Kutyák segítik a fogyatékkal élőket - TV2 - Mokka

Egymásra hangolva - 32.

Lassan letelik az ismerkedős része a babás korszaknak, bár nekem úgy tűnik, hogy Juli éppen olyan, mint amilyennek a pocakban megismertem őt. A fiúknak és a kutyáknak azért nem volt ennyire világos, hogy milyen is ő és milyen lesz a mi életünk így hatosban. Már Iminél is megfigyeltem, hogy amikor megszületett, a kutyák sokkal csendesebbek lettek. Jaffa szeret jelezni, ha valami történik a lépcsőházban. Igazság szerint ez nem teljesen így van, mert észrevettük, hogy ha gyanús zaj szűrődik be odakintről, akkor Bodza egy halkat morrant, megadva a jelzést Jaffának, aki kapva kap az alkalmon és ugatni kezd. Kemény munka volt vele megértetni, hogy nem kell hosszan hangoskodni, inkább csak vakkantson egyet-kettőt. Általában ezt be is tartja figyelmeztetés nélkül is, de mindkét gyerek érkezésekor önmagát szabályozza, mintha érezné, hogy most nem kéne.

Ahogy azt a múlt havi beszámolómban már írtam, Jaffának nagyon jót tesz, hogy külön is eljár dolgozni. Vasárnap este repül Esztihez és kedden örömmel tér haza, de a másnapot szereti pihenéssel tölteni. Megérdemli persze, ilyenkor nem is nagyon kérek tőle semmi extrát, de igazság szerint én is pihenek így lassan hat év elteltével. A hét napból hármat ugyanis nyugi van, nem a megszokott Jaffazsongás. Viszont mindig meglepődöm, amikor hétfőn vacsi osztás van, vagy sétához készülődünk: nocsak, eggyel kevesebb a létszám!

Amúgy is fogyatkozik a hétköznapi itthon levők száma, mert Zoli meggyógyult végre és visszamehetett dolgozni (ez nem végre). Kicsit tartottam ettől, mert egyrészt megszoktam, hogy itthon van és együtt vagyunk, másrészt meg még sosem voltam egyedül két gyerekkel és két kutyával. Vagyis voltam, persze, de nem így. Úgy tűnik, hogy nem kellett volna aggódnom, minden zökkenőmentesen halad. Egy dolgot kell észben tartanom: nem szabad előre megtervezni semmit, majd minden alakul a pillanattól függően. Nemsokára úgyis itt vannak az ünnepek és együtt leszünk megint! A legnagyobb öröm ez természetesen Iminek, aki az ünnepi készülődésben mindenkit elsorol Összeset! felkiáltással. Tudom, hogy nem nagy dolog, de az én szívemet mindig megmelengeti, hogy a felsorolásban kihagyhatatlanul szerepel Bodza, Jaffa, Herold, Artúr és Jack is, noha az utóbbi három nem is a mi kutyánk. Persze ugyanígy szerepel emberek közül is mindenki a házból. Jó, hogy nem egy tízemeletes panelban lakunk, nehéz dolgom lenne végig sorolni az összes lakót!

Legnagyobb sajnálatomra az ünnepekkel beköszönt majd a hideg, fagyos idő, amit se gyerekkel, se kutyával nem igazán szeretek. Már jó előre elkezdtem gondolkozni azon, hogy mit tudunk majd csinálni együtt a szürke délelőttökön. Zolit megkértem, hogy csináljon egy mini akadálypályát a régi helyett. Nem kell sok akadály, de fontos, hogy stabil legyen. Ezen jó móka lesz Iminek átküldözgetni a kutyákat. Van nekünk egy baba-mama klubunk, szuper csapat, már egy éve heti többször összejárunk. A nagy klubos foglalkozáson előadások vannak és beszélgetős együttlét, két kisebben pedig kézimunka, illetve főzőműhely mindig valamelyikünk lakásán. Igazi fonóként működünk, mindenki azt teszi bele, amihez ért. Innen jött az ötlet, hogy a csemeték már elég nagyok, így meghirdetek köztük is kutyás játszóházat nálunk. Ezzel is eltelik majd egy délelőtt a héten, amikor sem mi, sem a kutyák nem unatkozunk majd. Tudom, hogy nem a reklám helye, ezért nem írok címet, de a barátnőmtől, Chili hallókutyus gazdájától, Zsanitól, még a névnapomra kaptam egy könyvet, amiben jópofa kutyatrükkök vannak. Arra gondoltam, hogy esténként előre dolgozom a kutyákkal és másnap délelőtt Imivel közösen begyakoroljuk. Csak nehogy aztán ő is sorban álljon a jutalomfalatért! Elég tehát csak néhány ötlet, de azt váltogatva, színesítve jó elfoglaltságot találhatunk a lassabban múló zord napokra, akár kint, akár bent töltjük is el azokat. Arról nem is beszélve, hogy remélhetőleg idén is lesz jó pár igazi havazós nap, amikor a friss hóban jót lehet tombolni kutyának, gyereknek egyaránt. Felmerülhet a kérdés, hogy ezekben vajon Julcsi hogyan fog részt venni? Mi sem egyszerűbb egy ilyen pici hordozós babánál. Egészen nyilvánvaló, hogy a hátamon fog szuszogni, legtöbbször csukott szemmel. Ha bárkinek van még jó ötlete, amit együtt lehet végezni, ne habozzon szólni!

