Pótmamák és pótpapák - 17.

Nálunk alapelv, hogy ha megyünk valahová, akkor mindenki jön. Ezért van kombi autónk. 

De vannak helyek és helyzetek, ahonnan valaki(k)nek néha ki kell maradniuk, mert egész egyszerűen nem lehet megoldani, hogy ott legyenek. Az első ilyen eset az esküvőnk lett volna, de végül sikerült megoldani, hogy a Szörpök is jelen legyenek. Azt nem mondhatom, hogy áhítattal néztek, sőt, Jaffa egyszer közbe is kiáltott, de ott voltak piros és zöld masnisan, frissen kozmetikázva, ahogy illik. Még az ünnepi menüből is falatoztak.

Aztán a szülésre már nem jöhettek be, bár lehet, hogy elkélt volna egy kis terápia nekünk közben. Eredetileg úgy volt, hogy Apu vigyáz rájuk. Ő ugyanis a fő kutyaszitterünk. Imi azonban úgy döntött, hogy gyorsan érkezik, így nem volt ideje feljönni Balatonról a kutyákért. Végül Anyunál kötöttek ki és együtt izgultak a család kórházban lévő tagjaiért.

Ezután eltelt egy év és nem kellett se pótmama, se pótpapa senkihez. Idén nyáron viszont mindenki kivette a részét a gyerek- és kutyavigyázásból. Az történt ugyanis, hogy elhatároztam, hogy lerakom végre a jogosítványt. Ez így nem teljesen igaz, mert már évekkel ezelőtt elhatároztam, de eddig csak gondolat volt részemről. Összeültünk Zolival és kimondtuk a végítéletet: muszáj megtanulnom vezetni, mert egy totyogóval és két kutyával igencsak nehézkes a BKV-n utazás. Azt hiszem, én sokkal jobban tartottam attól, hogy Imi mit csinál majd nélkülem azokon a délelőttökön, amikor a volán mögött ülök. Hogy mit is csinál? Általában sokat nevet, játszik, dumál - néhány érthető szóval, de leginkább a saját nyelvén-, eszik, alszik, motorozik. Szóval mindazt, mint amikor velem van. Könnyes búcsú is csak nagy ritkán fordul elő. Nála az első számú pótmama a Nagymama. Mellette ringbe száll a Keresztmama és a Nagyapó is. Viszont, aki elmaradhatatlan, pótolhatatlan és egyébként is leglegleg, az a Keresztlányom, az unokatesó, imádott Zea. Ha ő ott van, minden rózsaszín és megy a móka folyamatosan. A családban eddig ő az egyhuzamban leadott puszik rekordere. Imi egy szeretetrohama alkalmával tizensok puszival halmozta el bálványát.

A kutyák lényegesen kevesebbszer maradnak másra. Nyilván ez abból adódik, hogy őket egyedül is lehet hagyni. Ebben az évben két ilyen hétvége volt. Mindkétszer Nagyapót vetettük be. Egyik alkalommal mi is Balcsin voltunk és ők is, csak éppen egymással szemben, a túlparton. Sajnos, ahol mi megszálltuk, lakott egy cica, aki mint háztulajdonos, vétójoggal bír a kutyákkal szemben. Így kerültek a Szörpök Ábrahámhegyre Apuékkal. Ott egy nagy ház van, emelettel, sok szobával. Azon a hétvégén éppen jó idő volt, így az összes szoba megtelt. Tizennégy ember nyaralt lent, kettő kivételével mind egyetemista. Meg Bodza és Jaffa. Sőt szombaton jött egy három hónapos basset hound is. El lehet képzelni, mi zajlott a kertben. Apukám nagy lelkesen két-három óránként smsezett, vagy hívott, annyira élvezte az egészet. No meg az ebek is. Jaffára szép napok virradtak, mert a fiatal társaságból mindig volt valaki, aki dobálja neki a teniszlabdát. Bodza és a kiskutya néha kidőltek a sorból, de ő fáradhatatlan volt. Apu mesélte, hogy vasárnap a csapat kimondta az ítéletet: Bodza sokkal jólneveltebb, okosabb és nyugodtabb, de Jaffa az igazi arc. Többen jelentkeztek érte. Azért úgy döntöttünk, ha már élete első négy évét velünk töltötte, maradjon velünk még legalább tizet.

Ezen a hétvégén mi hármasban Zamárdiban voltunk ismét. Egyik alkalommal, amikor a strandról sétáltunk vissza a házba, a hiányzókon elmélkedtünk. Egymást győzködtük, hogy milyen jó most nekünk. Nem kell sietni, hogy a kutyák ne legyenek bezárva, amíg mi lubickolunk. Nem kell naponta kétszer átnézni a kertet zacskóval a kezünkben. Nincs kutyaszőr a nyaralóban. Hiába soroltuk a jobbnál jobb érveket. Abban maradtunk, hogy akár kutya, akár gyerek nélkül megyünk valahová, az biztos, hogy sokkal nyugisabb és lustizósabb, de egyben unalmasabb és csöndesebb is. Márpedig mi szeretjük a pörgést és a hangzavart, még akkor is, ha a hétköznapokban néha-néha morgunk miatta. Az alapelvünk megdöntetlen maradt: ha csak lehet, együtt megyünk, mind az öten, mert ha bárki is máshol van, az már nem a mi bulink.

Nekem a Balaton a riviéra… - 16.

