogy választottam ki Bodzát. Biztosan arra számítanak, hogy szakszerű magyarázatba kezdek, hogy komoly kutatásokat végeztem, a legjobb vérvonalakat tanulmányoztam és két kockásfüzetnyi statisztika alapján döntöttem, hogy igen, ez a kiskutya kell nekem. Pirulva vallom be, hogy egészen másképpen történt. Ránéztem egy képre, megláttam a szélén egy kiskutyát, akinek egyik füle fekete, a másik fehér és azt mondtam, hogy Ő lesz az én kutyám. Senkit sem biztatok erre! Nekem őrült nagy szerencsém volt, hogy ez a fekete fülű fehér Bodza életem legjobb választása lett.

Természetesen ez csakis a kutyákra vonatkozik. Volt életemnek más legjobb választása is, aki robbanásszerűen csapódott be, de róla itt most nem írok. Viszont tőle elválaszthatatlan egy újabb legleg, aki ugyan még nem jubilál, de egy újabb kapcsolással máris a témába vág. 

Nem nehéz kitalálni, hogy kiről van szó, nyilván Imiről. Tavaly ilyenkor még csak a pocakomban lubickolt, de most mégis évfordulónk van. Pont egy éve jelent meg az első Bodza és a baba cikk a Nemzetközi Kutyamagazinban. Akkor úgy éreztem, hogy az a legszebb időszak az életemben. Nagyokat kirándultunk, jöttünk-mentünk a közelben és jóval távolabb is. Az idei tavasz azért jócskán rálicitál a tavalyira.

Márciusban és áprilisban Egerbe és Pécsre utaztunk egy-egy hosszú hétvégére, de volt már nyaralós cikk, ahol ajánlgattam kutyás helyeket, úgyhogy nem ismétlem önmagam. Arra gondoltam viszont, hogy egynapos programokat még nem írtam. Igyekszem olyan helyeket ajánlani, amik nem csak Budapestről megközelíthetőek, de mindenképpen ebes-babás családoknak (is) valók.


Pár bevált ötlet tehát a szép időkre: már említettem a Széchenyi hegyet, ahonnan egy árnyékos-erdős gyalogösvény vezet a Nagyrétre. Eger közeliek tehetnek egy jó kis túrát a Vöröskő forráshoz. Tegnap rendezték meg a csoportos Gerecse túrát, nem kell azonban egy évet várni a következőre, szervezetlenül is kiváló. Kisebb sétának jó szívvel ajánlom a Kopaszi gátat, meglepően zöldellő a város szélén. Szívem csücske a zsámbéki Romtemplom, aminek valami olyan hangulata van, amit itt biztosan nem tudok átadni, el kell menni és megérezni, utána pedig irány a Nyakas hegy! Érdemes rákeresni a neten a Fülemülék éjszakájára, országszerte kínál élvezetes kikapcsolódást madárbarátoknak. Ezek csak a mi személyes kedvenceink, de mindenkit arra biztatok, hogy menjen ki a szabadba, ez a legjobb időszak rá! Minden hétvégén csavargunk valamerre, még akkor is, ha éppen nem süt a nap. Mert hiába esős az idő, akkor is tavasz van!


A tavaszi -és szülés utáni- megújulás jegyében egy héten négyszer futni járunk Bodzával. Igaz, ez csak női program, nem egész családos, de addig a három srác elfoglalja magát mással. Még nem 100%-ig vagyok benne biztos, de megpróbálunk annyira felfejlődni (persze csak a rend kedvéért írom többes számban, igazából fejlődnivalóm csak nekem van) és ha sikerül, akkor elindulunk az idei Kutyás futáson. Bár erre is csak kettesben megyünk, mert a futást még hordozóban sem vállalom be Imivel. Ha viszont én futok, akkor babócánk Zolin kucorog, így Jaffa is kimarad, de ők sétálva is megtehetik a távot. Lehet, hogy így is előbb érnek a célba, mint mi.


Biztos vagyok benne, hogy az Olvasóknak is vannak jól bevált kirándulós helyei, kutyával is kipróbált szállásai, nagyon örülnék, ha elküldenék nekem e-mailben a szokásos címre: keaterapia@gmail.com, szívesen csinálnék belőle egy gyűjteményt és akár itt, akár a nemsokára induló blogunkban folyamatosan lehetne bővíteni a listát. Ha már az olvasói leveleknél tartok, gyorsan elnézést is kérek két dolog miatt. Nem felejtettem el a terápiás cikket, nemsokára megjelenik, csak a nemrég megszületett törvényi rendelet miatt rengeteg újdonság van, ezeket igyekszem összeszedni és jól érthetően közzétenni, reményeim szerint már a jövő havi számban. A másik hiányosságom pedig, hogy sokszor sokára válaszolok egy-egy e-mailre, de ígérem, hogy senkit nem fogok kihagyni! Zsuzsának külön üzenem, hogy eszméletlen jól esett a levele, még sosem kaptam ilyet (egy igazi, hamisíthatatlan rajongói levél, nem én aggatom rá ezt a címkét, hanem ezzel a címmel kaptam) ezt majd rendesen is megírom, nem csak itt, a lap soraiban, csak egy kicsit el vagyok maradva az e-mailekkel. Ennek ellenére írjatok, továbbra is várom a kérdéseket is, hogy miről szeretnétek olvasni a Bodza és a babában!


Jó sétákat és ragyogó napsütést mindenkinek!