Mindenkinek szép ünnepeket kívánunk és ne felejtsétek, hogy a kutyusok ugyanúgy átérzik az ünnep hangulatát, ezért egyértelmű, hogy nekik is kár a meglepi!

Egyensúlyban… - 31.

…vagyunk hétfő óta. Várva várt Julcsink október 27-én este megérkezett. Amilyen békés volt az egész várandóság a kisasszonnyal, a szülés körül olyan izgalmakat okozott nekünk. A lényeg viszont, hogy épen, szépen, egészségesen megszületett és bő három nap után haza is jöhettünk együtt. Tartottam tőle, hogy Imi féltékeny lesz, nehezen fogja kezelni a helyzetet, hogy eltűnök - még sosem aludtunk külön - aztán egy másik gyerekkel jövök haza. Persze mindent sokszor átbeszéltünk, ahogyan szoktuk és természetesen meg is értette. Nem tudom, hogy ez miért lep meg újra és újra. Hétfő délben érkeztünk haza, holnap lesz egy hete, azóta teljes a nyugalom. Megnyugodtunk mi is Zolival, sikerült bejönnie velem, minden rendben Julcsival és a rettegett kórházi napokat is letudtuk. Imi is megnyugodott, hogy itthon vagyunk, együtt, rajong a Hugiért, öleli, puszilja. A Szörpök nem nyugodtak meg, de csak azért, mert ők fel sem izgatták magukat. Két éve, amikor Imi született, Bodza három napig az ajtóban feküdt, amíg haza nem értem. Most valahogy mindent természetesnek vettek. Julcsit is. Lehet, hogy már úgy vannak vele, hogy időről időre egy újabb embergyerek érkezik a családba, ez már így lesz az idők végezetéig. Azért ebben tévednek, mert még egy, na jó, nagy jóindulattal talán kettő babára várunk, aztán az unokákig tartunk egy hosszabb szünetet, azt viszont sajnos ők már csak fentről nézik. De ne szaladjunk ennyire előre, erre gondolni sem szeretek.

Ahogy írtam, tökéletes egyensúlyban vagyunk most. Persze ez többféle csoportosításban is megvalósul: van két gyerek, két kutya és két felnőtt. Vagy három lány, három fiú. Sorolhatnám még, a fontos úgyis az, hogy mindenkinek van bandája, bárhogy is nézzük.

Imi és Jaffa is egy külön kaszt, ők azok, akik rendszeresen kimozdulnak programozni a gyermekágy alatt is. Bevallom, néha azért irigylem őket, nem vagyok az a hosszú időn át ágyban/otthon maradós típus. Azért persze jól is esik a lazulás az elmúlt két hónap rohangálása után. Arra gondoltunk, hogy Iminek kijár az Imi-idő, amikor megint csak ő van a középpontban. Besegít ebben a család, anyukám, apukám, apósom, Dédimama, testvérem és keresztlányom mind-mind elviszik őt külön programra, amikor minden csak róla szól. Zolival és velem is van kettesben-hármasban ideje, úgy tűnik, hogy ez beválik tesóféltékenység ellen.

