Holnap! Holnap lesz a meglepetésem!

Még mindig nem tudom mi az, de az biztos, hogy valahová elutazunk és ha jól veszem ki a különböző barátokkal zajló párbeszédből, akkor csak mi ketten. Legalábbis a családból. Nagyon titkolóznak előttem, de ha jól sejtem, akkor jön a Pasi és a Kutyája is, de ezt csak azért gondolom, mert a Gazdi nem szokott ekkora pakkokkal gyalogszerrel útra kelni. Jaffának és Müzlinek külön csomagjaik vannak és ők holnap délelőtt távoznak. Hurrá!!!! Na jó, azért Jaffa kicsit hiányozni fog nekem, de tényleg csak egy kicsit. Ja és képzeljétek, az útlevelem is előkerült!

Tegnap meglátogattuk Anikóékat és ott megint el kellett tűrni, hogy egy kiskutya feljöjjön velünk Budapestre. Jaffával rendesen utáltuk, Jaffa majdnem le is hányta a nagy undorában és valljuk be, hogy kissé be voltunk tojva, hogy megint gyarapodunk. Szerencsére nem így történt! A kiskutya, Gyömbér egy Williams szindrómás lány, Rita kutyusa lett és szerintem nagyon boldogok lesznek együtt. Én mindenesetre máris az vagyok, hogy nem ide került.

Ha addig élek is, ráveszem a Gazdit, hogy menjünk ma Duna parti pancsizni!

Egyefene, neki és a Pasinak nem kell bejönnie, egyenek addig hekket, vagy mit érdekel engem mit csinálnak, de én úszni akarok.
Ha nem sikerül rábeszélnem, akkor nem vinne el valaki más?

Sziasztok! Nagyon régen nem írtam már, több, mint egy éve.

Viszont sokan kérik, hogy üljek le végre a gép elé és pötyögtessem be a kalandjaimat, így hát újra mancsolok a klaviatúrán.

Mi is történt velem az utóbbi egy évben? Lett egy saját lakásom, ahová elvittem magammal a Gazdit és mit volt mit tenni, Jaffát is, ha már így hozzánk ragadt. Hogy mi van Jaffával? Ne is kérdezzétek! A Gazdi kedvéért úgy teszek, mintha szeretném, de ez persze csak álca, naná, hogy titokban mindent megteszek azért, hogy lejárassam. Szerencsére elég jó alany hozzá.

Oszkárral törvényes síkra tereltük a kapcsolatunkat és összeházasodtunk Zánkán. Esküvőnknek nagy médiavisszhangja volt, két ember videóra vette, egy manus meg fotózott egész idő alatt, sokat kattogtatta a gépét. Hiába, aki híres, az híres. Vagy csak azért történt, mert terápiás táborban voltunk és amúgy is ott voltak, akkor már megörökítették? Á, ezt csak az irigykedők gondolnák.

Sajnos a Gazdim makacs, neveletlen nőszemély. Hiába magyaráztam el neki érthetően és tagoltan, hogy i-de több ku-tya nem jön so-ha töb-bé, mégis beállított egy görccsel. Müzlinek hívják (de hülye név) és állítólag segítő kutya lesz belőle, amit én erősen kétlek észbeli képességeit látva, de mindenki más bízik benne, így kénytelen vagyok eltűrni az alapítvány kedvéért. Bár az az egy mellette szól, hogy nem marad örökre az én lakásomban, az én életemben, az én Gazdimmal és na jó, az én Jaffámmal.

Ez a nyár idáig igem mozgalmas volt számomra, legalábbis sokat mozogtam, amire a Gazdi mindig azt mondja, hogy egy spániel mozgékonyságát is nehéz kielégíteni, nemhogy kettőét és ilyenkor az égre emeli a tekintetét és megkérdi: normális vagyok én? Hát, nem de nem is ezért szeretjük. Megint elkaladoztam? Bocsi! Szóval voltunk Lillafüreden egy pasival és a kutyájával. Ez a nyaralás nagyon jól indult, mert Jaffát és Müzlit Beánál hagytuk és csakis én utaztam a Gazdimmal. Végre! De hogy folytatódott? Az első este Gazdi és a Pasi sátraztak. Nem is gondoltam, hogy ebből baj lesz, mert én már sokszor aludtam sátorban és nem félek. De! Mikor leszállt az este engem és a másik kutyát bezártak az autóba és külön kellett aludnunk! Jó, másnap beköltöztünk egy hotelbe, ahol kifejezetten kedvesek voltak velem az emberek. De! Nem mehettem fel az ágyra, a földön kellett aludnom! Micsoda megaláztatás! Azért valahogy elviseltem, mert a Pasi lopott nekünk  a vacsorából brokkolis csirkemellet.

