Ma kaptam egy levelet Jancsitól, aki már felnőtt és szociális otthonban él vidéken. Többek közt ezt írja: "Julcsika láttalak téged a facebookon és nagyon helyes, édes, gyönyörű kislány vagy és az a lényeg, hogy egészséges vagy és ez Istennek köszönhető meg a szüleidnek." Köszönöm, Jancsikám, nem is tudod milyen szépet írtál! Azért nem tudod, mert nem azért írtad, hogy szépet mondj, hanem mert ez van a szívedben.

Régen írtam, de igyekszem összeszedni magam. Addig is hozok néhány képet, amik évekkel ezelőtt elkallódtak, de csak azért, hogy véletlen előkerülve óriási örömöt szerezzenek egy csütörtök estén.

Kutyák segítik a fogyatékkal élőket - TV2 - Mokka

Egymásra hangolva - 32.

Lassan letelik az ismerkedős része a babás korszaknak, bár nekem úgy tűnik, hogy Juli éppen olyan, mint amilyennek a pocakban megismertem őt. A fiúknak és a kutyáknak azért nem volt ennyire világos, hogy milyen is ő és milyen lesz a mi életünk így hatosban. Már Iminél is megfigyeltem, hogy amikor megszületett, a kutyák sokkal csendesebbek lettek. Jaffa szeret jelezni, ha valami történik a lépcsőházban. Igazság szerint ez nem teljesen így van, mert észrevettük, hogy ha gyanús zaj szűrődik be odakintről, akkor Bodza egy halkat morrant, megadva a jelzést Jaffának, aki kapva kap az alkalmon és ugatni kezd. Kemény munka volt vele megértetni, hogy nem kell hosszan hangoskodni, inkább csak vakkantson egyet-kettőt. Általában ezt be is tartja figyelmeztetés nélkül is, de mindkét gyerek érkezésekor önmagát szabályozza, mintha érezné, hogy most nem kéne.

Ahogy azt a múlt havi beszámolómban már írtam, Jaffának nagyon jót tesz, hogy külön is eljár dolgozni. Vasárnap este repül Esztihez és kedden örömmel tér haza, de a másnapot szereti pihenéssel tölteni. Megérdemli persze, ilyenkor nem is nagyon kérek tőle semmi extrát, de igazság szerint én is pihenek így lassan hat év elteltével. A hét napból hármat ugyanis nyugi van, nem a megszokott Jaffazsongás. Viszont mindig meglepődöm, amikor hétfőn vacsi osztás van, vagy sétához készülődünk: nocsak, eggyel kevesebb a létszám!

Amúgy is fogyatkozik a hétköznapi itthon levők száma, mert Zoli meggyógyult végre és visszamehetett dolgozni (ez nem végre). Kicsit tartottam ettől, mert egyrészt megszoktam, hogy itthon van és együtt vagyunk, másrészt meg még sosem voltam egyedül két gyerekkel és két kutyával. Vagyis voltam, persze, de nem így. Úgy tűnik, hogy nem kellett volna aggódnom, minden zökkenőmentesen halad. Egy dolgot kell észben tartanom: nem szabad előre megtervezni semmit, majd minden alakul a pillanattól függően. Nemsokára úgyis itt vannak az ünnepek és együtt leszünk megint! A legnagyobb öröm ez természetesen Iminek, aki az ünnepi készülődésben mindenkit elsorol Összeset! felkiáltással. Tudom, hogy nem nagy dolog, de az én szívemet mindig megmelengeti, hogy a felsorolásban kihagyhatatlanul szerepel Bodza, Jaffa, Herold, Artúr és Jack is, noha az utóbbi három nem is a mi kutyánk. Persze ugyanígy szerepel emberek közül is mindenki a házból. Jó, hogy nem egy tízemeletes panelban lakunk, nehéz dolgom lenne végig sorolni az összes lakót!