Jaffa pedig terápiás munkáját végzi Esztivel. Mindenhonnan pozitív visszajelzések jönnek róluk, ez mondjuk sejthető volt. Jaffa itthoni viselkedésén is észrevehető a rendszeres munka. Persze előtte is dolgozott meg foglalkoztunk vele mindannyian, de az, hogy ők ketten sikeres páros legyenek folyamatos képzést igényelt, hiszen Jaffa nem Eszti kutyája, így az együtt töltött idő sokkal intenzívebb, minőségibb. Hogy ez itthon hogy jelenik meg? Mondok egy példát, mennyire apró és váratlan dolgokban. Zoli, Imi és a kuttyok lementek összeszedni a birsalmát, hogy mi Julcsival – akkor még pocakban - finom lekvárt készítsünk belőle Karácsonyra. Vittek egy kis kosarat Iminek, egy nagy ládát Zolinak. Már megszoktuk, hogy mindkét Szörpi előszeretettel eszegeti a lehullott gyümölcsöket. Örülünk is neki, mert nem nekünk kell felszedni és még vitamin is kerül beléjük. Bodza lefeküdt almázni-körtézni, Jaffa pedig a legnagyobb meglepetésünkre elkezdte begyűjteni az almát, egyenesen Zoli ládájába. Ilyet még sosem csinált kérés nélkül. Nagy dicséret járt érte. No nem csak Jaffának, Esztinek is amikor érte jött. Mindig felhívom rá a figyelmet, hogy a terápiás munka egyik legfontosabb jellemzője, hogy akkor is hat, amikor a terápiás állat, vagy a terapeuta nincs jelen. Egyértelmű, hogy Jaffa kitűnő társra lelt az ő Esztijében.

 

Ilyen lágyan folynak hát mostanában a napjaink, nem hiába mondják, hogy a lányok értenek ahhoz, hogy elsimítsanak minden hullámot.

Újoncok a fedélzeten - 30.

Ebben a hónapban csak úgy gyűltek az újoncok a házunk táján.

Először kaptam e-mailt kedvenc olvasómtól, Zsuzsától és családjától, hogy hozzájuk is beköltözött egy Mesztegnyei spani, a blauschimmel Barka. Rögtön belopta magát mindenki szívébe, birtokba vette a játék Szörpöket és az egész házat. Itt szeretném megköszönönni a sok drukkolós és jobbulást kívánó e-mailt, amit kaptam tőletek , nagyon jólesik mindkettőnknek! Zoli sajnos még nincs sokkal jobban, de valami javulás azért elindult.

Barkát Artúr kutyus követte a sorban. Ő a már többször emlegetett Jack úrfi lakótársa lett. Anna és Peti, Jack gazdái megkezdik az új, közös életüket vidéken és úgy döntöttek, hogy elég nagy a kert két kutya számára is. Együtt gondolkoztunk, hogy melyik fajta is lenne a legjobb számukra. Több szempontot vettünk figyelembe: legyen nyugodt - Jack mellé elfér -, szeresse a gyerekeket, viszont termetre legyen impozáns. Arra jutottunk, hogy talán a berni pásztor lenne a nyerő választás. Eddig úgy tűnik, tökéletesen bevált. Amikor elhozták a tenyésztőtől, két napot itthon töltöttek vele és ebből egy fél napot nekünk volt szerencsénk vigyázni rá. Mondhatom, hogy első látásra szerelem lett Imivel. Artúr kutyust meg kellett vigasztalni, mikor sírt a gazdái után, ez igazi Imi feladat. Leszaladni a kertbe megpisiltetni? Naná, hogy Imi lóg a póráz másik végén! Egy pillanatra sem tudott elszakadni új barátjától, játszottak, összebújtak, etette, altatta, simogatta, még a vonatokat is megosztotta vele. 

A délutáni alvásra visszavittük Artúrt, aztán elmentek vele Annáék állatorvoshoz oltatni, chipeztetni. Nagy toporgás volt a lakásban, ablakban állás: mikor érkezik vissza kedvencünk. Végül nem bírta tovább, lementünk a kertbe és ott vártuk őket. Imi szedett egy tobozt, amit egy órán keresztül szorongatott és mikor végre megérkeztek, Artúrnak ajándékozta. Ezután még egy órás játék következett, ezt azonban a könnyes búcsú követte. Integettünk a lejárat alján, sőt valaki sírt is, mikor az autó kigördült a házunk udvaráról. Azóta a plüss kutyus neve is megváltozott, gondolom nem kérdés mire és naponta legalább háromszor emlegetjük Artúr kutyust. Tekintve, hogy ez lassan egy hónapja téma, megállapíthatom, hogy a fiam szíve nem könnyen rabolható el, hűséges típus. Még nem tudja, de ha addig nem születik meg a kislányunk, akkor október második szombatján újra itt lesz egy napot velünk a kis kópé.