Utána Top Mancs tábroban voltunk Dombrádon. Szép hely, jó kis tiszai fürdőzések, sok ismerős ember állt a mérleg nyelvén a sok kutyával szemben, akikkel együtt kellett lennem, de végülis kibírható volt. Jaffa, Müzli, Gazdi nagyon élvezték, de nekik nem nehéz a kedvükben járni, butyután örülnek mindennek.

Voltunk családostul Balatonszabadi-Sóstón, itt szuper volt, mert eljött velünk Mácsi, Zea, Cili, Tomi és Nagyapó is, aki Zea mellett a kedvencem a családból.

Végül Zánkán nyaraltunk a csalogányos gyerekekkel. Ez volt az igazi élvezet számomra! Végre gyerekek! Már kezdett elvonásom lenni, olyan hosszú ez a nyári szünet (a Gazdi szerint rövid, de neki krónikus iskolaundora van), mikor végre újra a gyerekek közé vethettem magam. Nem is sokat láttak a felnőttek, mert én alig foglalkoztam velük valamit. Mindig mondom is, hogy a kölkökkel sokkal vidámabb az élet, mint  a savanyú felnőtt populációval.

Most itthon vagyunk, de állítóla a jövő héten megyünk Nagyapóval és az udvarlójával (vagy a Nagyapó udvarol neki? szóval azzal a nénivel, na) Ábrahámhegyre és utána valami meglepetés vár rám a nyár végén. Remélem, hogy nem jön még egy kutya!

Ígérem, hamar jelentkezem s tudósítok róla, hogy mi is volt az!

Bodza esküvője képekben

2007. augusztus 3-án illusztris társaság gyűlt össze a Zánkai Gyermekközpontban:

 

Meg kell mondanom Neketek, hogy

... a Karácsony sokkal szebb ünnep, mint a Húsvét! Karácsonyra kaptam egy csomó hasznos, vicces és finom ajándékot! Most meg? Egy rémálom volt ez az ünnep! Alig vártam a csütörtököt, hogy mi lesz a meglepetés. Amikor Nagyapó, Zea és Szepi megérkeztek, ráadásul kocsival, nagyon boldog lettem. Nemsokára kiderült, hogy meglátogatjuk Anikót és Lacit, aminek még jobban örültem! Anikó mindig babusgat, Laci meg sajtot szokott tömni a számba, képzelhetitek milyen szuper! A Gazdim persze ilyenkor mindig kutyázik, de nem izgat, mert azok úgyis ottani ebek. Most szerencsém volt, mert Vandával nem találkoztunk, örültem neki, mert eléggé odavan érte a Gazdim, szóval én nem kedvelem túlságosan. Elérkezett az indulás ideje és mit látok! Egy kis vakarcs jön velünk az autó felé! Hiába szóltam ezerszer, hogy Gazdi, nálad maradt véletlenül az egyik kutya! Anikó, vidd már vissza! Hát nem veszitek észre, hogy ez is be akar szállni? Segítség!!! Az én Gazdim, az én autóm, menj innét! De nem hallgatott senki se rám. Reménykedtem, hogy majd valaki elviszi a kis dögöt, de kitartó volt, még a lakásunkba is utánunk jött és egy ágyban kellett vele aludnom. Ez eléggé megviselte a gyomromat. Én nagyon sokat morogtam rá, hátha megijed és visszaszalad Kovácshidára, de nem megy sehová. Most mit tegyek? Ezen dilemmázom. Jó vele játszani, nem mondom, hogy nem, de azért mégis... Azt már látom, hogy nem veszi el a kajámat, a Gazdim nem szeret kevésbé és az ágyon is van elég hely  mindannyiunknak, de még gondolkozom a végső döntésemig, hogy megszeretem-e, vagy nem. Ti mit gondoltok? Jövő szombaton lesz a szülinapom. Már előre rettegek a meglepetéstől!

Képzeljétek, kezdek felnőni!