A meteorológusok szerint 2003. óta nem volt ilyen kemény telünk. - 10.

Nem tudom, hogy ez így van-e, nekem már a nyár is extra melegnek tűnt a legnagyobb kánikulában a gigapocakommal, de ez a tél mindent visz.

Persze, tudom, a babázás nem csak rock&roll, hanem néha baby blues is, de most tényleg kijut nekünk a bezártságból rendesen. Korábban már említettem, hogy a környékünkön minden meredek, se fel, se le nem olyan egyszerű a séta, ha az embernek még egy hurcibabája is van. Erről nem is szegény hordozótöltelékem tehet, hanem az a fránya jég és hó. Nem sok választásunk maradt, mint az, hogy minden nap kimegyünk szépen a kertbe a kutyákkal. Mondanom sem kell, hogy ezt ők hihetetlenül élvezik. Úgy vettem észre, hogy Iminek is teljesen mindegy, hol alszik, idebent a kutyákkal, vagy odakint séta közben. Csak én vagyok az, akit nem elégít ki az a másfél órácska kertben kutyázás naponta, helyette bőszen álmodozom a tavaszi csavargásainkról, vagy nosztalgiázom az őszieken. Régen igen pörgős életem volt, de szerencsére most sem a szokványos kismamadepi üldöz, találnék én programot, ha mehetnék. De hát, ha egyszer nem tudok. Ilyen és ehhez hasonló mérhetetlen szomorúságaim vannak mostanság.

Aztán mindig kapok egy hideg zuhanyt a nyakamba, hogy hé, asszony, ébredj már, mit keseregsz, mikor nagyon is boldog az életed, max két hónapra a kertedbe szorulsz a kisfiaddal és a kutyáiddal. Ráadásul hétvégéken meg csak a délutáni alvásidőt töltjük itthon, a többiben Zoli bepakol minket az autóba és jövünk-megyünk. (Tudom, tudom, mikor teszem le végre a jogsit...)

Amikor Imi egész pici volt és egy-két hétig mindig a full kialvatlansággal küzdöttem, kezembe akadt egy cikk négyes ikreket nevelő családról. Elolvastam és jobb kedvem lett. No, nem a kárörömtől, hanem attól, hogy nekem milyen egyszerű a dolgom egy szem babóca igényeinek kielégítésével.

Most is volt, ami felrázzon fene nagy önsajnálatomból, bár jó kedvem nem lett tőle, de energizált és felébresztett. Egy kedves ismerősöm nagy fába vágta fejszéjét. Őt ismerve ezen már meg sem lepődöm. Gondolom az Olvasók sem fognak, hiszen ismerik őt és kutyáját. Ricsiről és Filipről van szó. Ricsi a kutyázás mellett táncol is, a Gördülő Tánccsoport aktív tagja. Azért említem meg a Gördülőt, mert ott táncpartnere Gabi, akinek a történetét röviden leírom most. Gabi egy gyerekkorában szerzett betegség miatt kerekesszékbe kényszerült. Megtanult így élni. Bár nem volt könnyű, senkinek nem az, legfőképpen egy csodaszép lánynak nem. Fiatalon került a tánckarba, ott jó barátokra és hasznos szabadidős programra talált. Dolgozott, tanult, táncolt, még modell is volt divatbemutatókon. Mondhatjuk azt, hogy mozgássérültként is sikerült teljes életet élnie. Megküzdött érte, nem kapta ingyen. A sors azt gondolja róla, hogy nagyon erős nő, ezért még egyszer próbára tette. Most a szeme világát vette el tőle. Nem akarok amerikai csöpögős stílusra váltani, de ha egy picit is belegondolunk, hogy milyen lehet ez az állapot, akkor elszorul a szíve mindenkinek.

Banális, de tényleg igaz a mondás, hogy ha valahol bezárul egy ajtó, ott kinyílik egy ablak. Ricsi segítségével Gabi kaphatna egy speciálisan keresztképzett kutyát. Egy olyan kutyáról beszélünk most, aki még meg sem született, de legalább úgy várják, mint ahogy nem is olyan rég mi vártuk Imit. A neve Mystic lesz. Mozgás- és látássérült-segítő kutyának képzi majd ki Ricsi, egy német kiképző, Eric Kerstig módszerével.

Hogy miben tud segíteni ez a kutyalány a gazdájának, ha kitanulja a mesterségét? A legnagyobb dolgot adja majd neki vissza reményeink szerint: az önállóságát. Emellett nyilvánvaló, hogy lelkileg is nagy támasz lesz számára, ezt egy percig sem szeretném lekicsinyelni, de nem is részletezném, mert minden kutyás tudja, hogy mit jelent egy erős kapcsolat a kutya és a gazdája között. Gabinak azokat a mindennapi tevékenységeit segíti majd Mystic, ami nekünk természetes. Például azt, hogy ki tud vele menni az utcára segítségkérés nélkül. Hogy tájékozódni tud a saját lakásán belül, hogy nem kell órákig keresni azt a tárgyat, amire éppen szüksége van, mert lesz, aki oda tudja neki vinni. Kap egy szempárt és négy mancsot meg egy kutyaszívet. Ezek adják meg neki az esélyt a második újrakezdésre.