A családba még egy kiskutya érkezett, Lizi. Az Alapítványnál új kutyusok születtek, szám szerint heten. Ebből négy kerül képzésre, mozgássérült-segítő, személyi segítő és hallókutya szakon kezdik meg tanulmányaikat. Háromnak pedig gazdit kerestünk. Unokatestvéremnek, Líviának csak ez kellett, hiszen már az előző alomnál látható volt, hogy a kutyák külsőre-belsőre teljesen megegyeznek az ő régi társával, Berliozzal. Egy bökkenő volt csupán: Líviáék Clevelandben élnek. Most nem részletezem, hogy milyen nehézségek árán jutott ki Lizi az Egyesült Államokba, de komolyan megérne egy cikket a magyarországi bürokrácia és tudatlanság. Mindenki mást mondott, mindenhol mást lehetett olvasni, holott valójában egész egyszerű a menet. A lényeg persze, hogy sikerült, de nagybátyám hajában több új ősz hajszálat is felfedezni véltem a napokban. Lizi az utazás előtt pár napot itt volt náluk a szomszédban. Természetesen nem lehetett kihagyni a kiskutyázást nekünk sem. Most viszont azt mondhatom, hogy Imi nem volt felhőtlenül lelkes. Lizi bújt hozzá, ölébe ült, szeretgette, viszont pöttyet elevenebb, mint Artúr kutyus, sőt néha a fogacskáival is szeretne rásegíteni a fogásra, így akadtak pici nézeteltérések köztük.

Van még egy újonc a tarsolyomban, de csak félig-meddig az. Egy régi, kedves kutyás társam megkeresett e-mailben júliusban, hogy sajnos pár pont híján lemaradt a konduktor képzésről. Szeretne egy évet tanulni, dolgozni és valami társadalmi munkát végezi, ha már így alakult. Esztivel hat éve együtt jártunk a Top Mancs Kutyaiskolába, ő Indivel, a beagle-lel, én pedig Bodzával. Ő akkor még kislány volt, de rengeteg időt és energiát fektetett a kutyájába, lelkiismeretesebb gazda volt a legtöbb felnőttnél. Így kipattant a fejemből, hogy mi lenne, ha levizsgázna Jaffával és együtt dolgoznának. Esztinek is nagyon tetszett az ötlet és mivel ismertem kutyás előéletét, nem tartottam attól egy percig sem, hogy ne bírná el Jaffa temperamentumát. El is kezdtek tanulni, kiképzőhöz jártak, minden héten egy éjszakát nála aludt Jaffi, így két napot tudtak gyakorolni, egymásra hangolódni, újabb trükköket tanultak, Eszti pedig eljárt hozzám hospitálni minden hétfőn. Meg is lett az eredménye, büszkén mondhatom, hogy gyönyörűen teljesítették a terápiás vizsgát – a szabályok szerint ugyanis akkor is újra kell vizsgáznia egy terápiás kutyának, ha mással akar dolgozni, ha ő már régóta űzi a mesterségét - már most szuper páros ők ketten, pedig még közös munkájuk elején tartanak.  Ezentúl együtt színesítik értelmileg akadályozott ovisok és alsósok, súlyos, halmozottan sérült gyerekek és teljesen újonnan egy hallássérült csoport tagjainak napjait is. Az első sikerélményeik megvoltak együtt, biztos vagyok benne, hogy mindenki csak jól járhat ezzel az új felállással.

Láthatjátok, hogy micsoda örömteli gyarapodások történtek mifelénk, mégis most már leginkább a legnagyobb változást hozót várjuk mindannyian, akiről egészen biztosan hírt adhatok majd a következő számban!

Nyárutó nálunk - 29.