…folyton ez megy a fejemben, mert nagy társaságunk egyes tagjai vagy százszor elénekelték ezt a felejthetetlen (!) slágert az utóbbi két és fél hétben. A sokat emlegetett időjárás megint a bolondját járatta velünk. Leutazás 23-án kánikulában, majd megfőttünk, mert a klímát nem akartuk bekapcsolni, nehogy megfázással indítsunk. Leérve nagy csobbanás a Balcsiban, ami majdnem olyan meleg volt, mint a levegő. Imi még csak ismerkedett a vízzel, de nem volt ellenére a barátkozás és nemsokára boldog húúú meg brrrr hangokat hallatva szelte a habokat a babaúszójában. Milyen jól tettük, hogy egyenesen a tóba rohantunk, mert ottlétünk alatt többé ilyen meleg nem lett és Imivel együtt ezen kívül mindösszesen négyszer tudtunk fürdőzni. Még aznap este beköszöntött ugyanis az ősz. Ami ki is tartott a mai napig, mikor újra kánikula van és én újra itthon ülök a számítógép előtt és pötyögöm be a balatoni emlékeket.

Hogy mit lehet csinálni három gyerekkel - ebből kettő egy éven aluli, bár ez is csak féligazság - és három kutyával a Balaton parton esős időben két hétig? Ööööö, sétálni, labdázni, sétálni, játszani, sétálni. Folytassam? Jó, azért most sarkítok rendesen, megoldottuk, de valljuk be, nem erre számítottunk.

A fürdőzés biztos elvette volna az eszemet, vízimádó vagyok ugyanis, akárcsak Bodza kutyám, de pancsimegvonás alatt sokszor járt két kérdésen az agyam. Mindkettőre van biztosan épeszű magyarázat, de mint tudjuk, a kutyások nem nevezhetők átlagos gondolkodású embereknek. Értetlenkedem azon, hogy ha a Balaton mindenkié, akkor miért van szinte mindenhol fizetős strand? Találtunk szabadstrandot, szerencsére a mi környékünkön több is volt, de van olyan település, ahol csak belépővel mehetsz a vízbe.

A másik felmerülő problémám az, hogy miért tilos mindenhol a kutya fürdetése? Strandon mondjuk megértem, ne ott rázza meg magát Blöki, ahol Béluska éppen eszi a vattacukrot. De egyéb helyeken? Nyilván tudom én is, hogy vannak illegális praktikák a kutyacsobbanásra, de miért kell ehhez folyamodnom? Erre nagyobb gondot fordítanak a közteresek, mint mondjuk arra, hogy a játszóterek homokozóit éjszakára leterítsék, hogy ne ott végezzék dolgukat a cicák. Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy gyerek- és kutyasoviniszta vagyok, nem igaz, csak most éppen ez foglalkozat. Annyira, hogy szívesen vitáznék/eszmét cserélnék róla veletek is. Írjatok bátran!

Három kiemelkedő eseménye volt nyaralásunknak, időrendi sorrendben írom, mert nem is tudnék választani. Az iskolánkból azok a gyerekek, akik gyermekotthonban (értsd állami gondozásban) nőnek fel felnőttként tovább költöznek szociális otthonokba, melyek többnyire vidéken vannak. Az egyik ilyen Kéthely, nem messze a Balatontól. Több tőlünk kikerült fiatal él ott. Minden évben legalább egyszer meglátogatjuk őket. Most is így tettünk. Jaffa gyengélkedett, így ő otthon maradt Nagyanyóval, de Bodzát elvittük. Könnyfakasztó látni, hogy a kutya mennyire nem felejt. Régi barátja, Reni is ott lakik, imádták egymást. Mikor leköltözött oda Bodzával mi kísértük le. Ennek már három éve. Most ugyanúgy bújtak egymáshoz, ahogy akkor, mintha el sem váltak volna. Homályos lesz a monitor, ha eszembe jut. Vagy ez nem is a gép hibája?

Ezt követte Imi szülinapja. Az Alma együttes Ma van a szülinapom dalát hallgattuk már több napja, mikor is végre aktuális lett. Volt torta, három is, két kicsi a babáknak és egy nagy a felnőtteknek. Imi nyakig tej-tojás és cukormentes túrókrémben úszott miután közös erővel elfújtuk azt az egy szál gyertyát. A maradékot pedig a szokásos rend szerint a kutyák csipegették fel az etetőszék alól.

Aztán az utolsó előtt-előtti nap Zoli azzal állított be, hogy a gyerekeimet látta Zamárdiban a bolt előtt. Gyors nyomozást lefolytatva kiderült, hogy valóban ők voltak. Még gyorsabb nasivásárlás és már robogtunk is a gyermekotthon felé. Ott nyaralt ugyanis a Csalogány (ez a munkahelyem beceneve). Volt nagy öröm! Persze az első kérdés: a kutyák is itt vannak? Naná, csak éppen a kertben maradtak. Ezt gyorsan orvosoltuk is, a csendes pihenő után egy kis csapat átjött kutyarápiára. Ez gáborul a kutyás terápiát jelenti. Persze nem volt rápia, csak játszadozás, de a gyerekeknek már minden együttlét a Szörpökkel terápia néven fut. Ahogy elnéztem, Bodza és Jaffa számára is legalább akkora felüdülés volt, mint kis kedvenceiknek. Közben és utána jó sokszor elmondtuk, hogy de jó, hogy a Nagyanyó nyugdíjas lett és újra mehetünk a Csalogányba a mieink közé!

Szóval így összegezve azért mégiscsak élménydús nyaralás volt, még ha nem is úgy alakult, ahogy gondoltuk. Azt pedig igazán megtanulhatnánk már, hogy ne tervezzünk be semmit, mert úgysem úgy történik és lehet, hogy ez nem is baj!

Beköszöntött hozzánk a kánaán - 15.