A kiképzéséhez azonban sok segítségre van szükség. Már most szép számmal akadnak támogatók és szponzorok. Én viszont arra kérlek Titeket/Önöket, hogy tegyetek meg két egészen apró, de sokat jelentő dolgot Gabinak! Az egyik, hogy aki ráér, olvasgassa a kutya kiképzéséről szóló blogot a http://www.mystic.dogblog.hu/ oldalon. A másik, hogy ha már ott van, írjon egy-egy bátorító mondatot a kommentek közé. Gabinak ezt felolvassuk, vagy a gépi olvasóprogram segítségével elolvassa ő maga. Már ez is nyit számára egy ablakot a külvilágba.

Milyen jó nekem! Most be vagyok zárva a kertembe, de mire megjelenik ez a cikk, már nem leszek. Ugyanakkor mindenkinek könnyű lehet, aki megtalálja a maga kiútját. Csak egy kis lökés kell, ugye?

Mindenki kötődik valakihez, - 9.

szerencsés esetben egyik legszorosabb kötődésünk egészen korán kezdődik. Több kutatás megerősítette, hogy az erős kutya-gazdi viszony sok mindenben hasonlít a korai anya-gyermek kapcsolathoz.

Olvastam, tanultam erről rengeteget, az idevágó érdekességeket meg is osztom az Olvasókkal, mert elsőre talán túl tudományosnak tűnik, de kifejezetten izgalmas.

A kutya elsősorban az emberhez kötődik és ez az emberi közeghez való alkalmazkodás közben alakult ki. A terápiás folyamatban nagyon fontos szerepet játszik a kötődés. Többféle állatot alkalmazhatunk erre a célra, de úgy tűnik, hogy kötődés szempontjából a kutya a legalkalmasabb erre. Hogy miért is? Erre azok a speciális kötődési formák adnak választ, amelyre az állatvilágban csak a kutyák képesek. Röviden bemutatom ezeket.

Kommunikációs képesség: a kutya nem csak a vezényszavakat tanulja meg, hanem képes a testbeszéd felismerésére is, ezért még azokkal a gyerekekkel is képes kommunikálni, akik nem képesek a beszédprodukcióra.

Emocionális szinkronitás: az ember hajlamos erre egy kutyával kapcsolatban és ez kölcsönös: a kutya is rá tud hangolódni az emberre, aktív szinkronizációs képességgel bír és ez az állatok között egyedüli. Nagy hasznát vesszük ennek a terápiás helyzetben a kutya ráhangolódik a sérült gyermekre, finoman közelít felé.

Agresszivitás: a farkasok törekednek a falkavezérség átvételére, de a kutyák nem, ők akkor érzik biztonságban magukat, ha az ember irányítja őket, éppen ezért normális esetben nem mutatnak agressziót az ember felé.

Viselkedésbeli szinkronitás: az állatok általában próba-szerencse útján tanulnak. A kutya az embertől sokkal hatékonyabban tanul, mint saját magától. Sokkal jobban elfogadja az emberi viselkedést, mint akár a sajátját. Érzékenyen reagál a tanítói attitűdre, érzékeny a szemkontaktusra, a megszólításra, a gesztusokra, a figyelemre. Rendkívüli ráhatást tudunk elérni náluk. (forrás: Dr. Topál József: Miért pont a kutya című előadása)

Ha nem hagyjuk, hogy külső hatások érjenek és az ösztöneinkre hagyatkozunk, akkor egy kiskutya magunkhoz vétele után felébrednek bennünk is az ősi, kötődést elősegítő magatartásformák.

Így jártam én Bodzával, aki egyszer csak a maga hét hetes valójában belecsöppent az életembe. Tudtam, hogy gyakran otthon kell hagyni, hogy szokja meg, hogy egyedül van, azt is, hogy nem lehet állandóan kézben, mert elkapatom. Azt is, hogy ő csak egy kiskutya. Ennek ellenére az első naptól kezdve összenőttünk. Míg nem kapta meg az oltásait, egy kistáskában jött velem és ismerkedett a világgal. Nyári szünetem volt, ráértem. Jött velem buszon, metrón, villamoson, vonaton Nyolc hetesen Balatonon, kilenc hetesen EFOTT-on, tizenkét hetesen Szigeten nyaraltunk. Együtt aludtunk a sátorban a hálózsákba kucorodva, amíg én koncerten táncoltam, ő békésen aludt a kistáskában. Mikor megkapta az oltásait, jött a pórázon, de mivel elég sokat jöttünk-mentünk, a kistáska maradt, ha elfáradt, feljöhetett és alhatott egy nagyot. Természetesen miután felnőtt nem hurcibáltam tovább a sejhaját, önállósodott a kisasszony. Az az igazság, hogy egy idő után már nem is igényelte, mert fontos szaglásznivalói akadtnak folyamatosan.

Mennyiszer hallottam, hogy ez a kutya túl anyás lesz, és nem lehet majd vele élni. Nem így lett. Természetesen nem a majomszeretet, hanem a következetes neveléssel párosuló erős kötődés határozta meg a napjainkat. Ha rosszat tett, tudomására hoztam és ő elfogadta. Sosem rágott meg semmit, nem ugatott, ha egyedül maradt, tudta, hogy úgyis hazajövök. Gyakran ült az ölemben. Még a saját családomtól is megkaptam, hogy elkényeztetett királylány lesz. Mikor megérett rá és kitanulta a mesterségét nagyon fontos dolga lett az, hogy ölben üljön. No, nem az enyémben, hanem másokéban. Azt azért elismerem, hogy némi királylányos beütést fel tudok fedezni benne. Amikor a Kutyával az Emberért Alapítványhoz kerültem, megtudtam, hogy létezik olyan módszer, aminek a neve kézben nevelés.