Már többször észrevettem és említettem is, hogy nyomot hagy, amit leírok a Bodza és a babában. Vigyázni kell mit kívánok, mit mondok, mire vágyom. Az előző cikkben a nyaralás kapcsán azt írtam, hogy ez a három hét óriási feltöltődés volt, legalább lesz mit felélnünk. Azért azt nem úgy gondoltam, hogy most azonnal tücsök módjára! Inkább hangyaként a jövő nyárig tartalékoltam volna. Nem jött össze.

Az augusztusunk szuper volt. Elindult az OKJ-s tanfolyam terápiás kutyák kiképzői részére. Mindig szeretek olyanokat tanítani, aki még nem, vagy csak alig ismerik a kutyás terápiát. Irtó jó érzés, amikor az elméleti nap elején megérkeznek, láthatólag semmi kedvük egy egész napos szövegelést hallgatni – főleg nyáron és főleg ennyire gyakorlati emberek - aztán szépen lassan, de észrevehetően felélénkülnek, megcsillan valami a szemükben és délután már ott tartunk, hogy érzik, értik, sőt átélik mit is jelent a kutyás terápia. Aztán a gyakorlati foglalkozásokon csak megerősödnek és leomlanak a még megmaradt berögződések a sérültekkel szemben. Most volt egy jó poén, amit nem tudok kihagyni a cikkből sem. Az első napon gyülekezünk, állítgatom a laptopot, Zsani a projektort és közben beszélgetünk. Az egyik lány, aki a vakvezetőknél kiképző és magánórákat is vállal éppen egy nehezen kezelhető spánielről mesél a többieknek. Mire megjegyzem, hogy ja, csak cockerral ne kezdjen az ember. Bősz helyeslés, Zsani somolyog, aztán elkezdek vetíteni.:)

Volt egy hetünk a gyerekekkel is, fura volt, mert mióta Tasika elment a felnőttek intézetébe, most jöttek először. Évi és Jancsi hozták a szokásos formájukat, gyorsan elment a hét együtt. Szerencsére pont a kánikula hetében voltak, így fel sem merült távolabbi program, egész nap a kertben voltunk. A kertünk jó árnyas, kifeszítettünk egy függőágyat, amit lehetett hintának is használni, felfújtuk a kismedencét, a homokozót fellocsoltuk, van jó pár labda is, úgyhogy a gyerekek és az ebek reggelitől ebédig, délutáni felébredéstől vacsoráig, vacsorától esti fürdésig kiköltöztek. A második naptól simán meg lehetett azt is csinálni, hogy egy darabig én fent főzök, takarítok, ők meg lent játszanak. Jancsi igazán felnőttes lett. Úgy mindenben, de külön ügyes a fényképezésben. Elhozta pendrive-on a karácsonyi és húsvéti ittlétükkor készült képeket, van pár egész jó közöttük, a mostani cikkhez ezek lesznek az illusztrációk. No meg egy kakukktojás, Lidi, az Alapítvány egyik új terápiás kutyája egy dupla képen. Ezt mindenképpen meg akartam mutatni, annyira aranyos lett, a rajzold körbe a kutyát! feladat végeredménye, Angi keze munkája. 

Évi pedig szokásosan elvarázsolta Imit, borzasztóan összenőttek, volt is óriási sírás Imi részéről a búcsúzásnál és azóta is gyakran mondja a legváratlanabb pillanatokban is: Évi hiján, Évi hiján.