Legnagyobb sajnálatomra az ünnepekkel beköszönt majd a hideg, fagyos idő, amit se gyerekkel, se kutyával nem igazán szeretek. Már jó előre elkezdtem gondolkozni azon, hogy mit tudunk majd csinálni együtt a szürke délelőttökön. Zolit megkértem, hogy csináljon egy mini akadálypályát a régi helyett. Nem kell sok akadály, de fontos, hogy stabil legyen. Ezen jó móka lesz Iminek átküldözgetni a kutyákat. Van nekünk egy baba-mama klubunk, szuper csapat, már egy éve heti többször összejárunk. A nagy klubos foglalkozáson előadások vannak és beszélgetős együttlét, két kisebben pedig kézimunka, illetve főzőműhely mindig valamelyikünk lakásán. Igazi fonóként működünk, mindenki azt teszi bele, amihez ért. Innen jött az ötlet, hogy a csemeték már elég nagyok, így meghirdetek köztük is kutyás játszóházat nálunk. Ezzel is eltelik majd egy délelőtt a héten, amikor sem mi, sem a kutyák nem unatkozunk majd. Tudom, hogy nem a reklám helye, ezért nem írok címet, de a barátnőmtől, Chili hallókutyus gazdájától, Zsanitól, még a névnapomra kaptam egy könyvet, amiben jópofa kutyatrükkök vannak. Arra gondoltam, hogy esténként előre dolgozom a kutyákkal és másnap délelőtt Imivel közösen begyakoroljuk. Csak nehogy aztán ő is sorban álljon a jutalomfalatért! Elég tehát csak néhány ötlet, de azt váltogatva, színesítve jó elfoglaltságot találhatunk a lassabban múló zord napokra, akár kint, akár bent töltjük is el azokat. Arról nem is beszélve, hogy remélhetőleg idén is lesz jó pár igazi havazós nap, amikor a friss hóban jót lehet tombolni kutyának, gyereknek egyaránt. Felmerülhet a kérdés, hogy ezekben vajon Julcsi hogyan fog részt venni? Mi sem egyszerűbb egy ilyen pici hordozós babánál. Egészen nyilvánvaló, hogy a hátamon fog szuszogni, legtöbbször csukott szemmel. Ha bárkinek van még jó ötlete, amit együtt lehet végezni, ne habozzon szólni!

Mindenkinek szép ünnepeket kívánunk és ne felejtsétek, hogy a kutyusok ugyanúgy átérzik az ünnep hangulatát, ezért egyértelmű, hogy nekik is kár a meglepi!

Egyensúlyban… - 31.

…vagyunk hétfő óta. Várva várt Julcsink október 27-én este megérkezett. Amilyen békés volt az egész várandóság a kisasszonnyal, a szülés körül olyan izgalmakat okozott nekünk. A lényeg viszont, hogy épen, szépen, egészségesen megszületett és bő három nap után haza is jöhettünk együtt. Tartottam tőle, hogy Imi féltékeny lesz, nehezen fogja kezelni a helyzetet, hogy eltűnök - még sosem aludtunk külön - aztán egy másik gyerekkel jövök haza. Persze mindent sokszor átbeszéltünk, ahogyan szoktuk és természetesen meg is értette. Nem tudom, hogy ez miért lep meg újra és újra. Hétfő délben érkeztünk haza, holnap lesz egy hete, azóta teljes a nyugalom. Megnyugodtunk mi is Zolival, sikerült bejönnie velem, minden rendben Julcsival és a rettegett kórházi napokat is letudtuk. Imi is megnyugodott, hogy itthon vagyunk, együtt, rajong a Hugiért, öleli, puszilja. A Szörpök nem nyugodtak meg, de csak azért, mert ők fel sem izgatták magukat. Két éve, amikor Imi született, Bodza három napig az ajtóban feküdt, amíg haza nem értem. Most valahogy mindent természetesnek vettek. Julcsit is. Lehet, hogy már úgy vannak vele, hogy időről időre egy újabb embergyerek érkezik a családba, ez már így lesz az idők végezetéig. Azért ebben tévednek, mert még egy, na jó, nagy jóindulattal talán kettő babára várunk, aztán az unokákig tartunk egy hosszabb szünetet, azt viszont sajnos ők már csak fentről nézik. De ne szaladjunk ennyire előre, erre gondolni sem szeretek.