…a kánikulával együtt. Napközben ugyanúgy nem tudunk kimozdulni, ahogyan télen sem, amikor itthon baby bluesoltunk. De mennyivel másabb ez a bezártság! Van napernyőnk meg felfújhatós medencénk, de leginkább jó nagy, árnyat adó fáink, amik alá ki tudunk ücsörögni a kutyákkal együtt. Természetesen napra nem megyünk a tiltott időpontokban, de szerencsére tényleg jó sok árnyékos, hűvös hely van a kertben.

Imi és a Szörpök hihetetlen jó játszótársakká váltak. Bár be kell vallanom, hogy ilyen téren inkább Jaffa és a baba lehetne a sorozat címe, mert ők lettek országos nagy cimborák. Mondjuk ez várható volt. Szerintem Jaffának akkor jön el az aranykor, amikor három-négy gyerkőccel játszhat minden nap, ha lehet huszonnégy órában.

Hogy indul egy napunk? Finoman fogalmazok, ha az írom, hogy ébresztőórára nincs szükségünk. Van helyette más. Sajnos ezt a funkciót még nem sikerült tökéletesen „beállítanunk”, hajnali 5-fél 6 körül rendszeresen működésbe lép. Onnantól reggel van. Zoli igazi pacsirta típus, én viszont bagolykodnék. Megosztottuk a teendőket, én viszem az estét, ő a hajnalt. Úgyhogy ilyenkor ők kimennek a hálószobából és míg munkába nem kell indulni fiús reggelt tartanak. Én pedig alszom még egy kicsit… Itt is érvényesül a szokott felosztás, a köszönés után Bodza visszaalszik, Jaffa pedig a srácokkal tart mindenben. Szokásos reggeli rítusunk lett a kutyák odahívása, nem mintha kellene, jönnek ők maguktól is, de akkor is irtó vicces az ágyból kiáltozni: Bobócsi, Csacsócsi, jó reggelt!

Miután Zoli elment, kezdődik a vakációs program. Mindegy, hogy mit csinál Imi, abban részt kell venni. Jó móka a toboz hajigálás - hány szülő lenne boldog, ha lenne valaki, aki a dobálós korszakban ekkora buzgalommal hozná vissza a kétszázharmincötödszörre eldobott tárgyat - a homokozás, a pancsizás-fröcskölés, a futás a kertben - minden játékosnak kötelező a négykézlábas módszer használata - és úgy egyébként bármi, amit az Uraság kitalál. Partner mindig akad hozzá. Méghozzá lelkes.

A házunkban lakik még két kutya, mindkettőt említettem már: az idősödő labi bácsi, Herold és az ifjonc szertelenke Jack. Herold a nagy szám, aki mindent visz. Gyakran bevetjük Iminél, ha már minden kötél szakad. Még a legnagyobb krokodilkönnyek is felszáradnak, ha Heroldot meglátogatjuk a kertben. Arra még nem jöttünk rá, hogy mi okból kedveli ennyire, mert ez a nagy barátság nem igazán kétoldalú. Imi csodálva nézi Heroldot, majd Herold odajön (hozzánk, felnőttekhez), közben vigyázni kell, mert ormótlan mozgásával simán fellökné rajongóját és őszintén szólva le sem tojja Imit. A viszonzatlan érzelmek varázsa, ugyebár.

Jack a maga vehemenciájával már egész máshogy közelíti meg csemeténket. Ő a röptében puszit osztó bajnok, így, ha egyszer-egyszer túl hirtelen rohan, akkor Imi bizony elsírja magát. Na, de ilyenkor lép színre Jaffa lovag. Fogjuk a jólneveltségére, hogy nem használ erőszakos módszereket Jack távoltartására, de lehet, hogy inkább alapvetően békés (nyámnyila?) természete az igazi indok. Viszont el kell ismerni, hogy imponáló, ahogy leül ilyenkor barátja elé, háttal a gyereknek, szemben a virgonc sráccal és csak ott ül, hogy ha már valaki megapuszit kap, az ő legyen.

A nagy játékokat csak az alvások és étkezések szakítják meg. Ezekre is berögzült szokásaink vannak már. Alváskor a szabály: mindenki csöndben van, fekszik, alszik, olvas, kinek mihez van kedve, vagy mit tud megcsinálni a fentiek közül. Két alvás van napközben, egy délelőtti és egy délutáni, bevallom, én nagyon szeretem ezeket. Négygyerekes unokatesómtól tanultam, hogy használjam ki az egyre rövidebb szunyálós időszakokat arra, hogy olvasok, netalántán szundítok egyet. Milyen igaza van, később úgysem lesz ilyen. Kutyusaink a helyükön sziesztáznak, amíg az első mocorgást meg nem hallják.

Az étkezéseket azért jobban kedvelik. Egy szabályt kell betartaniuk közben: amíg Imi az etetőszékben ül, addig nekik feküdniük kell. Hogy hol, azt rájuk bízom, de feküdni kell. Ha Imi befejezte, kiveszem a székéből, elhangzik a várva-várt jöhettek parancsszó és beindul a két takarítógép. Este pedig, amikor ők esznek, akkor kisgazdájuk is jön velünk vacsorát adni nekik. Őt is nézik megbűvölve, hogy mikor vethetik rá magukat a tálakra. Természetesen ilyenkor is a jöhetsz után lehet startolni. Alig várom már, hogy ezt a szót Imi is megtanulja.

Így telnek hát a napjaink mostanság, úgy látszik a nyár mindig is a legszebb szakasza lesz az évnek. A következő hetekben még ezt is fokozzuk: Balatonra utazunk bő két hétre, két házat megtöltünk családtagokkal és barátokkal plusz még egy spániellel és megünnepeljük Imi első születésnapját. Olyan, mintha egy negédes családi film vetítését nézném, csak mindig rájövök, hogy hoppá, mi vagyunk a szereplői.

Ha végre itt a nyár... - 12.