Ahogy véget ért a nyár, kezdődött is az tartalékok lemerítése. Az ősz első napján ugyanis Zoli gerincsérvet kapott a munkahelyén, onnan mentővel került kórházba, ahol is egy hetet töltött. Már itthon van, de se ülni, se állni nem tud. Imi éli a kétévesek pörgő életét, én a nyolcadik hónapos kismamák kevésbé pörgősét élném, ha lehetne, Zoli pedig egyáltalán nem pörög szegény, csak fekszik. Ha a jó oldalát nézzük, akkor azt mondom, hogy edződünk a kisbabás létre, ehhez képest az már pihenés lesz. A rossz oldalát nem akarjuk nézni. Szeretem az összehasonlításokat, most is merengek rajta, ez biztos a pedagógus énemből fakad. A mostani alapkérdése, hogy ki miként viseli a stresszt. Mert az nyilván mindenkinek stressz volt, hogy egyszer csak, totál váratlanul Zoli nem jött haza egy ideig. Imitől tartottam a leginkább, de nagyon jól állta a sarat, jókedvű volt, együttműködő és eggyüttérző, ha én szomorú voltam, simogatott, bújt hozzám. Bodza nyugodt maradt, de régi jó szokásához hűen matricaként tapadt rám, követett, mint egy árnyék, hangtalanul és alig észrevehetően mindig ott volt, mint egy bástya. Jaffa pedig felélénkült. Nála mindig ez van. Pattant, ugrott, nyüszögött, ugatott, minden módon kifejezte nemtetszését. Érdekes volt viszont a hazaérés és üdvözlés részükről. Apukám hozta haza Zolit a délutáni sziesztánk idején. Imi felébredés után egy ideig nem akart átjönni a nappaliba, utána viszont ölelgette, szeretgette az apját két napig. Bodza örömködött, úgy kellett csitítani, látszott rajta, hogy lerakott magáról egy nagy súlyt. Jaffa viszont a háttérben maradt. Mikor Zoli lefeküdt, beengedtük hozzá, ő szorosan odafeküdt az ágy mellé, ránézett a gazdira és elaludt. Belőle így jött ki a feszültség. Nagyon szeretem, hogy ennyire különbözőek és ennyire beszédesek a jelzéseik, reakcióik. Kíváncsi vagyok, hogy októberben is ez lesz-e, de arra még inkább, hogy a hozzánk érkező kislány milyen lesz. Hiszen gyönyörűen látszik, hogy kutyának, embernek egyaránt a legelejétől kezdve megvan az alaptermészete, amin nyilván javíthat, vagy ronthat a környezet, de az ő, megismételhetetlenül.

Hurrá, nyaralunk! - 28.

Nagyon vártuk a júliust, mert egy olyan hosszú nyaralást szerveztünk erre a hónapra, amilyenben régen, vagy talán még sohasem volt részünk. Három hétig voltunk a Balatonnál, két hetet Zamárdiban, egyet az északi parton, Ábrahámhegyen. Kicsit izgultunk az időjárás miatt, tavaly két hetet voltunk és abból három napon tudtunk fürdeni, amúgy végig esett.

Aztán július második szombatján az autónkat dugig pakolva elindultunk Zamárdiba. Ott egy kis meglepetés ért minket, mert a házigazdával úgy egyeztünk meg, hogy két hétre kivesszük a házat, de azt elfelejtette mondani, hogy ez nem kizárólagos bérlés, egy másik család is jön nyaralni. Ők is, mi is abban a hitben voltunk, hogy csak a miénk a ház és a kert. Végül úgy döntöttünk, megpróbáljuk, maximum közben átmegyünk máshova. Ráadásul ők nagy gyerekkel voltak, kutya nélkül, mi kicsivel, két kutyával, tehát egész más nyaralást gondoltunk ideálisnak. Nem borzolom a kedélyeket, olyan jól sikerült az együttlét, hogy megbeszéltük: jövőre, veletek, ugyanitt. Csak persze addigra mi már eggyel többen leszünk.

Nem csak az együttlét sült el jól, hanem úgy minden. Az első tíz napban kánikula volt, rengeteget tudtunk fürdeni a Balatonban, kiélveztük minden percét. Aztán sajnos elromlott az idő, de azért annyira még jó volt, hogy a kertben kint tudtunk lenni, nem voltunk bezárva. Az első héten velünk volt anyukám és a keresztlányom, Zea, néhány napra lejött Zoli apukája is. A másik család nagylánya, Dóri pedig egy igazi tündér volt, Zeának barátnője, Iminek fáradhatatlan játszótársa és a Szörpöknek ideiglenes agility partnere lett. Zea és Dóri hipp-hopp felállítottak téglákból és deszkákból egy kisebb pályát, amin ugrándoztak a kutyákkal. Anyukám barátnője a szomszédban lakik, az ő unokája, Kálmán is minden nap csatlakozott a lányokhoz egy esti kutyasétáltatásra. A három közel egykorú gyerek –hú, ha ezt látnák, inkább legyen kamasz- nagyon összebarátkozott, a kutyasétáltatás jó ürügy volt egy kis felnőtt nélküli létre. Ennek azért Bodza és Jaffa örült igazán, általában sötétedésig kolbászoltak Zamárdi utcáin.