Mire mindenki megértette, hogy nem ördögtől való, amit teszek és megnyugodtak a kedélyek, jött Imi. Jó előre elmondták, hogy nem szabad elkapatni, egész nap kézben tartani, altatni, hanem a gyereknek rendet kell tanulni, ha sír, hát hadd sírjon, majd elalszik. Szerencsére az unokatestvérem profi szoptatási tanácsadó és nem mellékesen felnevelt négy szuper gyereket, akik közül három már egyetemista. Ő mesélt nekem először a kötődő nevelésről. Imit nem rakjuk le a kezünkből, csak, ha ő szeretné. Ez egyre többször így van, hiszen folyamatosan nyílik ki számára a világ. Ha elfáradt, visszavesszük. Nem sírva alszik el, hanem szopizás közben, ölelő karok között. Mivel elég nehéz és kicsinek sem volt könnyű, beszereztünk ehhez a foglalatossághoz egy hordozókendőt. Nem tudom, mire jutunk vele, azt sem, hogy milyen kamasz lesz belőle, de azt igen, hogy nem tudnám másképpen csinálni, és ha feleannyira sikeres leszek, mint Bodzánál, már nem tettem hiába.

Misztikus dolog, de talán tényleg létezik anyai ösztön.

Az ex hurcibaba valószínűleg már nem emlékszik azokra az időkre, amikor még ő sem a saját lábán gyalogolt, de a legtermészetesebb neki, hogy ha sétálni megyünk, akkor Imi jó magasról néz le rá. Imi pedig nagyon is szereti szemlélni a körülötte ugrándozó, szaglászó, futkosó Szörpöket, de azt még jobban, amikor Herolddal és Jackkel együtt játszanak a kertben. Akár egy órán át is kint lehetünk és nem unja meg. Azt viszont egyre többször a tudomásomra hozza, hogy ő inkább nem rólam szeretné nézni az ebeket, hanem a kisszékéből, mert onnan még érdekesebb. Naná, hogy az, akkor hozzá is lehet érni a jó puha, meleg szőrükhöz és cserébe hideg orrocskákat érezni a bőrünkön.

Természetesen egyáltalán nem azt mondom, hogy ez az egyetlen üdvözítő út, azt sem, hogy ez mindenkinek beválik, de aki magáénak érzi, próbálja ki nyugodtan!

Izgalmasan alakult tágabb családunk számára az október második fele. - 8.

Már korábban írtam, hogy a házunkban, ahol szerencsére majdnem kizárólag családtagok laknak, négy kutya él. Ebből kettő a miénk, egy az unokatesómé és egy közös. Közös, „mindenkikutyája" Herold, a fekete labrador, aki október 20-án ünnepelte a tizenkettedik életévét. Úgy lett Herold a ház kutyája, hogy kedvenc unokatesóm tíz évvel ezelőtt Clevelandbe költözött és nem akarta kitenni a hosszú repülőútnak őt, így itthon hagyta. Igazából az ő anyukája és a húga a hivatalos gazdái, de leginkább az idős nagynénémnél szeret tanyázni és a végtelenül kedves természete miatt mindenki szereti őt, így sokszor jut neki potya séta, vagy plusz vacsora a sok simogatásról nem is beszélve. Nem egy igazi házőrző típus, de a postást azért megugatja, szegény védőnőnket és doktor néninket rettegésben tartja, aminek az oka csakis abban rejlik, hogy ő egy kutya, soha mással nem ijesztgette őket. Amikor ők jönnek babalátogatóba, akkor Heroldunkat egy időre a kennelbe zárjuk legnagyobb bánatára, de ezen kívül mindig a kertben jár-kel. Túl sok feladata nincsen: üdvözli a hazaérkezőket, általában mindenkivel labdázik egy kicsit, elkergeti a betérő cicákat és szeretgetik egymást Zsuzsi nagynénémmel. Szeret játszani a mi kutyáinkkal is, sőt, ha felállítjuk a házi műanyag agility pályánkat, akkor ő is megy a maga komótos tempójában egy kört Kristóf unokaöcsivel, hogy ne essen folt a becsületén. Hiszen egy labrador tizenkét évesen is játékos és vidám, nem az az egész nap heverős fajta.

Életének hosszú évei alatt csakis kísérettel hagyta el a kertet. Nem is gondoltuk volna, hogy ez másképpen is történhet. Október 14-én szerdán este hétkor értünk haza a Nagymamától. Nagyon csúnya idő volt, hideg és esős. Herold örömmel szaladt a kocsihoz, ahogy mindig. Pár órával később viszont már nem jött a vacsorához, amikor Laura főgazdi hívta. Még ekkor sem gyanított semmit a család, biztosak voltak benne, hogy az eső miatt a jó meleg házikójában húzta meg magát. Másnap reggel viszont Zsuzsinak már feltűnt, hogy a reggeli langyos tejecskére nem jött senki. Nekünk este szóltak, hogy nincs meg az öreg barátunk. Zuhogó esőben hárman kerestük a viszonylag nagy és bokros kertben elemlámpával és kutyákkal, mintha mentőkutyások lennénk. Megmondom őszintén, hogy arra gondoltam, elbújt valahova meghalni. Nem találtuk sehol. Elkezdtük a plakátolást is, amit egyik nap feltettünk, következő reggelre leszedték a közteresek.