De hol is? Ezúton nyilvánosan és azonnali hatállyal felszólítom, kedves Nyár, hogy érkezzen már meg végre! Mi itt nagyon várjuk. Köszönöm a sok e-mailt -15. van és máris tizenegyet kaptam- a kutyás-sétálós helyekről! Ha ilyen sok jön a hónap második felében, akkor talán megérne még egy fejezetet a téma. Igyekszem megkezdeni a blogot is és oda mindenképpen felkerülnek az ötletek.

Mi továbbra is pörgős hétvégéket rendezünk, jövünk-megyünk, kutyázunk-gyerekezünk. Ma például Székesfehérváron jártunk terápiás konferencián. Imit ki kellett vezetni a teremből. Na, nem azért, mert szemtelenkedett, vagy helytelenül viselkedett. Éppen csak úgy gondolta, hogy ha én beszélek, akkor neki is kell. A leghátsó sorból az elsőbe kurjongatott. Aztán talált nálam még sokkal-sokkal izgalmasabb elfoglaltságot, mégpedig a hozzá legközelebb eső terápiás kutyák személyében. Itthon csak a két kis spániel van meg persze Herold, de ő már öreg és lassú egy kilenc hónapos izgágaság számára, úgyhogy üdítőleg hatottak rá a göndör szőrű airedelek. Ennek a nagy örömnek aztán a tőle megszokott vehemenciával hangot is adott. Zoli úgy gondolta, hogy nem veszi el tőlem azt a kis időt, amikor kedvenc témámról (értelmileg akadályozottak vs kutyás terápia) fecseghetek, inkább kivitte a teremből Ficánka uraságot. A konferencia kapcsán megint csak sokat gondolkoztam arról a megfoghatatlan kötelékről, ami kutya és ember között van.

Jövő héten Balatonlellére megyünk, természetesen a Szörpökkel együtt. Ott lakik Zoli nagybátyja, szintén zenész, akarom mondani kutyás. Pityu felesége sajnos néhány évvel ezelőtt meghalt és ő egyedül maradt. Nemsokára kopogtatott a szomszédja, hogy született náluk egy alomnyi tacskó, nem kér-e egyet. Kerek-perec nemet mondott, mert addig csak nagyobb kutyájuk volt, el sem tudta képzelni, hogy egy kicsit is kutyául lehet szeretni. Hogy-hogy nem, aznap este már tacskótulajjá vált. Azóta kettesben élnek, Pityu és Szuki, akit családi és baráti körben csak úgy emleget, hogy az Élettársam. Mindenki jól járt így és már elképzelhetetlen, hogy másképp legyen.

Eszembe jutott az a régi utcánkban lakó bácsi, aki mindig az idős kutyájával sétálgatott békésen. Nem sokat beszéltünk, mert az ő kutyusának túl sok volt az enyémek spánielsége, de mindig szerettem őket nézni, ahogy ballagnak fel a hegyre, ahol aztán a miénknél jobb társaságban tudtak kikapcsolódni. A bácsi a gazdikkal beszélgetett, a kutyus a hasonló habitusú ebtársakkal szaglászott a réten. Aztán egyszer nem láttam egyiküket sem. Sejtettem, hogy mi az oka ennek. Nem telt bele azonban két hét és a bácsi egy, a régihez nagyon hasonló, de fiatal ebbel ment felfelé nagy boldogan. Akkor már nem tudtam megállni és megkérdeztem, hogy mi újság velük. Mesélte, hogy meghalt a régi kutyája, de a szentendrei menhelyről örökbefogadott egy másikat, ezt itt, ni. Rámutatott a fekete, nagytestű, állatvédők körében tök esélytelennek mondott kutyára, aki kicsit félénken, de nagyon elégedetten feszített a póráz végén. Nem is tudom, hogy melyikük volt büszkébb a másikra.

Egy befogadott kutya duplán hoz örömet. Erről kérdeztem két barátomat, mindketten Krisztik és mindketten örökbe fogadtak egy kidobott kutyát.

Vas Krisztiéknél két kutya van, befogadott kutyusok Lotti, a labrador. A két kutya mellé tavaly augusztusban érkezett egy baba is, Lívia, akiről már írtam a decemberi számban.

Már a legelső Bodza és a babában említettem, hogy ha az ember babát vár, megjelennek a mindig valamivel ijesztgetős ismerősök. Nem akarok hímsoviniszta lenni, de többnyire hölgyek személyében. Mi már csak varjú néniknek hívjuk őket. A varjú nénik biztos halálara rémülnének azon, hogy a pici lányka egy ismeretlen előéletű és egy ismert, de „veszedelmes" fajtájú kutyával fog együtt élni.

Megkérdeztem hát Krisztit, hogy milyen Livi kapcsolata a kutyákkal:

Lotti 2005-november 30.-án került hozzám a várpalotai gyepmesteri telepről. Kicsit zárkózott, de nagyon kedves kutya, Livit hazahozva bemutattuk mindkét kutyának, és rögtön elfogadták, próbálták (volna) nyalogatni. Vince angol staffordshire bulterrier, ő tenyésztőtől van. Nagyon szeretik egymást (baba és kutyák) van kutyagyűrős program minden nap, ilyenkor szabad a nyalakodása kutyáknak, Livinek pedig a "simogatás" ami egy ekkora babánál ugye csapkodás és marás, de nagyon jól viselik, csak azzal foglalkoznak ilyenkor, hogy minél többet nyalhassák. Livi minden este a kanapén felállva nézi, ahogy a kutyák vacsoráznak, imádja ezt és közben nagyokat sikkantgat.