Ahogy írtam, tökéletes egyensúlyban vagyunk most. Persze ez többféle csoportosításban is megvalósul: van két gyerek, két kutya és két felnőtt. Vagy három lány, három fiú. Sorolhatnám még, a fontos úgyis az, hogy mindenkinek van bandája, bárhogy is nézzük.

Imi és Jaffa is egy külön kaszt, ők azok, akik rendszeresen kimozdulnak programozni a gyermekágy alatt is. Bevallom, néha azért irigylem őket, nem vagyok az a hosszú időn át ágyban/otthon maradós típus. Azért persze jól is esik a lazulás az elmúlt két hónap rohangálása után. Arra gondoltunk, hogy Iminek kijár az Imi-idő, amikor megint csak ő van a középpontban. Besegít ebben a család, anyukám, apukám, apósom, Dédimama, testvérem és keresztlányom mind-mind elviszik őt külön programra, amikor minden csak róla szól. Zolival és velem is van kettesben-hármasban ideje, úgy tűnik, hogy ez beválik tesóféltékenység ellen.

Jaffa pedig terápiás munkáját végzi Esztivel. Mindenhonnan pozitív visszajelzések jönnek róluk, ez mondjuk sejthető volt. Jaffa itthoni viselkedésén is észrevehető a rendszeres munka. Persze előtte is dolgozott meg foglalkoztunk vele mindannyian, de az, hogy ők ketten sikeres páros legyenek folyamatos képzést igényelt, hiszen Jaffa nem Eszti kutyája, így az együtt töltött idő sokkal intenzívebb, minőségibb. Hogy ez itthon hogy jelenik meg? Mondok egy példát, mennyire apró és váratlan dolgokban. Zoli, Imi és a kuttyok lementek összeszedni a birsalmát, hogy mi Julcsival – akkor még pocakban - finom lekvárt készítsünk belőle Karácsonyra. Vittek egy kis kosarat Iminek, egy nagy ládát Zolinak. Már megszoktuk, hogy mindkét Szörpi előszeretettel eszegeti a lehullott gyümölcsöket. Örülünk is neki, mert nem nekünk kell felszedni és még vitamin is kerül beléjük. Bodza lefeküdt almázni-körtézni, Jaffa pedig a legnagyobb meglepetésünkre elkezdte begyűjteni az almát, egyenesen Zoli ládájába. Ilyet még sosem csinált kérés nélkül. Nagy dicséret járt érte. No nem csak Jaffának, Esztinek is amikor érte jött. Mindig felhívom rá a figyelmet, hogy a terápiás munka egyik legfontosabb jellemzője, hogy akkor is hat, amikor a terápiás állat, vagy a terapeuta nincs jelen. Egyértelmű, hogy Jaffa kitűnő társra lelt az ő Esztijében.

 

Ilyen lágyan folynak hát mostanában a napjaink, nem hiába mondják, hogy a lányok értenek ahhoz, hogy elsimítsanak minden hullámot.

Újoncok a fedélzeten - 30.

Ebben a hónapban csak úgy gyűltek az újoncok a házunk táján.

Először kaptam e-mailt kedvenc olvasómtól, Zsuzsától és családjától, hogy hozzájuk is beköltözött egy Mesztegnyei spani, a blauschimmel Barka. Rögtön belopta magát mindenki szívébe, birtokba vette a játék Szörpöket és az egész házat. Itt szeretném megköszönönni a sok drukkolós és jobbulást kívánó e-mailt, amit kaptam tőletek , nagyon jólesik mindkettőnknek! Zoli sajnos még nincs sokkal jobban, de valami javulás azért elindult.