Spánielmentős múltamból jó ismeretséget őrzök egy max nicknevű (saját kérésére írom csak az internetes nevét) állatvédővel, aki arról híres, hogy ha csak egyszer is lát egy kutyát képen hosszú hónapokig megjegyzi és hihetetlen párosításai voltak a talált és elveszett hirdetések között. Rengeteg kutya és gazda köszönheti neki, hogy újra egymásra találtak. Nem mellékesen pedig az Illatos úti gyepmesteri telepre jár fotózni minden héten. Ez azért is fontos, mert gyakran kerülnek be oda befogott csellengő, esetleg balesetes kutyák és sajnos közutakon talált kutyatetemek is. Nem csalódtam benne most sem. Tudja, hogy pici babám van, így nincs túl sok időm a netet böngészni, ezért magára vállalta Herold menedzselését, pedig mindig ezernyi teendője van, az állatmentést a munka és a család mellett végzi. Hamarosan jött is az első telefon, hogy Ürömön találtak egy labrador kan kutyát. Laura és az Apukája kimentek megnézni, de nem ő volt az. A megtaláló tudta tartani a kutyust, Lauráék meg lefotózták. Én elküldtem a fotót maxnak, aki másnapra kikereste a kép alapján a gazdáját és mehetett haza a kis kóborló.

Pár nap múlva megint kaptunk egy bejelentést, hogy Hűvösvölgyben láttak egy idősebb labit. Anna (Jackgazdi), Zoli (Férj), Imi (tiszteletbeli kutyamentő) és én rögtön autóba ültünk és irány Hűvösvölgy. Rögtön meg is láttuk a kutyust. Fekete volt, idős és labrador, de szuka. Már alig tudott menni a kimerültségtől. Gyors telefon maxnak és Tenner Annának, a Lelenc Kutyamentő Egyesület elnökének, akik a Retriever Rescue-val együtt bevállalták a kutyust. Szépen be is szállt az autóba és a legnagyobb dugóban elvittük őt egy állatorvosi klinikára. Megint csak boldog vége lett a történetnek, másnap a kutya már otthon is aludt. Iminek pedig külön dicséret jár, mert csak az utolsó öt percben kezdett el elégedetlenkedni. Nagyon rendesen aludt az autóban, igaz, hogy előtte kielégítettem minden igényét (kaja, pia, tiszta pelus) és az utazást is az alvóidejére időzítettük, de azért mégis csak...Az autóban többször elmondtuk neki, hogy jó ügyet szolgál és megbeszéltük, hogy ha majd nagy lesz és kutyatulajdonossá válik, mert úgy tűnik, hogy ez elkerülhetetlen, akkor így kell cselekednie egy felelős állattartónak. Nem hiszem, hogy ebből túl sokat megértett, főleg, mert szunyált, de állítólag az alfa állapotban hallott mondatok belevésődnek az agyunkba. Ha meg ennek semmi jelentősége nem lesz a későbbiekben, arra legalább jó volt, hogy a kutyakeresés okozta izgalmamat verbálisan levezessem.

Mondtam is Zolinak, hogy ha mi foglalkozunk a talált kutyákkal, akkor valaki biztosan befogadta Heroldot is. Már több mint két hét eltelt, amikor egy kolléganőm szólt, hogy látott egy plakátot egy talált fekete labradorról. Valahogy éreztem, hogy ő lesz az. A képről fel is ismertük, de nem mertük beleélni magunkat. Felhívtuk a megtalálókat és mivel senki nem volt otthon a mi családunkból, Imi, Zoli és én már indultunk is kutyanézőbe. Legnagyobb örömünkre a lakásból egy szépen fürdetett, jókedvű  kutya szaladt felénk, a mi Heroldunk. Semmi sem volt igaz a rémálmaimból, amikben ázottan és vacogva fekszik egy bokor aljában, vagy az út szélén hever élettelenül. Már aznap este befogadta őt egy nagyon kedves család, akik éppen a saját kutyájukat sétáltatták, mikor a cudar időben hozzájuk csapódott az öregúr. Imi ezt a már jóval rövidebb kutyakeresős autózást is lelkesen végig aludta, még arra sem kelt fel, amikor hazatértünkkor a már megérkezett rokonok hada fogadta ujjongva a vén csavargót. Ha még pár hetet eltöltött volna Herold a megtalálóinál -ahol egyébként arany élete volt-, Imiből biztosan akkora gyakorlattal rendelkező kutyakereső lett volna, ami egy átlagos felnőttnek is becsületére válna. Valahogy nem bánom viszont, hogy nem szerzett nagyobb tapasztalatot e téren, azért sem, mert úgy tovább kellett volna nélkülözni Heroldot és azért sem, mert jobban szeretem, ha más formában veszi ki a részét a kutyázásból egy három hónapos kisfiú. Maradjunk csak egyelőre a húdeérdekesenjátszanakakutyákeztmegkellnéznemamamaöléből szokásos, mindennapi tevékenységünknél.

Nagyon nagy köszönet jár a befogadó családnak, valamint maxnak és a Lelencnek!