Ma például Vince Livi mellett állt, Livi gondolt egyet, hogy ő most feláll, de ez még csak valamibe kapaszkodva megy, így hát a kutya hátába kapaszkodva húzta fel magát. Vince pedig meg se moccant, míg le nem csücsent újra Livi. Édesek voltak.

Ács Krisztiékhez pedig Speedy, a kis keverék kutyus került néhány évvel ezelőtt.

Első kutyánkat, Szuszit, az airedale terriert nagylányunk kérésére vettük 1993-ban. Így lettünk terrier klubtagok. Három évvel később fajta társat kerestünk hozzá, Cinkát."Két gyerek - két kutya". Szuszi a szuka kiskutyát gyermekeként fogadta el. Cinka sajnos tíz évesen daganatos betegségben elment az örök vadász mezőkre. Szuszi depresszióba esett, alig evett, sétálni is kedvetlenül jött.

Néhány hónap múlva zöldövezetben lakó ismerőseink jelezték, hogy találtak egy fehér, terrier típusú kiskutyát. Találkozásunkkor félelmében morgott, a kennel zugába bújt. Hazahoztuk, ám az első fürdetés után hasán fekete pöttyök maradtak, tömegével. Rohanás az állatorvoshoz, aki megállapította, hogy nem kosz, nem bolha, hanem megszámlálhatatlan kullancs. Oltás, csipeszes eltávolítás, és egy hét izgalom, hogy az élősködőket túléli-e. Ez alatt Szuszi felélénkült, az újabb kiskutyát „nevelgette", akinek élénksége miatt Speedy lett a beceneve. Speedy felpezsdítette a család mindennapjait. Az idősödő kutyánkat kizökkentette a depresszióból, valamint három évvel meghosszabbította életét.

Hónapokon keresztül szoktattuk félénksége miatt a családi, és emberi simogatáshoz, de az idegenektől mai napig is fél. Kutyatársaival jól szocializált, a szabad és sok -sok sétának köszönhetően.

Miért mondjuk azt, hogy Speedy befogadása kutya terápia oda - vissza?

Munkahelyem fogyatékkal élő gyermekeket nevelő intézmény, ahol néhány éve kutyás terápiát is alkalmazunk. Egy véletlen folytán nyáron találkozott egyik óvodás növendékünk Speedyvel. Azt kell mondanom, hogy néhány perc ismerkedés után a gyermek közeledett a kutyához, Speedy pedig elfogadta a testközelséget, a simogatást, amit csak a családtagoktól viselt el ez ideig. Az ember befogadó szeretete, simogatása számunkra a kutyaterápia oda, és a kutya elfogadó testközelsége, simogatást tűrése a fogyatékkal élő gyermek felé a vissza.

Azt hiszem, egyik történetet sem kell tovább ragoznom.

Most búcsúzom is és várom nagy szeretettel a nyarat, mellette pedig a további kutyasétáltatós és bármilyen más témájú e-maileket is!

Miből lesz a cserebogár? - 11.

Már megy is az ősrégi dal a fejemben: cserebogár, májusi cserebogár... Kövezzetek meg, de a cserebogarakat nem kedvelem, a május viszont a kedvenc hónapom. Most is -bár még április van-, ha kinézek az ablakon, akkor virágzó cseresznyefákat látok és napsütést. Pedig még kora reggel van. A fiúk és a kutyák elmentek sétálni, én meg gyorsan megírom a cikket és már indulhatunk is fogasozni. Na, nem halat enni, hanem fogassal fel a Széchenyi hegyre, ahol szuper rétek vannak, kutyásoknak, gyerekeseknek és kutyás-gyerekeseknek is melegen ajánlom.


Én pedig egy kis számadásba kezdek. Mindenféle jubileumok adódnak itt a közeljövőben főszereplőink életében. Nem véletlen a mostani cikk címe sem. Bodza április 29-én lesz öt éves.

Ilyenkor jól elérzékenyülök. Nem szeretem a kutyaszülinapokat. Olyan gyorsan követik egymást. Hogy-hogy eltelt öt év? Minden áprilisban megnézem azt a képet, ahol először megláttam őt. Így nem szabad kutyát választani, azóta is mindenkinek ezt tanácsolom. Sokszor megkérdezik ugyanis leendő terápiás gazdik, hogy választottam ki Bodzát. Biztosan arra számítanak, hogy szakszerű magyarázatba kezdek, hogy komoly kutatásokat végeztem, a legjobb vérvonalakat tanulmányoztam és két kockásfüzetnyi statisztika alapján döntöttem, hogy igen, ez a kiskutya kell nekem. Pirulva vallom be, hogy egészen másképpen történt. Ránéztem egy képre, megláttam a szélén egy kiskutyát, akinek egyik füle fekete, a másik fehér és azt mondtam, hogy Ő lesz az én kutyám. Senkit sem biztatok erre! Nekem őrült nagy szerencsém volt, hogy ez a fekete fülű fehér Bodza életem legjobb választása lett.

Természetesen ez csakis a kutyákra vonatkozik. Volt életemnek más legjobb választása is, aki robbanásszerűen csapódott be, de róla itt most nem írok. Viszont tőle elválaszthatatlan egy újabb legleg, aki ugyan még nem jubilál, de egy újabb kapcsolással máris a témába vág. 

Nem nehéz kitalálni, hogy kiről van szó, nyilván Imiről. Tavaly ilyenkor még csak a pocakomban lubickolt, de most mégis évfordulónk van. Pont egy éve jelent meg az első Bodza és a baba cikk a Nemzetközi Kutyamagazinban. Akkor úgy éreztem, hogy az a legszebb időszak az életemben. Nagyokat kirándultunk, jöttünk-mentünk a közelben és jóval távolabb is. Az idei tavasz azért jócskán rálicitál a tavalyira.