Barkát Artúr kutyus követte a sorban. Ő a már többször emlegetett Jack úrfi lakótársa lett. Anna és Peti, Jack gazdái megkezdik az új, közös életüket vidéken és úgy döntöttek, hogy elég nagy a kert két kutya számára is. Együtt gondolkoztunk, hogy melyik fajta is lenne a legjobb számukra. Több szempontot vettünk figyelembe: legyen nyugodt - Jack mellé elfér -, szeresse a gyerekeket, viszont termetre legyen impozáns. Arra jutottunk, hogy talán a berni pásztor lenne a nyerő választás. Eddig úgy tűnik, tökéletesen bevált. Amikor elhozták a tenyésztőtől, két napot itthon töltöttek vele és ebből egy fél napot nekünk volt szerencsénk vigyázni rá. Mondhatom, hogy első látásra szerelem lett Imivel. Artúr kutyust meg kellett vigasztalni, mikor sírt a gazdái után, ez igazi Imi feladat. Leszaladni a kertbe megpisiltetni? Naná, hogy Imi lóg a póráz másik végén! Egy pillanatra sem tudott elszakadni új barátjától, játszottak, összebújtak, etette, altatta, simogatta, még a vonatokat is megosztotta vele. 

A délutáni alvásra visszavittük Artúrt, aztán elmentek vele Annáék állatorvoshoz oltatni, chipeztetni. Nagy toporgás volt a lakásban, ablakban állás: mikor érkezik vissza kedvencünk. Végül nem bírta tovább, lementünk a kertbe és ott vártuk őket. Imi szedett egy tobozt, amit egy órán keresztül szorongatott és mikor végre megérkeztek, Artúrnak ajándékozta. Ezután még egy órás játék következett, ezt azonban a könnyes búcsú követte. Integettünk a lejárat alján, sőt valaki sírt is, mikor az autó kigördült a házunk udvaráról. Azóta a plüss kutyus neve is megváltozott, gondolom nem kérdés mire és naponta legalább háromszor emlegetjük Artúr kutyust. Tekintve, hogy ez lassan egy hónapja téma, megállapíthatom, hogy a fiam szíve nem könnyen rabolható el, hűséges típus. Még nem tudja, de ha addig nem születik meg a kislányunk, akkor október második szombatján újra itt lesz egy napot velünk a kis kópé.

A családba még egy kiskutya érkezett, Lizi. Az Alapítványnál új kutyusok születtek, szám szerint heten. Ebből négy kerül képzésre, mozgássérült-segítő, személyi segítő és hallókutya szakon kezdik meg tanulmányaikat. Háromnak pedig gazdit kerestünk. Unokatestvéremnek, Líviának csak ez kellett, hiszen már az előző alomnál látható volt, hogy a kutyák külsőre-belsőre teljesen megegyeznek az ő régi társával, Berliozzal. Egy bökkenő volt csupán: Líviáék Clevelandben élnek. Most nem részletezem, hogy milyen nehézségek árán jutott ki Lizi az Egyesült Államokba, de komolyan megérne egy cikket a magyarországi bürokrácia és tudatlanság. Mindenki mást mondott, mindenhol mást lehetett olvasni, holott valójában egész egyszerű a menet. A lényeg persze, hogy sikerült, de nagybátyám hajában több új ősz hajszálat is felfedezni véltem a napokban. Lizi az utazás előtt pár napot itt volt náluk a szomszédban. Természetesen nem lehetett kihagyni a kiskutyázást nekünk sem. Most viszont azt mondhatom, hogy Imi nem volt felhőtlenül lelkes. Lizi bújt hozzá, ölébe ült, szeretgette, viszont pöttyet elevenebb, mint Artúr kutyus, sőt néha a fogacskáival is szeretne rásegíteni a fogásra, így akadtak pici nézeteltérések köztük.