Mi is a tanulság? Legyen minden kutyákban chip, legyen minden kutya nyakában biléta /ha lehet, ne patronos, hanem fém/, mert nem tudhatjuk, mikor jut eszükbe lelépni, azt még úgyse, hogy egy zárt kertből hogyan is történhet meg. A Szörpöknek kicsi koruk óta megvan mindkettő, de most már Heroldnak is. Nagy segítség az is, ha van egy nem túl régi képünk a kutyánkról, hogy minél könnyebben fel lehessen ismerni a plakátokon, vagy a netes hirdetésekben. Ennyire egyszerű lenne vigyázni arra, aki fontos nekünk. Arra is, aki soha, egyetlen egyszer sem hagyta el a családját. Lehet, hogy öregkorára megy el az esze és indul bele az esős éjszakába. A mi felelősségünk, hogy ne történjen meg ilyesmi. Mindhárom fekete labrador hazatalált, de mindegyik segítséggel. Egyedül nem tudtak volna.

Érdemes felírni, vagy a kedvencek közé elmenteni a http://www.elvesztem.hu/ weboldal címét, ahol nagy eséllyel megtalálhatjuk elcsatangolt kedvencünket, vagy hirdethetjük a talált/látott kóborló kutyákat.

Valószínűleg már nem sok olyan ember van, - 7.

aki kételkedik abban, hogy a kutyáknak és a csecsemőknek is erős személyiségük van. Azt a mondást is alighanem mindenki ismeri, hogy madarat tolláról, embert barátjáról ismerhetjük meg. Ebben a részben, talán azért is, mert Karácsony előtt jön ki, bemutatom a sorozat szereplőit és barátjukat.

Kezdem a két főszereplővel, velük is az udvariassági szabályokat betartva, először a hölggyel. Bodza igen hűséges kutya, ezt már sokszor leírtam. Nem csak a munkájához és a családjához, hanem a barátjához is. Viszont nem volt ez mindig így. Alig töltötte be az ötödik hónapját, amikor elkezdtünk kutyaiskolába járni. Ha azt mondom, hogy nem volt egy társasági eb, akkor finoman fogalmazok. A csöpp kis spániel az elengedésnél mindig a lábamnál ücsörgött, jó, hogy azt nem kérte, hogy vegyem fel őt. Kiképzési szempontból ezt senki sem tartotta jó ötletnek, így mindig el kellett mellőle sétálnom, hogy kicsit ismerkedősebbre vegye a figurát. Gyorsan össze kellett hát barátkoznia valakivel, aki nagy és erős. Meg is találta a védőbástyáját Pax, a leonbergi személyében. Az Alapítványnál ugyanez volt a helyzet, ott Tódort hívta segítségül. Ahogy ez a szép lányoknál lenni szokott, a két pasi közül végül egy harmadikat választott. Azért szóljon mentségére az, hogy féléves kora óta nem váltott újabbra. Biztosan több olvasó is hallott már Bodza választottjáról, Oszkár kutyáról. Ő egy igazi polihisztor, színész, agility versenyző, terápiás kutya és kutyakiképző egy személyben. Mindenek előtt azonban ő Bodza védelmezője. Tényleg így van, nem elfogult gazdi szívem mondatja ezt velem. Arra is volt példa, hogy Oszi a Top Mancs egyik végében kiképzést tartott a gazdájával a nehezen nevelhető kutyáknak, amikor az agility pálya szélén kisebb összezördülés történt. Oszkár tudta, hogy ott ugrál élete párja is, így önmagát kétszer akkorára fújva átrohant a sulin megvédeni őt. Egy ekkora kötődésnek nem állhattunk útjába, így 2007 nyarán a páros egybekelt Zánkán, a kutya terápiás táborban. Esküjüket ötvenkét szempár követte végig, aminek a többsége a terápiás munkánkban részesülő gyerek volt, akik egyenként valamilyen produkcióval (vers, dal, mondóka, tánc...stb.) köszöntötték az ifjú házasokat, Fehér Oszkárt és Fehérné Mesztegnyei Bodzát.

Másik főhősünk, Imi, fiatal kora ellenére két baráttal is dicsekedhet. Jobban mondva egy baráttal és egy barátnővel. Barátnőjével, Livivel sajnos kicsit messze laknak, de azért valahogy csak össze tudunk hozni nekik találkozókat. Még csak Livi volt nálunk, de nemsokára mi is meglátogatjuk őket. Imi igazán úriember módjára viselkedett a kisasszonnyal. Lement elé a buszhoz, kölcsönadta a hintáját és a járókáját is, de a legjobban akkor fejezte ki szeretetét, amikor Livi sírni kezdett. Abban a pillanatban lefelé görbült az úrfi szája is és a szeme megtelt könnyel. Hiába, nem tudja elviselni, ha gyönyörű barátnője szomorú, vele sír bánatában. Livivel abban is egyeznek, hogy mindketten két kutyus tulajdonosai, egyikük sem retten meg ezért, ha kutyaugatást hall, hiszen már az anyaméhben hozzászoktak.

Az igazi férfinak azonban szüksége van egy jó barátra is. Vele már majdnem a kezdetektől ismerik egymást, mert anyukájával együtt jártunk kismama úszásra (vagyis egy kicsit bonyolultabb foglalkozásra, amit delfinek ihlettek, de erről hosszú lenne itt írnom),a lényeg úgyis az, hogy barátságuk életük nagyon korai szakaszában megköttetett. Anyukájával megrögzötten úgy gondoljuk, hogy ez így is van. Apukák ilyenkor kis félmosollyal összenéznek, de minket ez nem zavar. Keve barátunkkal szerencsére gyakran tudunk találkozni és ezek a találkozások mindig nagyon vidámak. Akármit is gondolnak az apukák, ők igenis jobban ismerik egymást, mi azt sejtjük, mert az első perctől kezdve folyton mosolyognak egymásra a fiúk és keresik a kontaktust a másikkal. Abban viszont mindannyian egyetértünk, hogy nagyon szuper dolog lenne, ha ez a barátság sokáig tartana, mert kevesen mondhatják el maguktól, hogy olyan haverjuk van, akit legelejétől maga mellett tudhat.