Márciusban és áprilisban Egerbe és Pécsre utaztunk egy-egy hosszú hétvégére, de volt már nyaralós cikk, ahol ajánlgattam kutyás helyeket, úgyhogy nem ismétlem önmagam. Arra gondoltam viszont, hogy egynapos programokat még nem írtam. Igyekszem olyan helyeket ajánlani, amik nem csak Budapestről megközelíthetőek, de mindenképpen ebes-babás családoknak (is) valók.


Pár bevált ötlet tehát a szép időkre: már említettem a Széchenyi hegyet, ahonnan egy árnyékos-erdős gyalogösvény vezet a Nagyrétre. Eger közeliek tehetnek egy jó kis túrát a Vöröskő forráshoz. Tegnap rendezték meg a csoportos Gerecse túrát, nem kell azonban egy évet várni a következőre, szervezetlenül is kiváló. Kisebb sétának jó szívvel ajánlom a Kopaszi gátat, meglepően zöldellő a város szélén. Szívem csücske a zsámbéki Romtemplom, aminek valami olyan hangulata van, amit itt biztosan nem tudok átadni, el kell menni és megérezni, utána pedig irány a Nyakas hegy! Érdemes rákeresni a neten a Fülemülék éjszakájára, országszerte kínál élvezetes kikapcsolódást madárbarátoknak. Ezek csak a mi személyes kedvenceink, de mindenkit arra biztatok, hogy menjen ki a szabadba, ez a legjobb időszak rá! Minden hétvégén csavargunk valamerre, még akkor is, ha éppen nem süt a nap. Mert hiába esős az idő, akkor is tavasz van!


A tavaszi -és szülés utáni- megújulás jegyében egy héten négyszer futni járunk Bodzával. Igaz, ez csak női program, nem egész családos, de addig a három srác elfoglalja magát mással. Még nem 100%-ig vagyok benne biztos, de megpróbálunk annyira felfejlődni (persze csak a rend kedvéért írom többes számban, igazából fejlődnivalóm csak nekem van) és ha sikerül, akkor elindulunk az idei Kutyás futáson. Bár erre is csak kettesben megyünk, mert a futást még hordozóban sem vállalom be Imivel. Ha viszont én futok, akkor babócánk Zolin kucorog, így Jaffa is kimarad, de ők sétálva is megtehetik a távot. Lehet, hogy így is előbb érnek a célba, mint mi.


Biztos vagyok benne, hogy az Olvasóknak is vannak jól bevált kirándulós helyei, kutyával is kipróbált szállásai, nagyon örülnék, ha elküldenék nekem e-mailben a szokásos címre: keaterapia@gmail.com, szívesen csinálnék belőle egy gyűjteményt és akár itt, akár a nemsokára induló blogunkban folyamatosan lehetne bővíteni a listát. Ha már az olvasói leveleknél tartok, gyorsan elnézést is kérek két dolog miatt. Nem felejtettem el a terápiás cikket, nemsokára megjelenik, csak a nemrég megszületett törvényi rendelet miatt rengeteg újdonság van, ezeket igyekszem összeszedni és jól érthetően közzétenni, reményeim szerint már a jövő havi számban. A másik hiányosságom pedig, hogy sokszor sokára válaszolok egy-egy e-mailre, de ígérem, hogy senkit nem fogok kihagyni! Zsuzsának külön üzenem, hogy eszméletlen jól esett a levele, még sosem kaptam ilyet (egy igazi, hamisíthatatlan rajongói levél, nem én aggatom rá ezt a címkét, hanem ezzel a címmel kaptam) ezt majd rendesen is megírom, nem csak itt, a lap soraiban, csak egy kicsit el vagyok maradva az e-mailekkel. Ennek ellenére írjatok, továbbra is várom a kérdéseket is, hogy miről szeretnétek olvasni a Bodza és a babában!


Jó sétákat és ragyogó napsütést mindenkinek!

A meteorológusok szerint 2003. óta nem volt ilyen kemény telünk. - 10.

Nem tudom, hogy ez így van-e, nekem már a nyár is extra melegnek tűnt a legnagyobb kánikulában a gigapocakommal, de ez a tél mindent visz.

Persze, tudom, a babázás nem csak rock&roll, hanem néha baby blues is, de most tényleg kijut nekünk a bezártságból rendesen. Korábban már említettem, hogy a környékünkön minden meredek, se fel, se le nem olyan egyszerű a séta, ha az embernek még egy hurcibabája is van. Erről nem is szegény hordozótöltelékem tehet, hanem az a fránya jég és hó. Nem sok választásunk maradt, mint az, hogy minden nap kimegyünk szépen a kertbe a kutyákkal. Mondanom sem kell, hogy ezt ők hihetetlenül élvezik. Úgy vettem észre, hogy Iminek is teljesen mindegy, hol alszik, idebent a kutyákkal, vagy odakint séta közben. Csak én vagyok az, akit nem elégít ki az a másfél órácska kertben kutyázás naponta, helyette bőszen álmodozom a tavaszi csavargásainkról, vagy nosztalgiázom az őszieken. Régen igen pörgős életem volt, de szerencsére most sem a szokványos kismamadepi üldöz, találnék én programot, ha mehetnék. De hát, ha egyszer nem tudok. Ilyen és ehhez hasonló mérhetetlen szomorúságaim vannak mostanság.

Aztán mindig kapok egy hideg zuhanyt a nyakamba, hogy hé, asszony, ébredj már, mit keseregsz, mikor nagyon is boldog az életed, max két hónapra a kertedbe szorulsz a kisfiaddal és a kutyáiddal. Ráadásul hétvégéken meg csak a délutáni alvásidőt töltjük itthon, a többiben Zoli bepakol minket az autóba és jövünk-megyünk. (Tudom, tudom, mikor teszem le végre a jogsit...)