Van még egy újonc a tarsolyomban, de csak félig-meddig az. Egy régi, kedves kutyás társam megkeresett e-mailben júliusban, hogy sajnos pár pont híján lemaradt a konduktor képzésről. Szeretne egy évet tanulni, dolgozni és valami társadalmi munkát végezi, ha már így alakult. Esztivel hat éve együtt jártunk a Top Mancs Kutyaiskolába, ő Indivel, a beagle-lel, én pedig Bodzával. Ő akkor még kislány volt, de rengeteg időt és energiát fektetett a kutyájába, lelkiismeretesebb gazda volt a legtöbb felnőttnél. Így kipattant a fejemből, hogy mi lenne, ha levizsgázna Jaffával és együtt dolgoznának. Esztinek is nagyon tetszett az ötlet és mivel ismertem kutyás előéletét, nem tartottam attól egy percig sem, hogy ne bírná el Jaffa temperamentumát. El is kezdtek tanulni, kiképzőhöz jártak, minden héten egy éjszakát nála aludt Jaffi, így két napot tudtak gyakorolni, egymásra hangolódni, újabb trükköket tanultak, Eszti pedig eljárt hozzám hospitálni minden hétfőn. Meg is lett az eredménye, büszkén mondhatom, hogy gyönyörűen teljesítették a terápiás vizsgát – a szabályok szerint ugyanis akkor is újra kell vizsgáznia egy terápiás kutyának, ha mással akar dolgozni, ha ő már régóta űzi a mesterségét - már most szuper páros ők ketten, pedig még közös munkájuk elején tartanak.  Ezentúl együtt színesítik értelmileg akadályozott ovisok és alsósok, súlyos, halmozottan sérült gyerekek és teljesen újonnan egy hallássérült csoport tagjainak napjait is. Az első sikerélményeik megvoltak együtt, biztos vagyok benne, hogy mindenki csak jól járhat ezzel az új felállással.

Láthatjátok, hogy micsoda örömteli gyarapodások történtek mifelénk, mégis most már leginkább a legnagyobb változást hozót várjuk mindannyian, akiről egészen biztosan hírt adhatok majd a következő számban!

Nyárutó nálunk - 29.

Már többször észrevettem és említettem is, hogy nyomot hagy, amit leírok a Bodza és a babában. Vigyázni kell mit kívánok, mit mondok, mire vágyom. Az előző cikkben a nyaralás kapcsán azt írtam, hogy ez a három hét óriási feltöltődés volt, legalább lesz mit felélnünk. Azért azt nem úgy gondoltam, hogy most azonnal tücsök módjára! Inkább hangyaként a jövő nyárig tartalékoltam volna. Nem jött össze.

Az augusztusunk szuper volt. Elindult az OKJ-s tanfolyam terápiás kutyák kiképzői részére. Mindig szeretek olyanokat tanítani, aki még nem, vagy csak alig ismerik a kutyás terápiát. Irtó jó érzés, amikor az elméleti nap elején megérkeznek, láthatólag semmi kedvük egy egész napos szövegelést hallgatni – főleg nyáron és főleg ennyire gyakorlati emberek - aztán szépen lassan, de észrevehetően felélénkülnek, megcsillan valami a szemükben és délután már ott tartunk, hogy érzik, értik, sőt átélik mit is jelent a kutyás terápia. Aztán a gyakorlati foglalkozásokon csak megerősödnek és leomlanak a még megmaradt berögződések a sérültekkel szemben. Most volt egy jó poén, amit nem tudok kihagyni a cikkből sem. Az első napon gyülekezünk, állítgatom a laptopot, Zsani a projektort és közben beszélgetünk. Az egyik lány, aki a vakvezetőknél kiképző és magánórákat is vállal éppen egy nehezen kezelhető spánielről mesél a többieknek. Mire megjegyzem, hogy ja, csak cockerral ne kezdjen az ember. Bősz helyeslés, Zsani somolyog, aztán elkezdek vetíteni.:)