A mellékszereplők barátairól csak röviden, különben betelik az újság. Jaffa kutyának a legeslegjobb barátja Müzli, aki nálunk nevelődött, amíg kitanulta a mozgássérült-segítő mesterséget. A két kutya nagyon egy húron pendült és együtt csináltak mindent a labdázáson, a nagy futásokon, a mindenlébenkanáloskodáson át egészen az esti alvásig. Akkor is kifliként kucorodtak egymáshoz. Jaffát annyira megviselte Müzli új családba kerülése, hogy három napig csak enni és sétálni jött elő a helyéről. Szerencsére gyakran találkoznak, sőt előfordul, hogy Müzli nálunk vendégeskedik néhány napot és ez sokat jelent a fiúknak.

Az én barátom pedig Bea, akinek a kutyakiképzői tanácsait már sokszor kikértem itt a sorozatban és a saját életünkben is. Ha valaki külföldre költözik, vagy családja, gyereke lesz, nagyon sokan elsodródnak mellőle. Ilyenkor szokott kiderülni, hogy kik azok, akik tényleg a barátaink. Bea Bécs mellett nevel farkasokat, nekünk pedig a babázás tölti ki minden időnket, de ennek ellenére folyamatos kapcsolatban vagyunk, megbeszélünk mindent és segítjük egymást.

Ha az ember, vagy kutya elmondhatja magáról, hogy van egy barátja, az nagyon nagy dolog. Fontosak ezek a kapcsolatok, vigyázzunk rájuk! Szép ünnepeket kívánunk mindenkinek!

Eszter, Imi, Zoli, Bodza és Jaffa

A kutyák emberrel, - 6.

különösen gyerekkel szembeni agressziójáról Belényi Bea kutyakiképzőt kérdeztem.

A kutyatámadások nagy részét a kutya kommunikációjának nem megfelelő értelmezése, jelzéseinek figyelmen kívül hagyása okozza. Különösen igaz ez olyan esetekre, ahol az agresszív állat a gazdáját harapja meg. Gyakran nem veszik észre a felnőttek időben, hogy a kutyának kezd elfogyni a türelme a gyerekekkel, vagy akár velük szemben és ez vezet a bajhoz.

A támadások megelőzésére néhány szabályt fontos betartani. Soha ne hagyjunk gyereket kutyával felügyelet nélkül. A saját kutyánkkal idejekorán tisztázni kell a családban élő rangsort melynek ő soha nem lehet a tetején (az emberek irányítása a kutyának nagyon nehéz feladat, legtöbbször frusztrált és ingerlékeny lesz, ha ilyen komoly terhet rónak rá gazdái). Érdemes ezért kedvencünkkel egy kutyaiskolát felkeresni. Saját kutyánkat ne hagyjuk az utcán felügyelet nélkül kóborolni. Ha a kutya már megmorogta a család több tagját, azonnal kutyakiképző segítségét kell kérni és az ebet a probléma megoldásáig nem provokálni, hiszen, ha a morgással/odakapással eléri a célját, akkor ezt nagyon hamar bevált taktikaként fogja alkalmazni.

A fenyegető kutya nagyon sokszor direkt és fenyegető szemkontaktust vesz fel. Morog, ugat, a szőre is gyakran feláll a hátán. Azt, hogy a kutya magabiztos és érdemes nem ujjat húzni vele, onnan látjuk, hogy a farka égnek mered és a fülei is előre néznek. Gyakori azonban, hogy egy kutya félelmében harap embert. Ennek jelei, hogy farkát maga alá húzza, füleit a fejére lapítja és ínyét felhúzva vicsorog. Az ilyen állatot is érdemes békén hagyni, mert ha sarokba szorítva érzi magát, könnyen megharaphat minket.

Mit tehetünk akkor, ha már későn vesszük észre a támadó kutyát? Kezdem azzal, ami a helytelen viselkedés: soha ne szaladjunk el kiabálva. Ha a kutya esetleg nem volt biztos szándékában, egy menekülő, kiabáló ember magabiztossá teszi, és utánunk eredhet. Leghelyesebb megpróbálni nyugodtnak maradni, és oldalt fordulni. Ha oldalunkkal vagyunk a kutya felé és nem szembe vele, kevésbé érzi magát fenyegetve. Ha valaki elég bátornak érzi magát érdemes megpróbálni a kutyát elzavarni, elbizonytalanítani. A helyes válaszreakció attól is függ, hogy a kutya, amelyik fenyeget minket mennyire magabiztos. Ha magabiztos (farka égnek mered, szőrét felborzolta és vicsorogva közelít, akkor érdemesebb elzavarás helyett nyugodtan és lassan kihátrálni a helyzetből addig, amíg azt nem látjuk, hogy a kutya már nem minket figyel. Ha a kutya bizonytalan, vagy fél és félelmében akar hátulról belénk csípni, akkor nem szabad szem elöl veszíteni és szép lassan meg kell próbálni odébb sétálni. A bizonytalan kutyát mindenesetre könnyebb elzavarni is.