Amikor Imi egész pici volt és egy-két hétig mindig a full kialvatlansággal küzdöttem, kezembe akadt egy cikk négyes ikreket nevelő családról. Elolvastam és jobb kedvem lett. No, nem a kárörömtől, hanem attól, hogy nekem milyen egyszerű a dolgom egy szem babóca igényeinek kielégítésével.

Most is volt, ami felrázzon fene nagy önsajnálatomból, bár jó kedvem nem lett tőle, de energizált és felébresztett. Egy kedves ismerősöm nagy fába vágta fejszéjét. Őt ismerve ezen már meg sem lepődöm. Gondolom az Olvasók sem fognak, hiszen ismerik őt és kutyáját. Ricsiről és Filipről van szó. Ricsi a kutyázás mellett táncol is, a Gördülő Tánccsoport aktív tagja. Azért említem meg a Gördülőt, mert ott táncpartnere Gabi, akinek a történetét röviden leírom most. Gabi egy gyerekkorában szerzett betegség miatt kerekesszékbe kényszerült. Megtanult így élni. Bár nem volt könnyű, senkinek nem az, legfőképpen egy csodaszép lánynak nem. Fiatalon került a tánckarba, ott jó barátokra és hasznos szabadidős programra talált. Dolgozott, tanult, táncolt, még modell is volt divatbemutatókon. Mondhatjuk azt, hogy mozgássérültként is sikerült teljes életet élnie. Megküzdött érte, nem kapta ingyen. A sors azt gondolja róla, hogy nagyon erős nő, ezért még egyszer próbára tette. Most a szeme világát vette el tőle. Nem akarok amerikai csöpögős stílusra váltani, de ha egy picit is belegondolunk, hogy milyen lehet ez az állapot, akkor elszorul a szíve mindenkinek.

Banális, de tényleg igaz a mondás, hogy ha valahol bezárul egy ajtó, ott kinyílik egy ablak. Ricsi segítségével Gabi kaphatna egy speciálisan keresztképzett kutyát. Egy olyan kutyáról beszélünk most, aki még meg sem született, de legalább úgy várják, mint ahogy nem is olyan rég mi vártuk Imit. A neve Mystic lesz. Mozgás- és látássérült-segítő kutyának képzi majd ki Ricsi, egy német kiképző, Eric Kerstig módszerével.

Hogy miben tud segíteni ez a kutyalány a gazdájának, ha kitanulja a mesterségét? A legnagyobb dolgot adja majd neki vissza reményeink szerint: az önállóságát. Emellett nyilvánvaló, hogy lelkileg is nagy támasz lesz számára, ezt egy percig sem szeretném lekicsinyelni, de nem is részletezném, mert minden kutyás tudja, hogy mit jelent egy erős kapcsolat a kutya és a gazdája között. Gabinak azokat a mindennapi tevékenységeit segíti majd Mystic, ami nekünk természetes. Például azt, hogy ki tud vele menni az utcára segítségkérés nélkül. Hogy tájékozódni tud a saját lakásán belül, hogy nem kell órákig keresni azt a tárgyat, amire éppen szüksége van, mert lesz, aki oda tudja neki vinni. Kap egy szempárt és négy mancsot meg egy kutyaszívet. Ezek adják meg neki az esélyt a második újrakezdésre.

A kiképzéséhez azonban sok segítségre van szükség. Már most szép számmal akadnak támogatók és szponzorok. Én viszont arra kérlek Titeket/Önöket, hogy tegyetek meg két egészen apró, de sokat jelentő dolgot Gabinak! Az egyik, hogy aki ráér, olvasgassa a kutya kiképzéséről szóló blogot a http://www.mystic.dogblog.hu/ oldalon. A másik, hogy ha már ott van, írjon egy-egy bátorító mondatot a kommentek közé. Gabinak ezt felolvassuk, vagy a gépi olvasóprogram segítségével elolvassa ő maga. Már ez is nyit számára egy ablakot a külvilágba.

Milyen jó nekem! Most be vagyok zárva a kertembe, de mire megjelenik ez a cikk, már nem leszek. Ugyanakkor mindenkinek könnyű lehet, aki megtalálja a maga kiútját. Csak egy kis lökés kell, ugye?

Mindenki kötődik valakihez, - 9.

szerencsés esetben egyik legszorosabb kötődésünk egészen korán kezdődik. Több kutatás megerősítette, hogy az erős kutya-gazdi viszony sok mindenben hasonlít a korai anya-gyermek kapcsolathoz.

Olvastam, tanultam erről rengeteget, az idevágó érdekességeket meg is osztom az Olvasókkal, mert elsőre talán túl tudományosnak tűnik, de kifejezetten izgalmas.

A kutya elsősorban az emberhez kötődik és ez az emberi közeghez való alkalmazkodás közben alakult ki. A terápiás folyamatban nagyon fontos szerepet játszik a kötődés. Többféle állatot alkalmazhatunk erre a célra, de úgy tűnik, hogy kötődés szempontjából a kutya a legalkalmasabb erre. Hogy miért is? Erre azok a speciális kötődési formák adnak választ, amelyre az állatvilágban csak a kutyák képesek. Röviden bemutatom ezeket.

Kommunikációs képesség: a kutya nem csak a vezényszavakat tanulja meg, hanem képes a testbeszéd felismerésére is, ezért még azokkal a gyerekekkel is képes kommunikálni, akik nem képesek a beszédprodukcióra.

Emocionális szinkronitás: az ember hajlamos erre egy kutyával kapcsolatban és ez kölcsönös: a kutya is rá tud hangolódni az emberre, aktív szinkronizációs képességgel bír és ez az állatok között egyedüli. Nagy hasznát vesszük ennek a terápiás helyzetben a kutya ráhangolódik a sérült gyermekre, finoman közelít felé.