Imivel is hihetetlen jófej volt a triumvirátus, nekem régen volt ennyi szabadidőm, amikor csak ültem a teraszon és beszélgettem. Meg is háláltam nekik egy giga-gofri partival, amire házi cseresznyedzsem, vaníliás puding, csokikrém és erdei gyümölcs szósz kerülhetett, kinek-kinek az ízlése szerint. Azért sejtheti mindenki, hogy a kamaszok mit válogattak ezek közül egy-egy gofrira. Naná, hogy mindet egyszerre. Azt mondták, hogy ezzel mindig le tudom venni őket a lábukról és évközben is vállalnak gyerek és kutya lefárasztást bármikor, ha cserébe megtömhetik a pocakjukat.

Mire úgy igazából esős idő lett, mi el is indultunk a déli partról. Másfél napot a Krisna-búcsúban töltöttünk Somogyvámoson. Imi odavolt a zenéért és a bocikért, de aztán nem maradtunk tovább, mert oda sajnos a kutyákat nem lehet bevinni, így ők a szálláshelyen vártak minket.
Utolsó hét egy próbatétel volt. Mit szól Imi, ha egyik szülője nincs vele? Még sosem fordult elő, hogy Zoli, vagy én máshol aludtunk volna egyetlen éjszakát is. Viszont Zolinak véges a szabadsága, haza kellett jönnie. Mi meg lent maradtunk Bettivel és Nagyapóval. Nagyapót először többször rajtakaptam, hogy összenéz Bettivel mikor hétvégén naponta kétszer-háromszor elmagyaráztam Iminek, hogy apa haza fog menni. Aztán beismerte, hogy tényleg meg lehet egy kétévessel is beszélni mindent, mert zökkenőmentes volt az elválás és az apátlanság is. Ez engem megnyugtatott, nagyon tartok attól, hogy mi lesz vele, amíg én kórházban leszek. 

A rossz időt nem bántuk, az északi parton gyönyörű kirándulóhelyek vannak. Esőfelszereléssel pedig készültünk. Szerintem a kutyáknak ez jobban is tetszett, voltunk a Salföldön, Hegyestűn, egy XIV. századi romtemplomnál meg úgy mindenfelé. Mentünk délelőtt és délután, este meg jó sokáig kint ültünk a fedett teraszon. Az óriási őskertben egy hét alatt több kiló gyümölcsöt szüreteltek maguknak, úgyhogy ők biztosan azt gondolták, hogy ez a wellness szállók csúcsa. Kapolcsra is ellátogattunk, meglepődtem, hogy mennyi kutya vett részt a fesztiválon a gazdájával, azon meg főleg, hogy ezek 90%-a a mini kutyák közül került ki. Mi csak egy estére mentünk, körbenéztünk, meghallgattuk Ferenczit és a Racka Jamet, de ez is elég volt, hogy vágyódjak a régi jó fesztiválos nyarak után. Rájöttem, hogy szervezni kell egy kutyás-családos fesztivált, ez hiányzik még a palettáról.

Feltöltődtünk mindannyian, legalább száztíz százalékra. Egy évig elég ez a tartalék és aztán újratöltjük a kimerült készleteinket. Azért meg kell, mondjam, hogy ma, amikor ellátogattunk Bodzával Gödöllőre, az időseinkhez, azt láttam rajta, hogy wellness ide, vagy oda, ő akkor a legboldogabb, ha dolgozhat.

Tömegesen közlekedünk - 27.

Éveken keresztül halogattam, hogy megszerezzem a jogosítványomat. Ahogyan a mondás tartja, amit meg szeretnénk csinálni, arra lehetőséget keresünk, amit nem, arra kifogást. Abból pedig volt elég. Nem mondom, hogy mind légből kapott volt, hiszen valóban nem volt autóm, se kilátásom arra, hogy legyen egy a közeljövőben. Szóval mindig újabb és újabb határidőket szabtam magamnak. Ha jól emlékszem, először 2000-ben fordult meg a fejemben, hogy de jó lenne, ha vezetnék. Hamar le is beszéltem magam, azzal, hogy inkább albérletet fizetek meg hát egymagamnak luxus lenne autót fenntartani. 2005-ben azt mondtam, hogy egy kutyával könnyű BKV-N utazni, majd, ha kettő lesz. 2006-ban úgy gondoltam, két rendes kutyával meg sem kottyan a buszozás. 2007-ben is ráfogtam, hogy mindhárom szépen utazik, most akkor minek puffognánk egy autóban. 2009 első felében úgy voltam vele, hogy nagy pocakkal úgyis le tudok ülni, a két kutya jól elfér a lábam alatt, hétvégén meg fuvaroz Zoli. 2009 második felétől azért már kezdett derengeni, hogy nem is olyan rossz az, ha az ember be tud pattanni az autóba egy gyerekkel és az ebekkel akkor is, ha nincs kéznél a férjura. 2010 nyarán belefogtam hát a tanfolyamba és október elején meg is kaptam az addig elérhetetlennek tűnő jogosítványt. Azóta is ritkán merek volán mögé ülni, de szent elhatározásom, hogy mire a hugica kibújik, még ha nem is profi, de gyakorlott sofőr leszek. Mert azért két gyerek –egy kicsi és egy pici- és két kutya tömegközlekedésen való részvétele egy szülő/gazda kíséretében tényleg kezd hasonlítani egy kalandtúrához.