A fent említett óvintézkedések természetesen főleg olyan helyzetekre vonatkoznak, amelyekben az ember egy idegen kutyával találja szembe magát. Fontos, hogy bármennyire ismerjük is saját kutyánkat, ne általánosítsunk. Idegen kutya egyáltalán nem biztos, hogy úgy viselkedik, mint a sajátunk és ebből is komoly baj lehet. Ha idegen kutya fenyeget, próbáljunk meg lassan kivonulni a helyzetből, esetleg a többi járókelőtől segítséget kérni. Más a helyzet saját kutyával. Ott a kutya és gazdája ismeri egymást, és általában a gazdának van szüksége egy kis "továbbképzésre" saját kutyája viselkedésének megértéséhez. Fontos, hogy nagyon sokan nem gondolják, hogy egy odakapás/morgás komoly gond lenne. Sokszor hallom azt is, hogy a kutyának, ha van egy csontja, az az övé, hadd védje meg. Ez egyáltalán nincs így. Ha egy kutya megvédheti a csontját a gazdáival szemben, akkor ugyanígy joga van mindenre, amit csak szeretne, legyen az az ágyon/kanapén alvás, vagy étellopás. És ha elfogy a türelme nemtetszését bizony egyre erősebben fogja jelezni, ami később problémákhoz vezethet. Sajnos sokan gyerekükként szeretik a kutyát, pedig a kutya akkor boldog, ha kutyaként élhet mellettünk. Sokszor pont az ilyen gyerek szerepkörbe kényszerített kutyák válnak gazdáikkal szemben kiszámíthatatlanná, agresszívvé. Szeretetre szüksége van egy kutyának, hogyne lenne, de kutyaként kell szeretni és nem gyerekként.

Vajon a média kapja fel ezeket az eseteket, vagy tényleg valós probléma? Én azt gondolom, hogy a média előszeretettel fújja fel a komolyabb kutyatámadásokat. Mindamellett ez egy létező probléma, amivel életünk során találkozhatunk akár az utcán, rosszabb esetben saját otthonunkban.

Hogy egy kicsit békésebb vizekre evezzünk, elmesélem, hogy nálunk viszont megkezdődött a gyerek aktív kutyásítása. Hogy ez hogyan is történik? Imi elmúlt két hónapos, egyre inkább nyit a világ felé, érdeklődik, nézelődik. Nem unatkozhatunk otthon a szobában, ezért igyekszünk minél több programot kitalálni magunknak.

Egyik ilyen programunk Anna unokatesó talált kutyusának nevelgetése. Az úgy történt, hogy Jack úrfi Balatonon oda csapódott Annáékhoz és többé nem akarta őket elhagyni. Mit volt mit tenni, felhozták és új kutya költözött a házba. Ez nem hozott maradéktalan örömet a ház lakóinak, hiszen az ötlakásos házunk közös kertjében már éldegélt az idősödő Herold bácsi, a tizenkét éves labrador, mindenki kutyája. Júniusban megérkeztünk mi is a Szörpökkel, júliusban pedig Jack. Tehát szűk egy hónap alatt egyről négyre nőtt a kutyák száma. Ráadásul ebből három kifejezetten aktív. Jack fiatal kutyus és eddigi életében ahhoz szokott, hogy póráz nélkül nyargalászik a Balaton parton.  Ehhez képest itt nagy forgalom, őshonos kutyák és kennel várta. Gondolkoztunk is azon, hogy vajon jól meggondolta-e az otthonváltást. Úgy döntöttünk, ha már itt van, hogy jól nevelt kutyát faragunk belőle. Hetente két délelőtt gyakorolunk Annával. Imi természetesen minden kiképzésen részt vesz, legyen az nyugodt séta a környéken, klikker tanulás a lakásban, vagy akár a behívás gyakorlása a kertben. A kendőből, vagy a babakocsiból lesi, hogyan okosodik az ifjonc. Mivel ilyenkor Bodzáék a lakásban maradnak, utána jöhet még egy kör a saját kutyáinkkal. Nem is tudom mi lesz, ha beköszönt a hideg idő. Talán veszünk néhány jó vastag overált.

Hogy nem csak a kutyák felé tereljük Imi figyelmét, néha meglátogatjuk Anna kézzel nevelt kacsáját, Karcsit is. A gágogása igazán érdekes egy babafülnek, nem beszélve arról, hogy így nemcsak kuty-, hanem kacsakiképzőként is kipróbálhatja magát a fiatalúr. Karcsi kacsa már csaknem kutyaként él, lakásban lakik, jutalomfalatra vár, hallgat a nevére és nem utolsó sorban imádja a gazdáját.

Nemcsak a házbeli kutyusokkal ismerkedünk. A Top Mancs Kupa napján gyönyörű napsütés volt, ezért fogtuk magunkat és kimentünk agility versenyt nézni. Ott aztán nagy muri volt. Rengeteg ember és kutya, köztük jó pár ismerős, akik mind körbecsodálták Imrénket. A kutyaugatás egyáltalán nem zavarta őt, hiszen már magzat korában hozzászokott. A tűző napfény viszont nem volt a kedvence. Találkoztunk kint több terápiás kutya kollégával, akik nem hazudtolták meg magukat, rögtön ismerkedni szerettek volna Imivel. Igaz, a kutya ugra-bugra nem kötötte le a figyelmét, de azért elmondhatjuk, hogy elindult a végleges kutyásodás felé.