Agresszivitás: a farkasok törekednek a falkavezérség átvételére, de a kutyák nem, ők akkor érzik biztonságban magukat, ha az ember irányítja őket, éppen ezért normális esetben nem mutatnak agressziót az ember felé.

Viselkedésbeli szinkronitás: az állatok általában próba-szerencse útján tanulnak. A kutya az embertől sokkal hatékonyabban tanul, mint saját magától. Sokkal jobban elfogadja az emberi viselkedést, mint akár a sajátját. Érzékenyen reagál a tanítói attitűdre, érzékeny a szemkontaktusra, a megszólításra, a gesztusokra, a figyelemre. Rendkívüli ráhatást tudunk elérni náluk. (forrás: Dr. Topál József: Miért pont a kutya című előadása)

Ha nem hagyjuk, hogy külső hatások érjenek és az ösztöneinkre hagyatkozunk, akkor egy kiskutya magunkhoz vétele után felébrednek bennünk is az ősi, kötődést elősegítő magatartásformák.

Így jártam én Bodzával, aki egyszer csak a maga hét hetes valójában belecsöppent az életembe. Tudtam, hogy gyakran otthon kell hagyni, hogy szokja meg, hogy egyedül van, azt is, hogy nem lehet állandóan kézben, mert elkapatom. Azt is, hogy ő csak egy kiskutya. Ennek ellenére az első naptól kezdve összenőttünk. Míg nem kapta meg az oltásait, egy kistáskában jött velem és ismerkedett a világgal. Nyári szünetem volt, ráértem. Jött velem buszon, metrón, villamoson, vonaton Nyolc hetesen Balatonon, kilenc hetesen EFOTT-on, tizenkét hetesen Szigeten nyaraltunk. Együtt aludtunk a sátorban a hálózsákba kucorodva, amíg én koncerten táncoltam, ő békésen aludt a kistáskában. Mikor megkapta az oltásait, jött a pórázon, de mivel elég sokat jöttünk-mentünk, a kistáska maradt, ha elfáradt, feljöhetett és alhatott egy nagyot. Természetesen miután felnőtt nem hurcibáltam tovább a sejhaját, önállósodott a kisasszony. Az az igazság, hogy egy idő után már nem is igényelte, mert fontos szaglásznivalói akadtnak folyamatosan.

Mennyiszer hallottam, hogy ez a kutya túl anyás lesz, és nem lehet majd vele élni. Nem így lett. Természetesen nem a majomszeretet, hanem a következetes neveléssel párosuló erős kötődés határozta meg a napjainkat. Ha rosszat tett, tudomására hoztam és ő elfogadta. Sosem rágott meg semmit, nem ugatott, ha egyedül maradt, tudta, hogy úgyis hazajövök. Gyakran ült az ölemben. Még a saját családomtól is megkaptam, hogy elkényeztetett királylány lesz. Mikor megérett rá és kitanulta a mesterségét nagyon fontos dolga lett az, hogy ölben üljön. No, nem az enyémben, hanem másokéban. Azt azért elismerem, hogy némi királylányos beütést fel tudok fedezni benne. Amikor a Kutyával az Emberért Alapítványhoz kerültem, megtudtam, hogy létezik olyan módszer, aminek a neve kézben nevelés.

Mire mindenki megértette, hogy nem ördögtől való, amit teszek és megnyugodtak a kedélyek, jött Imi. Jó előre elmondták, hogy nem szabad elkapatni, egész nap kézben tartani, altatni, hanem a gyereknek rendet kell tanulni, ha sír, hát hadd sírjon, majd elalszik. Szerencsére az unokatestvérem profi szoptatási tanácsadó és nem mellékesen felnevelt négy szuper gyereket, akik közül három már egyetemista. Ő mesélt nekem először a kötődő nevelésről. Imit nem rakjuk le a kezünkből, csak, ha ő szeretné. Ez egyre többször így van, hiszen folyamatosan nyílik ki számára a világ. Ha elfáradt, visszavesszük. Nem sírva alszik el, hanem szopizás közben, ölelő karok között. Mivel elég nehéz és kicsinek sem volt könnyű, beszereztünk ehhez a foglalatossághoz egy hordozókendőt. Nem tudom, mire jutunk vele, azt sem, hogy milyen kamasz lesz belőle, de azt igen, hogy nem tudnám másképpen csinálni, és ha feleannyira sikeres leszek, mint Bodzánál, már nem tettem hiába.

Misztikus dolog, de talán tényleg létezik anyai ösztön.

Az ex hurcibaba valószínűleg már nem emlékszik azokra az időkre, amikor még ő sem a saját lábán gyalogolt, de a legtermészetesebb neki, hogy ha sétálni megyünk, akkor Imi jó magasról néz le rá. Imi pedig nagyon is szereti szemlélni a körülötte ugrándozó, szaglászó, futkosó Szörpöket, de azt még jobban, amikor Herolddal és Jackkel együtt játszanak a kertben. Akár egy órán át is kint lehetünk és nem unja meg. Azt viszont egyre többször a tudomásomra hozza, hogy ő inkább nem rólam szeretné nézni az ebeket, hanem a kisszékéből, mert onnan még érdekesebb. Naná, hogy az, akkor hozzá is lehet érni a jó puha, meleg szőrükhöz és cserébe hideg orrocskákat érezni a bőrünkön.

Természetesen egyáltalán nem azt mondom, hogy ez az egyetlen üdvözítő út, azt sem, hogy ez mindenkinek beválik, de aki magáénak érzi, próbálja ki nyugodtan!