Volt egy hetünk a gyerekekkel is, fura volt, mert mióta Tasika elment a felnőttek intézetébe, most jöttek először. Évi és Jancsi hozták a szokásos formájukat, gyorsan elment a hét együtt. Szerencsére pont a kánikula hetében voltak, így fel sem merült távolabbi program, egész nap a kertben voltunk. A kertünk jó árnyas, kifeszítettünk egy függőágyat, amit lehetett hintának is használni, felfújtuk a kismedencét, a homokozót fellocsoltuk, van jó pár labda is, úgyhogy a gyerekek és az ebek reggelitől ebédig, délutáni felébredéstől vacsoráig, vacsorától esti fürdésig kiköltöztek. A második naptól simán meg lehetett azt is csinálni, hogy egy darabig én fent főzök, takarítok, ők meg lent játszanak. Jancsi igazán felnőttes lett. Úgy mindenben, de külön ügyes a fényképezésben. Elhozta pendrive-on a karácsonyi és húsvéti ittlétükkor készült képeket, van pár egész jó közöttük, a mostani cikkhez ezek lesznek az illusztrációk. No meg egy kakukktojás, Lidi, az Alapítvány egyik új terápiás kutyája egy dupla képen. Ezt mindenképpen meg akartam mutatni, annyira aranyos lett, a rajzold körbe a kutyát! feladat végeredménye, Angi keze munkája. 

Évi pedig szokásosan elvarázsolta Imit, borzasztóan összenőttek, volt is óriási sírás Imi részéről a búcsúzásnál és azóta is gyakran mondja a legváratlanabb pillanatokban is: Évi hiján, Évi hiján.

Ahogy véget ért a nyár, kezdődött is az tartalékok lemerítése. Az ősz első napján ugyanis Zoli gerincsérvet kapott a munkahelyén, onnan mentővel került kórházba, ahol is egy hetet töltött. Már itthon van, de se ülni, se állni nem tud. Imi éli a kétévesek pörgő életét, én a nyolcadik hónapos kismamák kevésbé pörgősét élném, ha lehetne, Zoli pedig egyáltalán nem pörög szegény, csak fekszik. Ha a jó oldalát nézzük, akkor azt mondom, hogy edződünk a kisbabás létre, ehhez képest az már pihenés lesz. A rossz oldalát nem akarjuk nézni. Szeretem az összehasonlításokat, most is merengek rajta, ez biztos a pedagógus énemből fakad. A mostani alapkérdése, hogy ki miként viseli a stresszt. Mert az nyilván mindenkinek stressz volt, hogy egyszer csak, totál váratlanul Zoli nem jött haza egy ideig. Imitől tartottam a leginkább, de nagyon jól állta a sarat, jókedvű volt, együttműködő és eggyüttérző, ha én szomorú voltam, simogatott, bújt hozzám. Bodza nyugodt maradt, de régi jó szokásához hűen matricaként tapadt rám, követett, mint egy árnyék, hangtalanul és alig észrevehetően mindig ott volt, mint egy bástya. Jaffa pedig felélénkült. Nála mindig ez van. Pattant, ugrott, nyüszögött, ugatott, minden módon kifejezte nemtetszését. Érdekes volt viszont a hazaérés és üdvözlés részükről. Apukám hozta haza Zolit a délutáni sziesztánk idején. Imi felébredés után egy ideig nem akart átjönni a nappaliba, utána viszont ölelgette, szeretgette az apját két napig. Bodza örömködött, úgy kellett csitítani, látszott rajta, hogy lerakott magáról egy nagy súlyt. Jaffa viszont a háttérben maradt. Mikor Zoli lefeküdt, beengedtük hozzá, ő szorosan odafeküdt az ágy mellé, ránézett a gazdira és elaludt. Belőle így jött ki a feszültség. Nagyon szeretem, hogy ennyire különbözőek és ennyire beszédesek a jelzéseik, reakcióik. Kíváncsi vagyok, hogy októberben is ez lesz-e, de arra még inkább, hogy a hozzánk érkező kislány milyen lesz. Hiszen gyönyörűen látszik, hogy kutyának, embernek egyaránt a legelejétől kezdve megvan az alaptermészete, amin nyilván javíthat, vagy ronthat a környezet, de az ő, megismételhetetlenül.