Addig is azért kiélvezem az utolsó pillanatokig a budapesti hálózatokat. Joggal kérdezhetnék az olvasók, hogy minek utazgatok annyit. Én erre azt mondanám, hogy kérdezzék inkább a fiamat. Többnyire a reggeli észheztérés után, ami nálunk szerencsére viszonylag sokáig elhúzódik, legalábbis más, hasonló korú gyerekekhez képest, megkérdezem őt, mihez lenne kedve délelőtt. Erre általában háromféle válasz létezik: sihuhu, bu, iaos (vonat, busz, villamos). Tehát kerekedjünk fel. Busz, villamos adott, öt-tíz perc sétával célhoz érünk és utána már csak át kell szállni egyikről a másikra. Ez egyébként nem is rossz móka, mert mindig beiktatok köztes célpontokat, piacozunk, postára megyünk, parkban sétálunk, miegymás. A vonat már más kérdés. Van, hogy elmegyünk valamelyik pályaudvarra és csak nézzük, csodáljuk őket. Meg vannak a kamuvonatok. Remélem, nem veti később a szememre, hogy becsaptam őt azzal, hogy a föld alatt is vonat megy, amivel el tudunk menni Zoliapa munkahelyére, vagy azzal, hogy a fogas a kis piros vonat, ami felvisz viszont a gyermekvasúthoz. Egyelőre azért még boldogan mondja mindegyiken, hogy sihuhu. Sajnos amióta nem tudom hordozni Imit (tegnap volt négy teljes hónapja, hogy a babakocsi része lett az életünknek), azóta kutya nélkül közlekedünk, ha fel kell szállnunk valamelyik járatra.

Előtte azonban voltak vidám perceim. El tudják képzelni az emberek arcát, amint egy baba kikandikál a hordozós kabát hátából és az anyuka kezében tart két darab tarka spánielt? Vagy amikor a végállomáson leültem a hátamon alvó Imivel, ülés alatt két kutyával, majd a leszállásnál a szerencsétlen szomszéd –később felszálló- utas egyszer csak észleli, hogy nem púpos a hátam, hanem ott egy gyerek szuszog és az ülés alól kipattan két lógófülű? Hozzá kell tenni azért, hogy szerénytelenség nélkül mondhatom, a Szörpök kitűnően viselkednek a tömegben. Volt idejük megszokni, a régi szép időkben minden nap mentünk valamerre és hétvégén az Óbuda-Top Mancs oda-vissza majd három órás busz utakat is együtt tettük meg. Így aztán náluk az utazás egyet jelent az alvással, mindegy, hogy én állok, vagy ülök, a lábamhoz heverednek és benyomják a szunyát. Azért ennek ellenére is könyvet tudnék írni az utastársak pozitív és negatív beszólásaiból, no meg az elmaradhatatlan kutyás történetekből, amiket meghallgattam útjaink során.

Nem is fér kétség ahhoz, hogy a kutya- és gyerekneveléshez mindenki ért, még az is, akinek egyik sincs. Az ért a legjobban. Ha az ember nem akar bosszankodni egy héten legalább három alkalommal, akkor jobban teszi, ha poénra veszi, így legalább a nevetés garantált. Lehet, hogy mégis inkább maradnom kéne a jól begyakorolt tömegközlekedés mellett, mintsem csak egymáson nevetgéljünk ötösben-hatosban az autóban?