Legalábbis a Gazdim szerint. Nekem mindig is problémát okozott egy (vagy több) finom falat visszautasítása. Ha nem kérdezték, hogy kérem-e, én akkor is szívesen elvettem. No, nem az asztalról, vagy ilyesmi, azt nem érem fel sajnos, hanem a lehulló, talált, vagy más emberek által eldobott ínyencségekről van szó. Gazdim sokat veszekedett velem ezért, így hát úgy döntöttem, hogy a javulás útjára lépek. Már azt is meg tudom csinálni, hogy amikor Gazdim elém dobál párizsit, vagy jutifalatot, akkor én úgy teszek, mintha észre sem venném, oda sem nézek, meg sem szagolom és a mi a lényeg: nem kapom be és nyelem le. Persze azért van bennem egy kis taktikázás is, mert ha így teszek, akkor egyrészt megúszom a szidást, másrészt meg csurran-cseppen valami finomság is a nagy-nagy dicséret mellett. Próbáljátok ki Ti is, kutyabarátaim!

Készülünk valami vizsgára is, ami májusban lesz. Engedelmességi, vagy mi. Gazdim szerint van mit gyakorolnunk, szerintem meg butaság ez a vizsga. Miért kell nekem mozdulatlanul feküdnöm a Gazdimtól távol, amikor szerintem az engedelmesség azt jelenti, hogy a kutya mindig ott sertepertél a gazdája körül. Meg olyan is van, hogy láb mellett kell menni gyorsan és nem szabad közben szaglászni, csak a gazdára figyelni. Hát, ekkora baromságot (vagy inkább emberséget) még nem hallottam. Én egy vadászkutya vagyok, mindig szaglásznom kell, hogy tudjam, hogy vannak-e kacsák a környéken, ezen kívül azért is muszáj leellenőriznem a terepet, hogy nehogy valaki orvul megtámadjon minket. Ha gyanus szagot érzek, akkor megvédem magunkat, vagy inkább szólok a Gazdimnak, hogy fussunk gyorsan, ahogy csak bírunk.

Legközelebb csütörtökön írok Nektek, állítólag aznap kapok valami meglepit. Mert most megint lesz egy ünnep, nem a faaláajándékhozós, hanem a nyuszijövős. Hát, én nyilvánosan kijelentem, hogy örömmel fogadok nyuszikat az otthonomban!

Mindenféle megpróbáltatás ért engem mostanában.

Először is a Gazim már elég régen beteg -tüdőgyulladása van, vagy mi-, úgyhogy csak itthon ülünk naphosszat. Én nagyon aggódom érte, ezért nem hagyom egy percre sem magára. A kertbe is csak addig megyek ki amíg elvégzem a dolgom, utána rohanok vissza nehogy valami baj érje amíg nem vagyok ott. Mindig biztosítom róla, hogy mellette vagyok, általában úgy rendezem, hogy hozzá tudjak érni. Azt ígérte, hogy a jövő héten már megyünk dolgozni, remélem, a doktor néni is ezt mondja neki majd hétfőn. Ő egyébként nem a Hargitay doktor bácsihoz jár, hanem valahova egészen máshova, nem tudom miért nem lehet a családnak egy orvost választani.

A másik ijesztő dolog meg az, hogy lementünk meglátogatni az Anikóékat. Ez önmagában még nem ijesztő, én szeretek náluk lenni, hiszen ott születtem, ők gondoztak amikor kicsi voltam. A félelmetes az az volt, hogy a Gazdim lehet, hogy tényleg komolyan gondolja azt a másik kutyát. Egy hasonló színű kislányt ölelgetett, mint én, csak ő trikolor. Először azt hittem ő lesz az új lakó. Csak úgy hízelgett neki a gaz Gazdim: Vanda, de szép vagy, de aranyos vagy! Hát szerintem egyáltalán nem szép és nem aranyos. Nem elég, hogy ezt az enyelgést végig kellett néznem, utána másokat is ölelgetett. De erről még írnom sem szabad, mert egyelőre titok. Képzelhetitek...

Na és végül: a múlt hétvégén és most is nálunk aludt egy öreglány. Illetve kettő. Egy a múlt szombaton, egy tegnap. Gazdim valamit magyarázott, hogy ők mentett spanik, akiket nagyon megviselt az élet és egy éjszakát bírjak már ki, olyan, mintha itt sem lennének. Hát nem olyan. De mindegy, összeszorítottam a fogam és tűrtem, sőt megpróbáltam kedves is lenni. Jó, néha jöhetnek, sajnálom őket én is. Biztosan borzasztó volt nekik gazdi nélkül róni az utcákat és szerintem vacsorát sem sűrűn kaphattak. Az én álmaimban minden kutyának van gazdája. És az én álmaimban minden gazdának csak egy kutyája van.